Nem felel meg a törvényi követelményeknek az, ha a beteg az általános érzéstelenítés (altatás) szükségességéről közvetlenül a műtéti beavatkozást megelőzően, csak azt követően kapott szóbeli tájékoztatást, hogy arról az egészségügyi szolgáltató alkalmazottainak háttérbeszélgetéséből értesült, és emiatt a kérdések feltevésére alkalmatlan, felzaklatott állapotba került [1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 134. § (1) bek., 135. § (1) bek.].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A várandóssága alatt a természetes szülés iránt elkötelezett, b-i lakóhelyű felperes – annak érdekében, hogy a magzata medencevégű fekvése ne legyen akadálya a természetes szülésnek más városban praktizáló orvos segítségével kívánta az első gyermekét világra hozni.
[2] A várandóssága 40. hetében, 2019. március 28-án hajnalban elfolyt a felperes magzatvize, amely magzatszurkot tartalmazott. A felperes a vidéki városba való utazás ellenjavallata miatt a szülés levezetésére az alperest kereste fel. A vajúdó felperest 7 óra 20 perckor vették fel az alperes szülészeti osztályára, és vizsgálatát követően dr. X. Y. szülész-nőgyógyász rezidens tájékoztatta, hogy a medencevégű fekvésben elhelyezkedő magzatot császármetszéssel fogják világra segíteni, amihez a felperes a beleegyezését megadta. A műtéti érzéstelenítés tekintetében a felperes egészségügyi dokumentációját áttekintő, ügyeletben lévő dr. X. Z. és az ügyeletet átvevő dr. X. W. aneszteziológusok a műtő felé tartva, egymással konzultálva arra jutottak, hogy a felperes korábbi agydaganatos megbetegedései és műtétei miatt az epidurális érzéstelenítés nem, csak az általános érzéstelenítés alkalmazható. Dr. X. Z. az asszisztensnek jelezte, hogy altatásra fog sor kerülni, és „a beteg erről nem tud”. A műtőbe betolt felperes a műtőssegédnek szóló, a fekvő pozícióba elhelyezésére vonatkozó utasításból értesült az altatásáról, amelynek következtében rendkívül feldúlt, zaklatott állapotba került. Ekkor dr. X. Z. elmondta neki a döntés szakmai indokát, az epidurális érzéstelenítés kockázatát, és elmagyarázta, hogy a korábbi három műtétje miatt nincs lehetőség a gerincvelői érzéstelenítésre, esetében kizárólag az altatás alkalmazható. Dr. X. Z., dr. X. Y. és az asszisztens próbálták megnyugtatni a felperest, de ez nem volt sikeres. A felperest ezt követően elaltatták, a császármetszést elvégezték, amelynek során a felperesnek egészséges gyermeke született.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[3] A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes megsértette az emberi méltóságát, a testi, lelki egészséghez való jogát azzal, hogy a szülészeti ellátása során alkalmazott általános érzéstelenítésről nem tájékoztatta. Kérte továbbá az alperesnek 100 000 forint sérelemdíj és annak 2019. március 28-tól járó késedelmi kamata megfizetésére kötelezését. Nem vitatta, hogy a sürgős császármetszés indokolt volt, ugyanakkor állította, hogy az alperest a műtét során alkalmazott általános érzéstelenítés tekintetében tájékoztatási kötelezettség terhelte, amelyet elmulasztott. Előadta, hogy a műtét előtt aneszteziológussal nem találkozott, nem volt módja kérdéseket feltenni, és csak a műtőben, az altatására készülődés során, a személyzet által folytatott háttérbeszélgetésből szerzett tudomást arról, hogy altatni fogják, ami teljesen váratlanul érte, és stresszhelyzetet eredményezett számára. Hivatkozása szerint a gyermekével történt első kontaktus várt módjától való eltérésre nem tudott felkészülni, a helyzetét sem átgondolni, sem elfogadni nem volt ideje. Az emberi méltóságának sérelmét azért állította, mert álláspontja szerint tárgyiasító módon, érzésének, lelkiállapotának figyelmen kívül hagyásával kezelték.
[4] Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.
Az első- és a másodfokú ítélet
[5] Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
[6] Rámutatott: a jogvita fókuszában annak a kérdésnek az eldöntése állt, hogy az alperes a császármetszéshez szükséges altatásos anesztézia indokoltságáról a felperest tájékoztatta-e, és tájékoztatása megfelelt-e az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) rendelkezéseinek.
[7] Dr. X. Y. tanúvallomásával bizonyítottnak tekintette, hogy a felperes az altatásról már a szülőszobán tudomást szerzett, a vallomás szerint ugyanis a tanú elmondta a felperesnek, hogy bár nincs kompetenciája a kérdésben dönteni, de nagy valószínűséggel altatva lesz a császármetszéshez, és a felperes már ekkor zaklatott állapotban volt, sírt. Utalt arra, hogy a nevezett tanú vallomása nem állt ellentmondásban a többi tanúvallomással, mert az altatás valószínűségéről nyújtott tájékoztatás a szülőszobán, és nem a műtét előterében vagy a műtőben történt, ahol a többi tanú jelen volt. Álláspontja szerint az a körülmény, hogy a felperes a műtő előterében sírni kezdett, amikor az egészségügyi dolgozók beszélgetéséből az altatásról értesült, nem zárta ki, hogy már a szülőszobán is sírt emiatt. Dr. X. Z. tanúvallomásából kiemelte, hogy akkor lépett a műtő előterében műtőskocsin fekvő felpereshez, amikor sírva fakadt, és elmagyarázta neki, hogy a korábbi három agydaganata miatt a gerincvelői érzéstelenítésre kizárólag ideggyógyászati szakvélemény alapján lenne lehetőség, amely azonban nem állt rendelkezésre, és ezért a felperes és a gyermeke számára is az altatás az egyetlen alkalmazható anesztézia. Ezzel egyező tartalmúnak találta az asszisztens és dr. X. W. tanúvallomását, mivel mindhárman az vallották, hogy megpróbálták megnyugtatni a felperest, és elmagyarázták neki az altatás indokoltságát, feltárva az azt megalapozó okokat.
[8] A felperes részéről nem vitatottnak nevezte, hogy a kórelőzménye miatt nála más anesztézia nem volt alkalmazható. Kiemelte: a felperes maga sem állította, hogy nem a legmegfelelőbb döntést hozta, amikor az altatásba – az altatási jegyzőkönyv aláírásával, írásban – beleegyezett. Értékelte továbbá, hogy a felperes előadása szerint is elegendő információ állt rendelkezésére az önrendelkezési joga gyakorlásához. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a felperes döntése – általa sem kétségbe vont módon – helyes volt, az önrendelkezési jogát annak teljességében gyakorolhatta. Emiatt – a deduktív következtetés tana alapján – azt állapította meg, hogy az önrendelkezési jog garanciális előfeltétele, a tájékoztatási kötelezettség teljesítése maradéktalanul megvalósult, és ezért az alperes eljárása nem sértette a felperesnek az Eütv. 13. §-ában foglalt tájékoztatáshoz fűződő jogát.
[9] Mindezek ellenére utalt arra, hogy a tanúk vallomásai szerint a felperes nem intézett hozzájuk kérdést az altatással kapcsolatban. Ennek alapján azt állapította meg, hogy a felperes nem élt az Eütv. 13. § (2) bekezdése által biztosított kérdésfeltevés jogával, és ezért az alperes a válaszadási kötelezettség teljesítését sem sértette. Azt a tényt, hogy a felperes az altatásról közvetlenül a műtét előtt értesült, és ez állítása szerint traumaként zúdult rá, nem az alperes eljárásának, hanem a felperes és gyermeke életveszélyes állapotának, az annak okán sürgető beavatkozás eredményének, vagyis az alperes működési körén kívül álló oknak tartotta. Nem vitás ténynek tekintette ugyanis azt, hogy a felperes a magzattal együtt életveszélyben volt, amikor az alpereshez megérkezett. Emiatt pedig utalt arra, hogy az Eütv. 17. § (2) bekezdés a) és b) pontja szerint a beavatkozáshoz nem volt szükség a felperes beleegyezésére. Ezzel kapcsolatban figyelemmel volt arra, hogy a felperes a tájékoztatás megértésére képes állapotban volt, de a beavatkozás elvégzése sürgős volt, és ezért a tájékoztatást értelemszerűen akként kellett megadni a részére, hogy az arra felhasznált idő se az ő, se a magzata életét ne veszélyeztesse. Lényegesnek tartotta azt is, hogy az altatás elvégzése után a felperessel kontaktálás nem volt kivitelezhető. Értékelése szerint az alperes tájékoztatása e mércének messzemenőkig megfelelt.
[10] A tájékoztatáshoz fűződő jog sérelmének hiányában az arra alapított személyiségvédelmi igényeket megalapozatlannak minősítette.
[11] A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és megállapította, hogy a felperes 2019. március 28-án végzett császármetszéséhez szükséges általános érzéstelenítésre vonatkozó tájékoztatás késedelmes nyújtásával az alperes megsértette a felperes lelki egészséghez fűződő személyiségi jogát. Kötelezte az alperest 100 000 forint és annak 2019. március 28-tól számított késedelmi kamata felperes részére történő megfizetésére. Egyebekben – a per főtárgya tekintetében – az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
[12] A perben nem vitatottnak tekintette azt az orvosszakmai tényt, hogy a felperes várandóssága 40. hetében az anyai és magzati élet védelme érdekében általános érzéstelenítésben sürgős császármetszés elvégzése vált indokolttá, és ezért a beavatkozáshoz az Eütv. 17. § (2) bekezdés a) pontja értelmében nem volt szükség a felperes beleegyezésére. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy az önrendelkezési jog korlátozása a felperes tájékoztatáshoz való jogát nem érintette, a felperes ugyanis a tájékoztatás megértésére alkalmas tudatállapotban várta a beavatkozást. Kitért arra, hogy a felperes az Eütv. 15. § (1) bekezdésében biztosított önrendelkezési joga megsértésére nem hivatkozott. Ehhez képest szükségtelennek és egyúttal alaptalannak tartotta az elsőfokú bíróságnak azt az okfejtését, hogy a felperes önrendelkezési joga teljeskörűen érvényesülhetett. Ezzel együtt logikai úton tévesnek találta az ebből levont, a tájékoztatás maradéktalan megtörténtére való következtetést.
[13] Kiemelte: a beteg tájékoztatáshoz való joga az Eütv. 13. § (1) bekezdésében biztosított betegjog, amelynek tartalmi elemeit az Eütv. 13. § (2) bekezdése szabályozza. Ehhez kapcsolódóan hivatkozott arra, hogy a tájékoztatáshoz való jog megsértése nem eredményez automatikusan személyiségi jogsérelmet, és ezáltal a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) szerinti személyiségi jogvédelmet, megfelelő tényállás esetén viszont személyiségi jogsérelmet is eredményezhet. Rögzítette azt is, hogy a tájékoztatáshoz való jog a betegellátó oldalán kötelezettségként jelenik meg, és ezzel összefüggésben idézte az Eütv. 134. § (1) bekezdését, 135. § (1) és (2) bekezdését, valamint 136. § (2) bekezdés l) pontját.
[14] Megállapította, hogy a műtét során alkalmazott általános érzéstelenítésre vonatkozó konkrét, a felperes személyére szabott tájékoztatást tartalmazó egészségügyi dokumentáció nem állt rendelkezésre – annak az altatási és érzéstelenítési jegyzőkönyv, valamint a kérdőív alatti hozzájáruló nyilatkozat nem felelt meg –, ezért a felperes előadásának és a tanúbizonyítás eredményének egybevetése alapján tartotta megítélhetőnek a szóbeli tájékoztatás körülményeit és annak tartalmát. Ebben a körben a bizonyítás eredményét az elsőfokú bíróságtól eltérően értékelte.
[15] A felperesnek azt a tényállítását, amely szerint csak közvetlenül a beavatkozást megelőzően, a műtőben zajló háttérbeszélgetésből értesült arról, hogy az altatására kerül sor, és ez a váratlan információ jelentősen felzaklatta, dr. X. Z. tanúvallomásával is alátámasztottnak tekintette. Álláspontja szerint ezzel összhangban állt az asszisztens és dr. X. W. tanúvallomása is. Ezek alapján dr. X. Y.-nak azt a tanúvallomását, amely szerint már a szülőszobán tájékoztatta a felperest az altatás nagy valószínűségéről, aggályosnak találta. Mindezek miatt azt állapította meg, hogy közvetlenül a műtét előtt elhangzottak tekintetében kompetens tanúk vallomásai egybehangzóak voltak, a felperes személyes előadásának kétségmentes alátámasztására szolgáltak az altatásról történt értesülés időpontja, módja és annak hatása vonatkozásában. Rámutatott: az általános élettapasztalat szerint a betegeknél jellemző a műtét előtt izgalmi állapot, amelyhez – különösen a szülés előtt álló nők esetében – a kiszolgáltatottság érzése is társulhat, de a felperesnél az átlagos szintet meghaladó, olyan hirtelen és heves érzelmi összeomlás következett be, amelynek egyetlen logikus és kézenfekvő indoka, hogy csak a beavatkozást közvetlenül megelőzően szembesült azzal, hogy a szülés alatt nem maradhat ébren.
[16] Nem osztotta az alperesnek azt a védekezését, hogy a felperes tájékoztatására másképp nem nyílt módja. Hivatkozása szerint ugyanis elengedhetetlen lett volna és nem ütközött volna akadályba a felperesnek az anesztézia eldöntött módjáról történő egyidejű tájékoztatása, amellyel elkerülhető lett volna, hogy egy háttérbeszélgetésből, a döntéshez vezető okok ismerete nélkül értesüljön a számára rendkívül lényeges információról. Lényegesnek tartotta, hogy a beavatkozás sürgető jellege önmagában nem zárta ki, hogy a tudatánál lévő, a műtétre várakozó felperes csupán pár percet igénylő tájékoztatásban részesüljön. Kétségtelennek nevezte, hogy a felperes a szülés során a gyermekével történő azonnali kapcsolódás várt élményétől nem a tájékoztatással összefüggésben esett el, de hivatkozása szerint a körültekintően időzített, az indokok ismertetésére hangsúlyt fektető tájékoztatás lehetőséget nyújtott volna a felperes számára, hogy a választott anesztézia alternatívájának hiányát megpróbálja elfogadni, esetleg számára fontos kérdéseket tegyen fel, és azokra megnyugtató válaszokat kapjon.
[17] Mindezeket értékelve arra a következtetésre jutott, hogy az alperes az általános anesztéziára vonatkozó, nem körültekintően időzített, késedelmes tájékoztatással megsértette a felperes Eütv. 13. § (1) bekezdésében biztosított betegjogát, amely jogsértés számára jelentős pszichés hátrányt okozott, és az egészségsértés szintjét elérve alapot adott a Ptk. 2:43. § a) pontjában nevesített lelki egészséghez fűződő személyiségi joga megsértésének a Ptk. 2:51. § (1) bekezdés a) pontja szerinti megállapítására. A további jogsértés megállapítására azonban nem látott indokot, mivel a felperes az emberi méltóságának megsértését nem igazolta.
[18] A felperes által igényelt sérelemdíj összegét az eset körülményeire – a jogsértés súlyára, a felróhatóság mértékére és a sértésnek a felperesre gyakorolt hatására – tekintettel elfogadhatónak találta. Ezzel kapcsolatban utalt arra, hogy az alperes mértéktartó követelésben marasztalása az elszenvedett hátrány kompenzálása mellett betölti a jogintézmény magánjogi büntető funkcióját is.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[19] A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.
[20] Megsértett jogszabályhelyként a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 279. §-át, a Ptk. 1:4. § (2) bekezdését, 6:519. §-át és 6:525. §-át, valamint az Eütv. 77. § (3) bekezdését, 134. § (1) bekezdését és 135. § (1) bekezdését jelölte meg.
[25] A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A Kúria döntése és jogi indokai
[26] A Kúria a Pp. 423. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között eljárva, a felülvizsgálati eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott – az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztató és a keresetnek részben helyt adó – rendelkezése az alperes által megjelölt és érdemben vizsgálható okokból nem jogszabálysértő.
[27] A jogvita eldöntésekor mindkét fokú bíróság helyesen indult ki abból, hogy a felperes keresetében a tájékoztatási kötelezettség megszegésére hivatkozással állította személyiségi jogai alperes általi megsértését, és kérte személyiségvédelmi szankciók alkalmazását. A perben eljárt bíróságok egyezően állapították meg azt is, hogy a beavatkozáshoz az Eütv. 17. § (2) bekezdés a) pontja értelmében nem volt szükség a felperes beleegyezésére, és a sürgős császármetszés elvégzése érdekében indokolttá vált általános érzéstelenítésről a felperes csak szóban kapott tájékoztatást. Annak – a felperes által külön is megjelölt – Eütv. 13. § (1) bekezdésének, a (2) bekezdés c) és g) pontjának, valamint (3) bekezdésének való megfelelősége tekintetében az ítéletekben levont jogi következtetések különbözőségének oka egyrészt az eltérő bizonyítékmérlegelés és ebből fakadóan a tényállás eltérő megállapítása, másrészt a tájékoztatáshoz való jog és az önrendelkezéshez való jog kapcsolatának, azok összefüggésének eltérő megítélése volt. Az utóbbiakat illetően az elsőfokú bíróság abból a tényből, hogy a felperes az általános érzéstelenítésbe az altatási jegyzőkönyv aláírásával, írásban beleegyezett, és ezzel az önrendelkezéshez való jogát teljeskörűen gyakorolhatta, arra következtetett, hogy a tájékoztatási kötelezettség teljesítése maradéktalanul megvalósult. Ezzel szemben a másodfokú bíróság a kereset tartalmára tekintettel az önrendelkezéshez való jog gyakorlásának vizsgálatát szükségtelennek tartotta, és ehhez képest logikailag tévesnek minősítette a tájékoztatás maradéktalan megtörténtére való következtetést. Ezt a megállapítást felülvizsgálati kérelmében az alperes sem vonta kétségbe. Ehelyett – a bizonyítás eredményének mérlegelését szabályozó Pp. 279. § sérelmére is utalással – kifogásolta a szülész-nőgyógyász tanúvallomásának a másodfokú bíróság részéről történt értékelését, mivel az álláspontja szerint nem volt aggályos vagy ellentmondásos. Ugyanebben a körben hangsúlyozta továbbá a felperes tényállításainak következetlenségét. Mindezek ellenére – az eljárás korábbi szakaszaiban tett nyilatkozatának megismétléseként – „nagyon sajnálatosnak” nevezte, hogy a „felperes a műtőben és az egészségügyi dolgozók közti beszélgetésből értesült az altatás tényéről”. Ez a jogerős ítéletben foglalt, a tájékoztatás időpontjára és módjára vonatkozó ténymegállapítás elfogadását jelentette, és ezzel kapcsolatban a bizonyítékmérlegelés hibájára alapított felülvizsgálati támadás megalapozottságának vizsgálatát szükségtelenné tette.
[28] Az alperes a másodfokú bíróságnak azt a további ténymegállapítását, amely szerint a beavatkozás sürgető jellege önmagában nem zárta ki, hogy a tiszta tudatánál lévő, a műtétre várakozó felperes csupán pár percet igénylő tájékoztatásban részesüljön, iratellenesnek tartotta. Erről azonban már csak azért sem lehetett szó, mert az alperes a felülvizsgálati kérelmében maga is idézte az altatást végző aneszteziológus tanúvallomását, amely szerint a felperes kb. 6–8 percet feküdt a műtő előterében, amíg a műtőasztalra áthelyezték. Ennek a körülménynek valóban jelentőséget kellett tulajdonítani, de nem abból a szempontból, ahogy arra az alperes utalt. A másodfokú bíróság helyesen foglalt állást úgy, hogy ez alatt elegendő idő állt rendelkezésre a megfelelő tájékoztatásra; az alperes álláspontjával ellentétben nem a várandóstól volt elvárható, hogy ez idő alatt tájékoztatás hiányában kérdezzen.
[29] Iratellenesnek a sérelmezett ténymegállapításnak az a része sem minősült, hogy az ügyeletben volt másik aneszteziológus a felperes heves érzelmi reakcióját észlelve, az ellátás hátráltatása nélkül a felperes lenyugtatására időt tudott fordítani. Erre pedig a másodfokú bíróság – helyesen – éppen annak indokaként utalt, hogy az ismertetett körülmények között sem lett volna akadálya a felperes megfelelő tájékoztatásának. Mindemellett az alperes a felülvizsgálati kérelmében állította, hogy a másodfokú bíróság az időfaktor megítélésére szakértelemmel nem rendelkezett, de ez a hivatkozása az adekvát eljárásjogi jogszabályhely megjelölése hiányában érdemben nem volt vizsgálható [Pp. 413. § (1) bekezdés b) pontja, az 1/2017. Polgári jogegységi határozat alapján a Pp. alkalmazása körében is megfelelően irányadó 1/2016. (II. 5.) PK vélemény 3. és 4. pontja].
[30] A másodfokú bíróságnak az ismertetett tényekből levont az a jogi következtetése, hogy az alperes a nem körültekintően időzített, késedelmes tájékoztatással megsértette a felperes Eütv. 13. § (1) bekezdésében biztosított betegjogát, a felülvizsgálati kérelemben feltüntetett Eütv. 134. § (1) bekezdésének és 135. § (1) bekezdésének helyes alkalmazásán alapult. Az utóbbi jogszabályhelyek alapján arra lett volna szükség, hogy az alperes kezelőorvosa a felperest az Eütv. 13. §-ában foglaltak figyelembevételével, körültekintően, az állapotára és körülményeire is tekintettel tájékoztassa. E követelményeknek a közvetlenül a műtéti beavatkozást megelőzően, csak azt követően adott szóbeli tájékoztatás, hogy a felperes az alperes alkalmazottainak háttérbeszélgetéséből értesült az altatás szükségességéről, nem felelt meg. Ehhez képest a másodfokú bíróság helyesen mutatott rá arra, hogy egy körültekintően időzített, az indokok ismertetésére hangsúlyt fektető tájékoztatás a felperes számára lehetőséget nyújtott volna az alternatíva hiányának elfogadására, az ezzel kapcsolatos esetleges kérdésfeltevésre. Az alperes az utóbbiakat illetően a felülvizsgálati kérelmében azt emelte ki, hogy a felperesnek az általa hiányolt idő valójában rendelkezésére állt, ami alatt lett volna lehetősége kérdéseket intézni az ellátásában résztvevőkhöz. Ennek azonban ellentmond az a jogerős ítéletben megállapított és – az ezzel összefüggő megalapozott felülvizsgálati hivatkozás hiányában – a felülvizsgálati eljárásban ugyancsak irányadónak tekintendő tény, hogy a felperes kérdések feltevésére alkalmatlan, felzaklatott állapotba került, amely az altatásáig nem szűnt meg.
[31] Ezt meghaladóan az alperesnek a másodfokú bíróság által alkalmazott Ptk. 2:43. § a) pontjának és 2:51. § (1) bekezdés a) pontjának sérelmére alapított felülvizsgálati támadása nem volt. Ennélfogva annak, a kereset teljesítéséhez vezető jogi következtetésnek a helytállósága sem volt vizsgálható, hogy a tájékoztatáshoz való jog mint betegjog sérelme a felperes számára jelentős pszichés hátrányt okozott, és az egészségsértés szintjét elérve alapot adott a lelki egészséghez fűződő személyiségi jog megsértésének megállapítására.
[32] Az alperes további anyagi jogi jogszabálysértésként az Eütv. 77. § (3) bekezdésének, a Ptk. 1:4. § (2) bekezdésének, 6:519. §-ának és 6:525. §-ának téves alkalmazására hivatkozott. Ehhez kapcsolódóan pedig lényegében azt állította, hogy a másodfokú bíróság által hiányolt további tájékoztatás lehetőségétől a felperes saját magát fosztotta meg, és míg a felperesnek a felülvizsgálati kérelemben felsorolt magatartásait felróhatónak tartotta, addig álláspontja szerint ő felróhatóság hiányában a felelősség alól mentesült. Ezek a jogállítások a valódi tárgyi keresethalmazatot alkotó keresetek közül a sérelemdíj megfizetése iránti keresethez kapcsolódtak, és az alperes által külön meg nem jelölt Ptk. 2:52. § (2) bekezdésében foglalt utaló szabályon keresztül egyrészt a sérelemdíj-fizetési kötelezettség alóli kimentésre, másrészt a sértetti közrehatás fennállására való hivatkozást jelentettek. E két hivatkozás közül viszont csak az egyik lehetett megalapozott. A károsult felróható közrehatása (önhibája) ugyanis a kártérítési felelősség fennállását feltételezi, de a károkozónak a felelősség alóli mentesülését nem eredményezheti (Kúria Pfv.III.20.392/2022/13.). A károsult közrehatásának a károkozó felelősségét kioltó ereje fogalmilag kizárt, vagyis az csak felelősségcsökkentő lehet (Kúria Pfv.III.20.258/2016/4.). Ezzel szemben az alperes a felülvizsgálati kérelmében a sérelemdíj-fizetési kötelezettség alóli mentesülésének indokaként is a felperesnek a kérdéses beavatkozást megelőző magatartásainak felróhatóságát jelölte meg. Az ezzel kapcsolatos okfejtése az volt, hogy hivatkozott „a felróhatóság hiányára, hiszen a sorozatok láncolata felperesnek felróható”. A sérelemdíj megfizetése iránti keresetnek a kimentés sikeressége miatti elutasításának ezért nem lehetett helye.
[33] Az alperes a felperes felróható magatartásaként tüntette fel azt, hogy a felperes kilenc hónapon keresztül kizárólag a természetes úton történő szülés lehetőségét volt hajlandó elfogadni, szakorvosi véleménnyel az érzéstelenítés módjáról nem rendelkezett, annak beszerzését nem tartotta fontosnak, a választott orvosával a császármetszésről nem konzultált, a szülés napján nem az általa választott egészségügyi intézménybe indult, hanem órákon keresztül a dúlájával tanácskozott, és a korábbi agyműtéteiről a szülész-nőgyógyászt nem tájékoztatta. A jogerős ítélet fentiekben részletezett, a felperesnek az általános érzéstelenítés alkalmazásáról való tudomásszerzésének időpontjára, módjára és annak a felperesre gyakorolt hatására vonatkozó ténymegállapításainak ismeretében azonban az alperes által nevesített körülmények egyike sem jelenthette volna akadályát a másodfokú bíróság részéről indokoltan hiányolt, körültekintően időzített és késedelem nélküli tájékoztatásnak. Éppen ezért azok a sérelemdíj mértékének meghatározása során értékelendő felróható sértetti közrehatásként sem voltak figyelembe vehetőek.
[34] A Kúria a kifejtettekre figyelemmel a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezését hatályában fenntartotta.
(Kúria Pfv.III.20.711/2024/4.)