I. Az azonos munkakörben foglalkoztatott munkavállalókra irányadó – a munkáltató működési területén belüli – eltérő munkaerőpiaci helyzet és eltérő jogszabályi környezet vonatkozásukban az eltérő munkabér megállapításának jogszerű indoka lehet.
II. A Pp. 350. § (4) bekezdése csupán arra kötelezi a bíróságot, hogy a kihirdetés határnapját közölje a felekkel, külön értesítést azonban nem kell adnia arról, hogy mely napon hozza meg a határozatát. A határozat meghozatalára így nem csak annak kihirdetése napján kerülhet sor.
III. Az IM rendelet 2. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés csupán felhatalmazza és nem kötelezi a bíróságot arra, hogy saját mérlegelése eredményeként a fél által kötött megbízási szerződés alapján felszámított ügyvédi munkadíj mérsékléséről – annak indokolása mellett – döntsön. Amennyiben a bíróság a perköltség megítélésekor az IM rendelet 2. § (2) bekezdésében foglalt felhatalmazással nem él, úgy az IM rendelet 2. § (1) bekezdése szerint megállapított perköltség tekintetében indokolási kötelezettség sem terheli [a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 350. § (4) bek.; a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi és kamarai jogtanácsosi költségről szóló 17/2024. (XII. 9.) IM. rendelet 2. § (2) bek.].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A felperes egy Kft. 2009. február 1-jén határozatlan időre szóló munkaviszonyt létesítettek üzletkötő munkakör ellátására. A Kft. tulajdonosa a társaság megszüntetéséről határozott, ezért 2009. november 30-án megállapodás jött létre arról, hogy 2009. december 31-én a felperes az alpereshez kerül át és a fennálló munkaviszonyt közös megegyezéssel megszüntetik. Ezt követően az alperes elkészítette a munkaszerződés tervezetét, amelyben a munkaviszonyra vonatkozóan rögzítették a magyar jog alkalmazását. A tervezetre a felperes nem tett észrevételt. A munkaszerződésben a munkaviszony kezdetét 2010. január 1-jében határozták meg, a felperes munkaköreként értékesítőt jelöltek meg. A heti munkaidőt 40 órában, a havi alapbérét pedig 500 000 forintban határozták meg és a 100%-os célkitűzés elérése esetére havi 150 000 forint mozgóbérben állapodtak meg, amit 12 egyenlő részletben, 80% erejéig előre számfejtettek. A munkaszerződésben a magyar jog alkalmazását kötötték ki.
[2] Az alperes ugyanebben az időben egy másik magyar munkavállalóval is munkaviszonyt létesített, amely 2011. március 31-ig állt fenn. Ezt követően a felperes látta el Magyarország területén az üzletkötői/értékesítői feladatokat. Heti két napot home office-ban dolgozott, három napon ügyfeleket látogatott és jellemzően havonta egy alkalommal Bécsben üzletkötői értekezleten vett részt. A felek az alapbért 2019. január 1-jétől havi 567 000 forintra emelték, illetve a mozgóbér megfizetésének szabályait is több alkalommal módosították.
[3] Az alperesnél Ausztria területén üzletkötő munkakörben több munkavállaló dolgozott. Ők is a felperessel azonos feladatokat láttak el azzal az eltéréssel, hogy komplex ajánlatok elkészítésében is közreműködtek. Területi felosztás alapján végezték feladataikat, amelyhez ugyanolyan eszközöket kaptak, mint a felperes. Az Ausztria területén dolgozó üzletkötő munkavállalók munkabére évi 14 alkalommal fizetendő alapbérből és megegyezés szerinti mozgóbérből állt, amelyet ugyanolyan elvek alapján fizettek, mint a felperes részére, továbbá az általuk teljesített kiküldetések után az Ausztria jogszabályok szerint természetbeni juttatásokban is részesültek.
[4] Az Ausztriában dolgozó üzletkötőkre az osztrák jogszabályok és a kereskedelemben dolgozó foglalkoztatottakra és tanulókra irányadó ágazati kollektív szerződés előírásai vonatkoztak. Az ágazati kollektív szerződés területi hatálya ország1 teljes szövetségi területére, míg személyi hatálya a foglalkoztatottakra vonatkozó ország1 törvény hatálya alá tartozó munkavállalókra terjed ki. A kollektív szerződés karácsonyi juttatás és üdülési támogatás fizetését írta elő, amelynek mértéke a júniusi és novemberi munkabér 100–100%-a volt. Ez a kollektív szerződés bértáblát is tartalmazott, amely a minimálbérek összegét rögzítette, valamint a hatálya alá tartozó munkavállalók havi munkaidejét 38,5 órába határozata meg.
[5] A felperes 2016. július 1-jétől 2018. december 31-ig terjedő időszakban összesen 84 munkanap szabadságot vett ki természetben, az e napokra járó távolléti díjat az alperes a felperes mindenkori alapbére alapulvételével számfejtette és a mozgóbért a távolléti díj összegének meghatározásakor nem vette figyelembe.
[6] A felperes kezdeményezésére az alperes pénzügyi vezetője és értékesítési vezetője részvételével Bécsben 2018. július 19-én megbeszélést tartottak, amely során érintették a felperes alapbérét, továbbá szóba került az Ausztriában létező 13. és 14. havi munkabér is. A megbeszélésen a felperes megkérdezte, hogy miért „keres kevesebbet”, mint az ország1 üzletkötők. A pénzügyi vezető azt válaszolta, hogy az eltérő bérezés oka a felperes magyarországi munkavégzési helye.
[7] Az alperes a magyar munkajogi szabályok alapján a 2019. március 29-én kelt felmondásával 2019. május 23-ával megszüntette a felperes munkaviszonyát. A felperest időarányosan megillető 12 nap szabadságát a felmondási idő második felében adták ki, a felmondási időre járó távolléti díj és végkielégítés számfejtése során pedig az alapbér összegét vették figyelembe, a jutalékot nem.
A felperes keresete, az alperes ellenkérelme
[8] A felperes többször módosított keresetében elsődlegesen a 2010. január 1-jétől 2019. május 23-ig terjedő időre 127 541 960 forint elmaradt munkabérkülönbözet és késedelmi kamata, másodlagosan a 2016. május 23-tól 2019. május 23-ig terjedő időre 44 313 628 forint elmaradt munkabérkülönbözet és késedelmi kamata, harmadlagosan a 2016. július 1-jétől 2018. december 31-ig tartó időben igénybe vett 84 munkanap szabadságra járó távollétidíj-különbözet címén 474 150 forint és kamata, negyedlegesen a 2019. évre járó 12 munkanap szabadság megváltása címén 309 273 forint és késedelmi kamata, ötödlegesen a 2018. október 1-jétől 2019. május 23-ig terjedő időre járó elmaradt teljesítménybér (prémium) címén 733 785 forint és kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Az alperes ellenkérelmében a 2019. évre járó 12 munkanap szabadság megváltása jogcímén előterjesztett kereseti követelést 297 931 forint erejéig elismerte, ezt meghaladóan a kereset elutasítását kérte.
Az első- és a másodfokú bíróság határozata
[9] Az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest távollétidíj-különbözet címén 978 627 forint és késedelmi kamata, szabadságmegváltás címén 359 304 forint és késedelmi kamata, elmaradt prémium jogcímén 733 785 forint és késedelmi kamata megfizetésére, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
[10] A jogválasztás érvényességét vizsgálva, figyelemmel a nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvény 9. § (1) bekezdés b) pontjára és a peres felek közötti munkaszerződés megkötésekor hatályban volt, a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet 1. §-ára és 24. §-ára irányadónak tekintette az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendeletét a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (a továbbiakban: Róma I. rendelet), amelynek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a hatálya az egyéni munkaszerződésekre is kiterjed, így a perbeli esetben a jogválasztás tekintetében ennek rendelkezései voltak az irányadók. A Róma I. rendelet 8.cikk (1) bekezdése értelmében az egyéni munkaszerződésre a felek által a 3. cikknek megfelelően választott jog az irányadó, mindemellett a Róma I. rendelet 8. cikk (3) és (4) bekezdése alapján jogválasztás hiányában is a magyar jogot kellene alkalmazni. Kifejtette, hogy a magyar jog kikötésére nem abból a célból került sor, hogy a felperesre az ország1 ágazati kollektív szerződés hatálya ne terjedjen ki, annak alkalmazását a felek közösen választották.
[11] Alaptalannak találta az elsőfokú bíróság a felperesnek az elévülés nyugvására vonatkozó állítását, erre tekintettel megállapította, hogy a felperes 2010. január 1-jétől 2016. június 30-ig terjedő időszakra vonatkozó elmaradt munkabérkülönbözeti igénye elévült.
[12] Az egyenlő bánásmód megsértésének vizsgálata kapcsán kifejtette, hogy az Európai Parlament és a Tanács 2011. április 5-i 492/2011/EU rendelete a munkavállalók Unión belüli szabad mozgásáról (a továbbiakban: EU Rendelet) akkor irányadó, „a védelmet az alapozza meg, ha a munkavállaló származási tagállamától eltérő tagállam területén végez munkát”. Felperes munkavégzésének helye az állampolgársága és a lakóhelye szerinti tagállamban volt, így „a szabad mozgás jogával nem élt”, ezért esetében az EU Rendelet és az ezzel összefüggő uniós jogi normák nem alkalmazhatók, az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) vonatkozó döntései sem irányadók.
[13] Ezt követően a Kúria Mfv.10.707/2017. számú ügyben hozott döntésére is figyelemmel azt vizsgálta, hogy az Alaptörvény, a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.), valamint az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Ebktv.) alapján megsértette-e az alperes az egyenlő bánásmód követelményét. A felperes védett tulajdonságként magyar állampolgárságát és magyar lakóhelyét jelölte meg, hátrányként pedig azt állította, hogy az ország1 üzletkötőkhöz képest alacsonyabb alapbért kapott, továbbá nem részesült 13. és 14. havi juttatásban és heti 1,5 órával hosszabb munkaidő volt rá irányadó. Az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy a magyar és az ország1 üzletkötők munkaköri feladatai megegyeztek és nem fogadta el azt az érvelést sem, hogy az ország1 munkavállalók eltérő színvonalú és minőségű munkát végeztek. Megállapította azonban, hogy a felperest és az általa összehasonlítható helyzetben lévő személyként nevesített alperesi munkavállalókat eltérő munkaerőpiacon, eltérő jogszabályi környezetben foglalkoztatták, ami azzal a következménnyel járt, hogy a munkájuk díjazását sem lehetett összehasonlítani. Az ország1 munkavállalók kedvezőbb helyzete az ország1 ágazati kollektív szerződés rendelkezésein, míg a természetbeni juttatások az ország1 jövedelemadó törvény rendelkezésein alapultak. Megállapította a bíróság, hogy mivel a felperes által megjelölt személyek nem voltak vele összehasonlítható helyzetben, ezért az egyenlő bánásmód követelményének alperes általi megsértése fogalmilag fel sem merülhetett, ugyanis a diszkrimináció csak a sérelmet szenvedett fél és a vele összehasonlítható helyzetben lévő személy vagy csoport relációjában értelmezhető.
[14] Alaptalannak találta a bíróság a felperes Ebktv. 9. §-ában megfogalmazott közvetett hátrányos megkülönböztetésre való hivatkozását is, figyelemmel arra, hogy az a perbeli esetre vonatkoztatva nem volt értelmezhető. A bíróság kifejtette, hogy miért tartotta megalapozottnak az időarányos prémiumra, illetve szabadságra járó távolléti díj iránti, továbbá a végkielégítés és a felmondási időre járó bérkülönbözet iránti igényt, illetve megindokolta, hogy miért a megjelölt mértékben határozta meg az alperest megillető perköltséget, miért nem mérsékelte azt, továbbá, hogy a felperes miért nem volt jogosult a munkavállalói költségkedvezményre.
[15] A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részében helybenhagyta és kötelezte a felperest 5850 euró perköltség és 2 016 270 forint fellebbezési illeték megfizetésére. Rögzítette, hogy a fellebbezés nem érintette a megítélt távolléti díjat, szabadságmegváltást és elmaradt prémiumot. Megállapította továbbá, hogy nem tárgya a másodfokú eljárásnak az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését elutasító elsőfokú végzés, illetve annak ítéletbe foglalt indokolása sem. Megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárás eredményeként a tényállást helyesen állapította meg és abból helytálló jogi következtetésre jutott, így határozata indokolásában csak a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem egyes érvei alapján mutatott rá álláspontjára. Megerősítette, hogy a perbeli jogvita eldöntése során nem alkalmazhatóak a felperes által hivatkozott a szabad mozgással összefüggő uniós jogszabályok, figyelemmel arra, hogy a felperes a lakóhelyével és az állampolgárságával azonos tagállamban végezte munkáját.
[16] Kifejtette, hogy az Európai Unió működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) 18. cikkére tekintettel tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés, ennek érvényesüléséhez azonban szükséges, hogy legyenek összehasonlítható helyzetben lévő személyek. Az állampolgárság alapján történő megkülönböztetés tilalma a magyar jog szerint is alkalmazandó. Önmagában az a körülmény, hogy a munkáltató székhelye egy másik uniós tagállamban található, nem teszi lehetővé az EU Rendelet alkalmazását sem, hiszen az (5) preambulumbekezdés kizárólag a munkavállalók oldaláról határozza meg annak személyi hatályát. Megállapítása szerint a felperes tévesen értelmezte az EU Rendelet (7) preambulumbekezdését is.
[17] A másodfokú bíróság szerint nem teremti meg az uniós jog alkalmazásának követelményét az a körülmény, hogy a felperes munkája révén az alperes bevételhez jutott és az után ország1 adózott, hiszen ez a szabad mozgás jogával nem hozható összefüggésbe. A felperes esetleges havi egy ország1 tartott értekezleten való részvétele sem alapozta meg a másik tagállamban való állandó munkavégzés feltételét.
[18] Helytállónak találta az elsőfokú ítéletet abban a körben is, hogy a felperes és az ország1 üzletkötők nem voltak egymással összehasonlítható helyzetben figyelemmel arra, hogy más tagállamban „eltérő jogi környezetben” végeztek munkát. Jogszerűnek találta a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak a jogválasztással kapcsolatos indokolását is, és nem értett egyet a felperesnek az Mt. 279. § (1) és (3) bekezdésének megsértésére vonatkozó érvelésével sem. Egyetértett a másodfokú bíróság az elsőfokú döntésnek a közvetett diszkrimináció hiányával kapcsolatos álláspontjával is. Az alperes jogszerűen különböztethette meg a felperest az ország1 munkavállalóktól, hiszen ők nem voltak összehasonlítható helyzetben.
[19] Ugyancsak helytállónak értékelte az elsőfokú ítélet elévüléssel kapcsolatos érvelését. Nem értett egyet a másodfokú bíróság azzal a felperesi állítással sem, hogy az elsőfokú bíróság anyagi pervezetése hiányos volt, és nem találta megalapozottnak az eljárási szabályok megsértésére való hivatkozást sem. Megalapozatlannak tartotta a felperes fellebbezését a perköltség vonatkozásában is.
A felülvizsgálati kérelem, felülvizsgálati ellenkérelem
[20] A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen azt kérte, hogy azt a Kúria az elsőfokú ítéletre is kiterjedően helyezze hatályon kívül és az elsőfokú bíróságot utasítsa új eljárásra és új határozat hozatalára. Másodlagosan azt kérte, hogy a jogerős ítéletet az elsőfokú ítéletre is kiterjedően – az elsőfokon jogerőre emelkedett részt nem érintve – helyezze hatályon kívül, hozzon a jogszabályoknak megfelelő határozatot és adjon helyt az elsődleges vagy másodlagos kereseti kérelmének. Harmadlagos kérelme az volt, hogy a Kúria helyezze hatályon kívül a jogerős ítéletet az elsőfokú ítéletre is kiterjedően – az elsőfokon jogerőre emelkedett részt nem érintve – és kötelezze az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára. Negyedleges kérelme arra irányult, hogy az első- és másodfokú bíróság ítéletének perköltség viselésére vonatkozó rendelkezéseit helyezze hatályon kívül és az első- és másodfokon az alperes részére megítélt perköltség megállapítását mellőzze, másodlagosan mérsékelje, továbbá mérsékelje az alperes által a felülvizsgálati eljárásban felszámított perköltség mértékét is. Előadta, hogy fenntartja az előzetes döntéshozatal iránti indítványát, továbbá költségigénnyel élt.
[21] Állította, hogy az ügy érdemére kiható eljárási szabályszegés történt, amikor a másodfokú bíróság a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 370. § (2) bekezdésében és 380. § c) pontjában foglalt kötelezettségét megsértve nem észlelte azt az eljárási szabálysértést, hogy az elsőfokú bíróság a határozathirdetésre elhalasztott ítéletét nem a határozathirdetés napján, hanem azt megelőzően hozta meg, továbbá a határozathirdetés napját 30 napon túlra tűzte ki. Álláspontja szerint az elsőfokú ítélet ezért olyan alaki hibában szenved, amit a másodfokú bíróságnak a fellebbezési kérelemre tekintet nélkül kellett volna észlelnie, az a másodfokú eljárásban nem volt orvosolható. Hasonló okból a másodfokú ítélet sem jött létre joghatályosan, az felülvizsgálatra alkalmatlan. Hivatkozva a Pp. Kommentárban foglaltakra előadta, hogy az eljáró bíró azt választhatja meg szabadon, hogy a 30 napos időtartamon belül mikor hozza meg és hirdeti ki a határozatot, de arra nem ad lehetőséget az eljárási törvény, hogy e két időpont elváljon egymástól.
[22] Kifogásolta, hogy az eljáró bíróságok sem hivatalból, sem kifejezett kérelemre nem vették figyelembe az EUB általa a korábbi eljárásban megnevezett kötelezően alkalmazandó döntéseit, sértve ezzel az azokhoz fűződő „precedens hatályt”, az uniós jog elsőbbségének elvét, elvonva ezzel az EUB-nek az EUMSZ 267. cikk a) és b) pontjában biztosított hatáskörét. E körben hivatkozott a Kúria Mfv.I.10.503/2015/9. számú ítéletére, továbbá a Kúria EBH 2018.M.24., EBH 2019.M.8. számon megjelent határozatára, továbbá a Kúria egyenlő bánásmód követelményének megsértésével kapcsolatos munkaügyi perek egyes kérdéseiről szóló 4/2017. (XI. 28.) KMK véleményében foglaltakra. E határozatokban a Kúria hivatkozott az EUB döntéseire, ítélkezési gyakorlatára. Álláspontja szerint az adott ügyben az EUB előzetes döntéshozatali eljárásának szükségessége nem vitatható.
[23] Érvelése szerint mind az első-, mind a másodfokú bíróság anyagi jogi jogsértést követett el, amikor azt állapította meg, hogy a szabad mozgás jogával nem élt, ezért a perbeli tényállásra a tagállamok közötti tényállási elem hiánya miatt az uniós jog nem alkalmazható, így az ügy kizárólag a nemzeti jog hatálya alá tartozik. A felülvizsgálati kérelmében utalt az EUB több döntésére, állítva, hogy a másodfokú bíróság az uniós jogszabályok – az EUB ezen döntéseiben is kifejtett elvárásainak megfelelő – jogértelmezését nem végezte el. Álláspontja szerint a szabad mozgáshoz való jogát azzal gyakorolta, hogy ország1 munkáltatóval kötött munkaszerződést, másik tagállamban honos munkáltatónál vállalt munkát és e munkáltató részére végezte a tevékenységet.
[24] Érvelése szerint az EUMSZ 45. cikk (3) bekezdésében foglaltak alapján megállapítható, hogy az elvárt számú határátlépés vagy a folyamatos más tagállami tartózkodás nem feltétele a szabad mozgásra vonatkozó uniós szabályok alkalmazhatóságának. Utalt az EUB C-270/13. számú ügyben hozott döntésének azon megállapítására, hogy a munkavállaló fogalma önálló uniós jogi hatállyal bír és nem lehet megszorítóan értelmezni. Sérelmezte a jogerős ítélet azon megállapítását is, hogy az EUMSZ 18. cikkét ezen ügyben nem tartotta alkalmazhatónak. Véleménye szerint ügye az uniós jog hatálya alá tartozik, mivel az állampolgárság mint védett tulajdonság is magában hordozza a határon túli tagállami elemeket, és az uniós jogalkotó nem kötötte e rendelkezés alkalmazhatóságát az állampolgárság szerinti megkülönböztetés nemzeti szabályozásának hiányához.
[25] Hivatkozott arra, hogy több kúriai döntésben (Mfv.10.707/2017/7., Mfv.10.503/2015/9.) közvetlenül utalt a Kúria az uniós jogra, amiből következően az EU Rendelet alkalmazhatóságát elvi szinten kizárni nem lehet, az unió szabad mozgás jogával élő mindegyik munkavállalójára alkalmazandó, annak nem feltétele az eltérő tagállami munkavégzés. Érvelése szerint a bíróságok tévesen kötötték össze a munkavégzés állandóságát a munkavégzés földrajzi helyével, hiszen az a munkavégzés szezonális, átmeneti jellegével szemben a munkaviszony határozatlan idejű voltával áll kapcsolatban.
[26] A felperes felülvizsgálati kérelmében azt is állította, hogy a jogerős ítélet sérti az Ebktv. 8. §-ában, a 9. §-ában és a 19. §-ában foglaltakat, valamint a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: régi Mt.) 142/A. §-ában, illetve az Mt. 12. §-ában foglaltakat is. Jogsértőnek találta azt a megállapítást, hogy a munkabérben megjelenő különbség jogszerű oka az eltérő jogi környezet és az eltérő munkaerőpiacon való részvétel, amely a munkavégzés földrajzi helyének eltérő voltában testesül meg. Álláspontja szerint a munkavégzés helye nem azonosítható a munkaerőpiaccal. Amikor az ország1 honosságú alperesnél munkát vállalt, azáltal az ország1 munkaerőpiacra lépett be és így az ország1 üzletkötőkhöz hasonlóan az ország1 és nem a magyar munkaerőpiac részese volt.
[27] Állította azt is, hogy a jogerős ítélet sérti az Mt. 279. § (1) és (3) bekezdésében foglaltakat is, mivel a nemzeti jogszabályok nem tettek és tesznek különbséget a munkavállalók között honosságuk szerint, így a kollektív szerződés rá való alkalmazhatóságának voltát nem lehetett kizárni.
[28] Kifogásolta, hogy az elsőfokú ítélet megállapítása jogsértő a közvetett diszkrimináció körében is. Érvelése szerint az Ebktv. 9. §-ából nem vezethető le, hogy egy és ugyanazon aktussal, intézkedéssel valósítható meg a közvetett diszkrimináció, arra sor kerülhet „munkaszerződéssel is”. Munkaszerződésében a magyar jog kikötése állampolgárság szerinti közvetett diszkriminációnak tekintendő, mivel csak a magyar állampolgárnak okozott hátrányt.
[29] Sérelmezte azt is, hogy a másodfokú bíróság – annak ellenére, hogy a Róma I. rendeletre alapított semmisségi kereset nem létezett –, az elsőfokú ítélet erre vonatkozó megállapításait kereseti kérelem hiányában felülbírálta. A magyar jog munkaszerződésében való kikötésére a közvetett diszkrimináció alátámasztásaként hivatkozott. Állította: az eljárt bíróságok téves anyagi jogi álláspontjuk okán nem vizsgálták az EU rendelet 1. cikkére, valamint a 7. cikk (2) és (4) bekezdésére alapított jogalapot.
[30] Az elévülés kapcsán arra utalt, hogy a másodfokú döntés e körben sérti a Pp. 388. §-át azzal, hogy érdemben nem reagált az ezzel kapcsolatos elsőfokú döntésben szereplő megállapításokra. Szerinte értékelni kellett volna azt is, hogy mely tényekről való tudomásszerzése tekinthető teljes körűnek, az elsőfokú bíróság helytelenül állapította meg az elévülés nyugvását megalapozó tényeket is, így téves következtetésre jutott.
[31] Sérelmezte a felperes azt is, hogy az elsőfokú bíróság több tekintetben megsértette az anyagi pervezetésre vonatkozó kötelezettségét. Az alperesi védekezéssel kapcsolatos jogi álláspontját nem fejtette ki, nem tisztázta azt sem, hogy az Ebktv. 19. §-a mely bekezdésére alapítottan hivatkozik a munkavégzés helyére, csupán az ítéletből derült ki, hogy ezt a körülményt az összehasonlíthatóság akadályaként értékelte. A másodfokú bíróság döntése véleménye szerint sérti az Alaptörvény XXVIII. cikkében garantált tisztességes bírói eljáráshoz való jogot is.
[32] Alaptalannak találta a felperes a jogi szakvizsgával rendelkező személy saját ügyében való eljárására vonatkozóan alkalmazott analógiát is. Állította, hogy az elsőfokú bíróság megsértette a tényállás feltárási és indokolási kötelezettségét is, ezt a jogsértést elkövette a másodfokú bíróság is, amikor jogszerűnek tekintette az elsőfokú bíróság eljárását. Állította továbbá, hogy tévesen alkalmazták a bíróságok a Pp. 4. § (2) és (3) bekezdését, továbbá a Pp. 265. § (1)–(5) bekezdését, valamint a Pp. 276. §-át és a 346. § (5) bekezdését. Az ítéletek megállapításai ellentmondóak voltak és a formális logikai szabályainak sem feleltek meg. A bizonyítékok értékelése egyoldalú volt és nem adta indokát annak, hogy a felperesi állítással szemben miért fogadta el a tanúk általános vallomását, mint kétséget kizáró bizonyítékot.
[33] Kifogásolta továbbá, hogy az eljárt bíróságok az alperes részére megállapított perköltség kapcsán is megsértették az eljárási és anyagi jogi szabályokat. A másodfokú bíróság a perköltségre vonatkozó felperesi fellebbezés kiterjesztését nem engedte meg, e kérelmet mégis elbírálva megsértette a mérlegelés szabályait. A felperest hozzátartozó képviselte, így a Pp. 388. §-át kellett volna alkalmazni. Fellebbezésében több szempont alapján fejtette ki a perköltséggel kapcsolatos jogsérelmét, amelyre nem voltak tekintettel. Állította, hogy a másodfokú bíróság a Pp. perköltség megállapítására vonatkozó szabályaiba, valamint a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet (a továbbiakban: IM rendelet) 2. § (1) és (2) bekezdésébe ütköző módon járt el, megsértette a tényállásfeltárási és mérlegelési kötelezettségét. Nem észlelte, hogy nemcsak az ügyvédi munkadíj összegét, hanem a tolmácsolás és a fordítás költségét is vitatta, továbbá azt is, hogy az ügyvédi munkadíjat euróban határozták meg, sértve ezzel a Pp. 346. § (5) bekezdését továbbá a Kúria Pfv.20.085/2025/7. számú ítéletében foglaltakat.
[34] Jogsértőnek találta, hogy a másodfokú bíróság a perköltség tárgyában hozott döntését kizárólag a Kúria Pfv.II.20.887/2023/6. számú ítéletében foglaltakra alapította. Érvelése szerint az IM rendelet 2. § (2) bekezdése a perköltség aránytalansága esetén lehetővé teszi a vizsgálatot és „egyértelmű, hogy ez a bíróság mérlegelésébe tartozik és nem diszkrecionális jog”. Állította, hogy a megbízási szerződésen alapuló felszámított munkadíj jogalapját és összegét a jogi képviselőnek igazolnia kell és az alperes által becsatolt megbízási szerződés a megbízási jogviszonyon alapuló munkadíj felszámításának nem lehetett alapja. E feltételeket az elsőfokú bíróság nem vizsgálta, a mérlegelés kiindulópontjának konkrét peradatokkal alátámasztott meghatározása nem történt meg sem az összeg, sem a felszámított munkaórák száma tekintetében. Az alperes az óradíj összegének arányos voltát nem igazolta, még csak nem is valószínűsítette.
[35] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében kérte, hogy a Kúria a jogerős ítéletet hatályában tartsa fenn és marasztalja a felperest a felülvizsgálati eljárási költségben. Hivatkozása szerint a felperest az első- és a másodfokú eljárásban képviselő jogi szakvizsgával rendelkező hozzátartozójára a Pp.-nek a jogi képviselő nélkül eljáró félre vonatkozó segítő, támogató szabályai nem vonatkoznak.
[36] Állította, hogy a felperesnek nem volt fellebbezési kérelme a perköltség és annak mérséklése tekintetében, a fellebbezési kérelem megváltoztatásának pedig nem volt helye, így az elsőfokú perköltség nem képezte a másodfokú bírósági döntés tárgyát, így e körben felülvizsgálati kérelem sem volt előterjeszthető, a felperes a perköltség mellőzésére vonatkozó kérelmet pedig még a másodfokú tárgyaláson sem adott elő.
[37] Hivatkozott arra, hogy a felperesnek nem volt fellebbezési kérelme az előzetes döntéshozatali eljárás tekintetében sem, az elsőfokú eljárás során előterjesztett kérelmet elutasító elsőfokú bírósági végzés jogerőre emelkedett, így ez sem lehet tárgya a felülvizsgálati eljárásnak. Az eltérő bérezés az eltérő munkaerőpiaci helyzet miatt – állítása szerint – még egy országon belül is létezhet, így a munkavégzés helyére tekintettel nyújtott bérezés nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét. Kifejtette, hogy az ország1 munkavállalók között az ... terület felosztása nem kizárólag földrajzi alapon történt, figyelembe vették a munkavállalók szakértelmét is.
[38] Új tényállási elemnek ítélte azt a felperesi előadást, hogy akár több napra is ki kellett mennie Ausztriába, ilyen állítást korábban nem tett.
[39] A Pp. 350. § (4) bekezdésének megsértésére hivatkozó felperesi állítással kapcsolatban kifejtette, hogy mindez nem jelent az ügy érdemére kiható lényeges eljárási szabálysértést, így nem merülhet fel ezen okból a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése.
[40] Az uniós jog mellőzése kapcsán az alperes előadta, hogy a felperes által hivatkozott normák alkalmazása az adott ügyben nem merülhetett fel. A nemzeti bíróság jogosult eldönteni, hogy egy kérdést előzetes döntéshozatali eljárásra az EUB elé utal-e vagy sem, ez nem jelent hatáskörelvonást. Az adott perben nem merült fel uniós elem, a felperes nem mozgott az egyik tagállam területéről a másik tagállam területére, nem is tartózkodott munkavégzés céljából másik tagállam területén, saját tagállamában végzett munkát, így a munkavállalók szabad mozgásával kapcsolatos uniós szabályokat nem kellett alkalmazni.
[43] Alaptalanul állította a felperes azt is, hogy az elsőfokú ítélet sértette az Mt. 79. § (1) és (3) bekezdését, ugyanis a felperesre az ország1 ágazati kollektív szerződés hatálya nem terjed ki, egy magyar jogszabály nem definiálhatja egy ország1 jogintézmény fogalmát.
A Kúria döntése és jogi indokai
[47] A felperes felülvizsgálati kérelme részben megalapozott.
[48] A felülvizsgálati eljárás rendkívüli perorvoslat, amelynek tárgya a Pp. 406. § (1) bekezdése alapján a jogerős érdemi határozatnak a Pp. 423. § (1) bekezdése szerinti korlátok közötti felülbírálata. Ennek megfelelően a Kúria a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem (és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem) keretei között, az ott megjelölt jogszabályok, illetve a Kúria közzétett határozataitól jogkérdésben való eltérés tekintetében vizsgálhatja felül.
[49] A Pp. 406. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálatot a jogerős ítélet vagy az ügy érdemében hozott jogerős végzés vonatkozásában lehet előterjeszteni, így a felülvizsgálati eljárás tárgya a jogerős döntés felülbírálata. A felperes felülvizsgálati kérelmében több esetben csupán az elsőfokú ítélet megállapításait vitatta, ezt azonban a Kúria érdemben nem vizsgálhatta.
[50] A Pp. 413. § (1) bekezdés b) pontja szerint a felülvizsgálati kérelemnek a beadványokra vonatkozó általános szabályok mellett tartalmaznia kell – többek között – a jogszabálysértés pontos megnevezését, a jogszabályhely pontos megjelölésével azt az eljárási, illetve anyagi jogi szabálysértést, amely kihatott az ügy érdemi eldöntésére, valamint annak indokait, hogy a fél az új határozat hozatalát vagy a határozat hatályon kívül helyezését milyen okból kívánja. Az eljárásjogi tárgyú elvi iránymutatásoknak az új Pp. hatálybalépése folytán történő felülvizsgálatáról szóló 1/2017. PJE határozat szerint a Pp. alkalmazási körében is megfelelően irányadó, a felülvizsgálati kérelem hivatalbóli elutasításának egyes kérdéseiről szóló 1/2016. (II. 15.) PK vélemény 3. pontja szerint a felülvizsgálati kérelem egymással szorosan összefüggő kötelező tartalmi kellékei a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése, valamint annak kifejtése, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja. Ezen együttes törvényi feltételeknek a fél akkor tesz eleget, ha egyrészt a megsértett jogszabályhelyet konkrétan megjelöli, másrészt a hivatkozott jogszabálysértést tartalmilag is körülírja és arra vonatkozó jogi álláspontját kifejti, vagyis, ha a jogszabálysértésre való hivatkozása indokait is ismerteti. Mindezek bármelyikének hiánya a felülvizsgálati kérelem hivatalbóli elutasítását eredményezi (Kúria Pfv.I.20.703/2023/11., Mfv.IV.10.006/2025/9.). A Kúria a jogerős ítéletet a fentiek figyelembevételével a Pp. 423. § (1) bekezdése alapján a hatályosan előterjesztett felülvizsgálati kérelem keretei között, az abban konkrétan megjelölt jogszabályok tekintetében vizsgálta és ítélte meg a jogerős ítélet jogszabálysértő voltát.
[51] A felperes a felülvizsgálati kérelmében több esetben eljárási szabálysértésként azt állította, hogy az eljárt bíróságok tévesen alkalmazták a Pp. bizonyítási kötelezettségére vonatkozó 4. § (2)–(3) bekezdését, a bizonyítási teherre vonatkozó 265. § (1)–(5) bekezdését. Előadta, hogy tévesen értékelték a rendelkezésükre álló bizonyítékokat és ez alapján helytelenül állapították meg a tényállást, megsértett jogszabályhelyként azonban nem jelölte meg a Pp. 279. § (1) bekezdését, így ezzel kapcsolatos érveit a Kúria érdemben nem vizsgálhatta, és az elsőfokú bíróság által megállapított és a másodfokú bíróság által is helyesnek tartott tényállást tekintette döntése során irányadónak.
[52] A felperes felülvizsgálati kérelmében azt is állította, hogy mind az első-, mind a másodfokú bíróság az ügy érdemére kiható lényeges eljárási jogszabályt sértett a határozatának kihirdetésekor, figyelemmel arra, hogy a határozat meghozatalának dátuma korábbi, mint a kihirdetés dátuma, álláspontja szerint ez a Pp. 350. § (4) bekezdésébe ütközik.
[53] A Pp. 350. § (1) bekezdése szerinti általános rendelkezés szerint a tárgyalás berekesztése folytán meghozott határozatot a tárgyalás napján kell kihirdetni. A Pp. 350. § (4) bekezdése lehetőséget biztosít arra, hogy a bíróság a tárgyalás berekesztését követően az ítélet meghozatalát és kihirdetését legfeljebb 30 napra elhalassza. A törvény arra kötelezi a bíróságot, hogy ebben az esetben a határozathirdetés időpontját kitűzze és erről értesítse a feleket. Az előbbi jogszabályi rendelkezés és a Pp. 351. § (4) bekezdése értelmében a határozathirdetés napjáig a határozatot a bíróságnak meg kell hoznia, írásba kell foglalnia, azt szabályszerűen ki kell hirdetnie, majd az írásba foglalt ítéletet a jelen lévő feleknek, illetve képviselőiknek át kell adnia. Mindezekből az következik, hogy a bíróságnak a tárgyalás berekesztésétől az ítélet kihirdetése időpontjáig terjedő időszakban kell meghoznia döntését és azt írásba is kell foglalnia. A Pp. 350. § (4) bekezdése csupán arra kötelezi a bíróságot, hogy a kihirdetés határnapját közölje a felekkel, külön értesítést azonban nem kell adnia arról, hogy mely napon hozza meg a határozatát. A határozat meghozatalára így nem csak annak kihirdetése napján kerülhet sor.
[54] Az elsőfokú bíróság a 2024. október 2-án tartott tárgyaláson az ítélet kihirdetését 2024. november 4-ére halasztotta figyelemmel arra, hogy november 1., 2. és 3. heti pihenőnap volt, így a dátumot az ezt követő első munkanapban határozta meg. Ezt megelőzően, 2024. október 30-án hozta meg a határozatát. A másodfokú bíróság a 2025. május 14-én tartott tárgyaláson a határozat kihirdetésének napját 2025. június 10. napjára tűzte ki és az ítélet meghozatalára 2025. június 3-án került sor. Mindezek alapján megállapítható, hogy az eljárt bíróságok a Pp. 350. § (4) bekezdésében rögzített szabályoknak megfelelően jártak el, mind az első-, mind a másodfokú ítélet meghozatala, illetve annak kihirdetése megfelelt a Pp. rendelkezéseinek, így annak hatályon kívül helyezésére a Pp. 350. § (4) bekezdése megsértésére tekintettel nem volt ok.
[55] Alaptalanul állította a felperes a felülvizsgálati kérelmében azt is, hogy az elsőfokú bíróság megsértette az anyagi pervezetés Pp. 237. §-ában előírt szabályait, illetve hogy a másodfokú bíróság helytelenül értékelte az elsőfokú bíróság e körben jogellenes eljárását. A másodfokú bíróság ítéletében részletesen kifejtette, hogy miért nem találta megalapozottnak ezt a fellebbezési hivatkozást. A felperes ismerte a perben relevanciával bíró kérdéseket, és nem volt elzárva attól, hogy nyilatkozatokat tegyen. Az, hogy a bizonyítási eljárás egyes elemei a kereseti kérelem megítélése szempontjából indokolatlanok voltak-e vagy sem nem tartozik az anyagi pervezetés körébe.
[56] Ugyancsak alaptalanul állította a felperes, hogy a másodfokú bíróság megsértette indokolási kötelezettségét. A Pp. 346. § (5) bekezdését a bíróság akkor sérti meg, ha a jogi indokolás nem tartalmazza a törvényben előírtakat. Az ítélet indokolásából annak kell kitűnnie, hogy a bíróság a döntését mire alapította. A bíróságnak a döntés alapjául szolgáló indokokat kellő részletességgel kell bemutatnia, amelynek terjedelmét és mélységét az adott döntés természete és az ügy egyedi körülményei határozzák meg figyelemmel arra is, hogy az indokolás hiánya vagy fogyatékossága a fél világosan és pontosan körülírt kérdését érinti-e. Minimális elvárás, hogy a bíróság a feleknek az ügy lényegi részeire vonatkozó észrevételeit kellő alapossággal megvizsgálja és ennek értékeléséről a határozatában számot adjon, amellyel kapcsolatban figyelembe kell venni a jogvita természetét, az eljárási törvény rendelkezéseit, a felek által az ügyben előterjesztett kérelmeket és észrevételeket, valamint az ügyben választ igénylő lényeges kérdéseket (7/2013. (III. 1.) AB határozat Indokolás [31] és [34]). A döntés indokolásának nem kell kiterjednie minden egyes részletre, de ki kell térnie az ügy érdeme szempontjából releváns kérdésekre (26/2020. (XII. 2.) AB határozat Indokolás [22]).
[57] Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a bíróságok indokolási kötelezettségéből nem következik „a felek által felhozott minden észrevétel egyenként való megcáfolási kötelezettsége, különösen nem a szubjektív elvárásaikat is kielégítő mélységű érvrendszer bemutatása.” (3169/2019. (VII. 10.) AB határozat Indokolás [32]; 3107/2016. (V. 24.) AB határozat Indokolás [38]). A másodfokú bíróság határozatának indokolása megfelelt e követelményeknek, a döntés alapjául szolgáló indokokat kellő részletességgel – a döntés természete és egyedi körülményei által meghatározott mélységben és terjedelemben – bemutatta, kitért az ügyben választ igénylő lényeges, az ügy érdeme szempontjából releváns kérdésekre, így az indokolási kötelezettség megsértése nem volt megállapítható.
[58] A felperes felülvizsgálati kérelmében az anyagi jogi szabályok megsértése körében állította, hogy az eljárt bíróságok tévesen – a Kúria precedenshatározatait figyelmen kívül hagyva – mellőzték az általa hivatkozott uniós jogszabályok és EUB döntések alkalmazását.
[59] Az eljárt bíróságok azt állapították meg, hogy a perbeli esetben nem alkalmazhatók a munkavállalók Unión belüli szabad mozgásával kapcsolatos uniós szabályok tekintettel arra, hogy a felperes nem a szabad mozgás jogával élt, hiszen munkáját az állampolgárságával és lakóhelyével azonos országban, Magyarországon végezte.
[60] A Kúria álláspontja szerint a felperesi igény megítélése szempontjából elsődlegesen nem annak volt jelentősége, hogy a felperes a szabad mozgás jogával élt-e vagy sem. Az ügy alapkérdése a felperes által hivatkozott uniós szabályok alkalmazása mellett is az, hogy a felperest érte-e jogellenes hátrányos megkülönböztetés – érvelése szerint – állampolgársága alapján vagy sem. E kérdést teljeskörűen a felek által jogszerűen választott magyar jog (Ebktv., Mt.) alapján lehet megítélni a szabad mozgás szabályaival azonos metódus (Ebktv. bizonyítási szabályai) szerint. A felperes által hivatkozott uniós jogszabályok [EUMSZ 18., 21., 45. cikk; Európai Unió Alapjogi Chartája 21. cikk, EU Rendelet (3)–(7) preambulumbekezdése, 1. és 7. cikke] kizárólagos alkalmazásával ugyanis ez a kérdés nem bírálható el.
[61] Figyelemmel kell lenni arra is, hogy az Ebktv. 65. § m) pontja kifejezetten arról rendelkezik, hogy az Ebktv. a munkavállalók szabad mozgásával összefüggésben a munkavállalóknak biztosított jogok gyakorlását megkönnyítő intézkedésekről szóló 2014. április 16-i 2014/54/EU irányelv 2. cikk (1) bekezdés b) és c) pontjának való megfelelést is célozza. Az irányelv 2. cikk (1) bekezdés b) pontja szerint az irányelv a munkavállalók szabad mozgásának, az EU Rendelet 1–10. cikkében említett szempontjai közül a foglalkozási és munkafeltételek, különös tekintettel a javadalmazásra, az elbocsátásra, a munkahelyi egészségre és biztonságra, és munkanélküliség esetén az újraelhelyezésre vagy újrafoglalkoztatásra is alkalmazandó.
[62] Az EU Rendelet a munkavállalók Unión belüli szabad mozgásáról rendelkezik. A fentiekre tekintettel ugyanakkor helytálló az a megállapítás, hogy az Ebktv. a szabad mozgás jogának gyakorlására vonatkozó uniós szabályokkal összhangban rendelkezik az egyenlő bánásmód körében. Ennek megfelelően az egyenlő bánásmód biztosításának magyar szabályai irányadók a szabad mozgással kapcsolatos egyenlő bánásmód biztosítása tekintetében is.
[63] A magyar jog alkalmazásának jogszerűsége körében a Kúria utal arra: a Róma I. rendelet alapján a munkaviszony alanyai szabadon dönthetik el, hogy a munkaviszonyra – amennyiben az külföldi elemmel rendelkezik – melyik tagállam jogát alkalmazzák. A felek a munkaszerződésben a közöttük létrejövő jogviszonyra a magyar jog alkalmazását írták elő. A felperes mindvégig tudomásul vette, hogy munkaviszonyára a magyar jog szabályait kell alkalmazni, az ellen soha nem tiltakozott. Mivel a Róma I. rendelet 3. cikk (1) bekezdése szerinti jogválasztás nem ütközött a 8. cikk (1), (2) és (4) bekezdésébe – amely szabályok megsértése a jogválasztás semmisségét eredményezné – azt érvényesnek kell tekinteni. Mindezekre tekintettel a felperes igényének megítélése során elsősorban a magyar munkajogi, illetve az ehhez kapcsolódó Ebktv. rendelkezésekre kellett tekintettel lenni. A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott kúriai döntések az EUB döntéseit nyilvánvalóan azért hívták fel, mert azokban az esetekben az EU jog átvételét célzó jogszabály alkalmazásáról volt szó az egyenlő bánásmód körében.
A Kúria utal arra is, hogy a munkavégzés helyének joga szerinti ún. imperatív szabályok körébe tartoznak az egyenlő bánásmód nemzeti szabályai is, amelyek alkalmazása tehát még másik jog érvényes választása esetén sem mellőzhető. Ezt a megállapítást erősíti az, hogy a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71 irányelv 3. cikk (1) bekezdés g) pontja is a munkavégzés helye szerinti szabályok feltétlen alkalmazását írja elő a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód és más megkülönböztetést tiltó nemzeti rendelkezések tekintetében.
[64] A felperes a felülvizsgálati kérelmében sérelmezte azt is, hogy esetében nem alkalmazták az ország1 székhelyű munkáltatóra kiterjedő hatályú kollektív szerződést. Megállapítható, hogy mivel a magyar jog alkalmazására vonatkozó jogválasztás érvényes a felek között, ezért az ország1 munkajognak a kollektív szerződésre vonatkozó semmilyen rendelkezése nem lehet irányadó. A kollektív szerződés nem áll a Róma I. rendelet hatálya alatt, azaz még külföldi elemmel rendelkező munkaviszonyban sem kerülhet sor a külföldi jog hatálya alatt megkötött kollektív szerződés alkalmazására a munkaviszonyban. Ilyen tartalmú európai uniós jogszabály nincs és a magyar jog sem tartalmaz ilyen rendelkezést.
[65] Ennek megfelelően helytállóan fejtette ki a másodfokú bíróság ítéletében, hogy az ország1 kollektív szerződés területi és személyi hatálya miatt annak rendelkezései nem terjednek ki a magyar jog hatálya alá tartozó munkaviszonyokra, hisz ebben az esetben egy másik állam jogát, kollektív szerződését kellene az Mt. szabályai szerint értelmezni. Az Mt. 279. § (3) bekezdése valóban rendelkezik arról, hogy a kollektív szerződés hatálya a munkáltatóval munkaviszonyban álló valamennyi munkavállalóra kiterjed, azonban az ország1 kollektív szerződés annak területi és személyi hatályára vonatkozó rendelkezése miatt – a munkavégzés helyét tekintve – csak az ország1 végzett munkavégzés esetén alkalmazható.
[66] Helytállóan fejtette ki a felperes, hogy az EUMSZ 18. cikke kimondja, hogy tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés. Ennek érvényesüléséhez szükséges, hogy legyenek összehasonlítható helyzetben lévő személyek. Az állampolgárság alapján történő megkülönböztetés tilalma megjelenik Magyarország Alaptörvényében, az EUMSZ-t közvetlen alkalmazhatósága alapján Magyarországon mint tagállamon belül is alkalmazni kell, de az Mt. 12. §-a és az Ebktv. is tartalmaz ilyen, az egyéb helyzet alapján fennálló megkülönböztetési tilalmat. Az Ebktv. 8. §-ának felsorolása példálózó jellegű, annak t) pontja szerint tiltott a megkülönböztetés az érintett személyek egyéb helyzetére tekintettel is. Az Ebktv. célja az általános diszkrimináció tilalom megvalósítása, a 8. § t) pontjában szereplő „egyéb” helyzet erre utal. Ennek megfelelően tilos a munkavállalók megkülönböztetése, egyéb helyzetük, állampolgárságuk („illetőségük”) alapján is.
[67] Az Ebktv. részletesen megállapítja, hogy miként alakul a bizonyítási teher abban az esetben, ha a munkavállaló arra hivatkozik, hogy a munkáltató megsértette az egyenlő bánásmód követelményét. Az 19. § (1) bekezdése értelmében az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt indított eljárásokban a jogsérelmet szenvedett félnek kell valószínűsítenie, hogy hátrány érte, vagy – közérdekű igényérvényesítés esetén – ennek közvetlen veszélye fenyeget, és a jogsértéskor rendelkezett a 8. §-ban meghatározott valamely tulajdonsággal. Emellett legalább állítania kell, hogy összefüggés van a hivatkozott hátrány és a 8. §-ban meghatározott valamely tulajdonság között, továbbá meg kell jelölnie, hogy mely összehasonlítható helyzetben lévő csoporttal szemben érte őt a joghátrány. Ugyanezen § (2) bekezdése szerint az (1) bekezdésben foglaltak valószínűsítése esetén a másik felet terheli annak bizonyítása, hogy a jogsérelmet szenvedett fél, vagy a közérdekű igényérvényesítésre jogosult által valószínűsített körülmények nem álltak fenn, vagy az egyenlő bánásmód követelményeit megtartotta, illetve az adott jogviszony tekintetében nem volt köteles megtartani.
[68] A felperes valószínűsítette, hogy őt hátrány érte (az alperesnél fennállt munkaviszonya alatt alacsonyabb bérezésben, illetve juttatásokban részesült, mint a hasonló munkakörben foglalkoztatott ország1 munkavállalók) és rendelkezett valamely védett tulajdonsággal (egyéb helyzete, állampolgársága, munkavégzése helye). Állította, hogy e tulajdonságára figyelemmel érte őt hátrány, az összehasonlítható helyzetben lévő csoportként az alperesnél ország1 foglalkoztatott ország1 állampolgárságú üzletkötőket jelölte meg. Ezt követően az alperest terhelte annak bizonyítása, hogy a felperes által valószínűsített körülmények nem álltak fenn, vagy az egyenlő bánásmód követelményeit megtartotta, illetve az adott jogviszony tekintetében nem volt köteles megtartani.
[69] Az Ebktv. 2. §-ában foglalt előírás szerint az egyenlő bánásmód követelményére vonatkozó, külön jogszabályokban meghatározott rendelkezéseket az Ebktv. rendelkezéseivel összhangban kell alkalmazni. Ez irányadó az Mt.-re is. Ennek megfelelően az egyenlő értékű munkáért egyenlő bér elvét az egyenlő bánásmód követelményrendszerén belül kell és lehet értelmezni. Az Mt. 12. §-a is rögzíti, hogy a munkaviszonnyal, különösen a munka díjazásával kapcsolatban meg kell tartani az egyenlő bánásmód követelményét. Az Mt. 12. § (3) bekezdése meghatározza azokat a kritériumokat, amelyek az egyenlő munka értékének megállapításakor vizsgálhatóak. E szempontok között szerepel, hogy a munkavállalók közötti jogszerű megkülönböztetés alapja lehet az, hogy a munkaviszonyban álló munkavállalók alkalmazására, foglalkoztatására eltérő munkaerőpiaci körülmények között kerül sor. A felperesnek a felülvizsgálati kérelemben a Pp. 279. § (1) bekezdésére történő hivatkozása hiányában a felülvizsgálati eljárásban is irányadó tényállás szerint a felperes, illetve az ország1 dolgozó üzletkötők foglakoztatására eltérő munkaerőpiaci helyzetben és eltérő jogszabályi környezetben került sor, azaz az alperes olyan körülményt jelölt meg, amely okszerűen támasztja alá a megkülönböztetés alkalmazását, azt, hogy az egyenlő bánásmód szabályát nem kellett megtartania a munkabér megállapítása, a kollektív szerződés alapján nyújtott juttatás, illetve az eltérő munkaidő vonatkozásában.
[70] Ugyancsak helytálló volt a másodfokú bíróság döntése abban a körben is, hogy a perbeli esetben nem történt közvetett diszkrimináció, amely olyan azonos munkáltatói intézkedést feltételez, amely az egyik munkavállalói csoportot hátrányosan érinti. Az Ebktv. 9. §-ából következően közvetett diszkrimináció esetén egy látszólag semleges szabály, gyakorlat vagy követelmény olyan hátrányos helyzetbe hoz egyes személyeket vagy csoportokat, amelynek nincs valós jogszerű indoka. A felperes ilyen intézkedést nem jelölt meg, így ezen okból sem sérült az egyenlő bánásmód követelménye.
[71] A felperes a felülvizsgálati kérelmében kifogásolta azt is, hogy helytelenül döntöttek az eljárt bíróságok az elévülés kezdetének időpontjáról. Mivel a felperes igénye nem volt megalapozott, e kérdés megítélésének sem volt jelentősége, így azt a Kúria érdemben nem vizsgálta.
[72] A felperes indítványozta az EUMSZ 267. cikke szerinti előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését, amire akkor van lehetőség, ha az EUB részéről a konkrét jogvita eldöntése szempontjából lényeges uniós jogszabályok értelmezése szükséges. Nincs helye előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének, ha a felvetett jogkérdés az ügy elbírálása szempontjából nem releváns, a hivatkozott rendelkezést az EUB már értelmezte, vagy az uniós jog helyes értelmezése annyira nyilvánvaló, hogy azzal kapcsolatban észszerű kétség nem merül fel (C-283/81. sz. CILFIT-ügy).
A Kúria a döntését – a fent kifejtettek szerint – a felperes által hivatkozott uniós szabályokra is figyelemmel hozta meg és megállapította, hogy az uniós jog értelmezésének szükségessége nem merült fel, így nem volt indokolt az EUB előzetes döntéshozatali eljárásának kezdeményezése.
[73] Alaptalanul állította a felperes azt is, hogy jogsértően döntött a másodfokú bíróság a perköltség mértékéről, illetve jogszabályba ütköző módon nem mérsékelte az elsőfokú perköltség összegét. A Pp. 82. § (1) bekezdése szerint, ha a törvény eltérően nem rendelkezik, a bíróság a felszámított perköltség viseléséről az eljárást befejező határozatában hivatalból dönt. A (2) bekezdés rendelkezik arról, hogy a bíróság meghatározza a perköltség összegét és a megtérítésre kötelezett személyt annak megfizetésére kötelezi. A (3) bekezdés szerint a bíróság a perköltség összegét a felszámítás és az ahhoz csatolt iratok alapulvételével határozza meg. A felszámítani elmulasztott vagy felszámítottnál magasabb összegű költséget a fél javára nem lehet figyelembe venni. Az első- és a másodfokú bíróság a Pp. 83. § (1) és (2) bekezdése, valamint az IM rendelet alapján döntött a perköltségről.
[74] A Kúria Pfv.II.20.887/2023/6. számú precedenshatározatában foglalt jogértelmezés szerint az IM rendelet 2. § (2) bekezdése feljogosítja a bíróságot, hogy a kikötött ügyvédi munkadíjat kivételes esetben mérsékelheti, amennyiben a ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenység és a munkadíj között aránytalanság áll fenn, ebből következően az arányos munkadíj méltányosságból való mérséklésére nincs jogszabályi lehetőség. A szerződésben megállapított munkadíj bíróság általi mérséklése a szerződés tartalmának szabad meghatározása alapelvével szemben kivételes és ebből adódóan szűken értelmezendő, az óradíj mértékére legfeljebb akkor terjedhet ki, ha az a piaci viszonyokkal és a józan ésszel nyilvánvalóan ellentétes, kirívóan eltúlzott mértékű. Az aránytalanság vizsgálatát a bíróságnak az ügyvéd ténylegesen elvégzett tevékenységének és az ügyvédi munkadíjnak az egybevetésével kell elvégeznie. A felszámított perköltség indokolt esetben mérsékelhető, ha az nem áll arányban a ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenységgel, és ha a bíróság él ezzel a lehetőséggel, akkor annak alapos indokát kell adnia (Kúria Kpkf.I.39.315/2022/5., Kpkf.IV.39.314/2022/4.). Fentiekből következően az IM rendelet 2. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés csupán felhatalmazza és nem kötelezi a bíróságot arra, hogy saját mérlegelése eredményeként a fél által kötött megbízási szerződés alapján felszámított ügyvédi munkadíj mérsékléséről – annak indokolása mellett – döntsön. Amennyiben a bíróság a perköltség megítélésekor az IM rendelet 2. § (2) bekezdésében foglalt felhatalmazással nem él, úgy az IM rendelet 2. § (1) bekezdése szerint megállapított perköltség tekintetében indokolási kötelezettség sem terheli.
Az elsőfokú eljárás során az alperes többször pontosan megjelölte perköltségigényét, amely felszámításáról írásban részletes kimutatást csatolt. A Pp. 81. § (2) bekezdése csupán „szükség szerint” kívánja meg, hogy a felszámítást a képviselő okirattal igazolja. A felperes felülvizsgálati érvelésével szemben az alperes a Pp. 81. § (2) bekezdésének megfelelően okirattal igazolta a felszámított perköltséget. A felperes perköltség mérséklésére irányuló kérelmére figyelemmel az elsőfokú bíróság ítéletében részletesen indokolta, hogy miért nem élt a mérséklés lehetőségével.
A másodfokú eljárásban megítélt alperesi perköltségre vonatkozóan szintén irányadóak a fenti jogszabályi rendelkezések. A fentiek szerint az eljárt bíróságok jogszabálysértés nélkül tekintették irányadónak a felek megállapodását. A felülvizsgálati eljárásban jogszabálysértés hiányában a mérséklés nélkül megállapított perköltség összegének megváltoztatására nem volt lehetőség.
[75] Felülvizsgálati kérelmében ezt meghaladóan a felperes alappal sérelmezte, hogy az első-, illetve a másodfokú bíróság a felperest idegen pénznemben marasztalta a perköltség megfizetésére. A jogerős ítélet ennek megfelelően a pénznemet érintően jogkérdésben eltért a Kúria Pfv.IV.20.085/2025/7. számú közzétett határozatától, amely szerint idegen pénznemben felszámított perköltség megfizetésére az ellenérdekű fél nem kötelezhető. Mindezekre figyelemmel a bíróság a megtérítésre köteles felet kizárólag Magyarország hivatalos pénznemében kötelezheti a perköltség megfizetésére. Ezt az Alaptörvény 28. cikkében foglaltaknak megfelelő jogértelmezést támasztja alá – a jelen ügyben még az alapeljárás vonatkozásában nem alkalmazandó – a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi és kamarai jogtanácsosi költségről szóló 17/2024. (XII. 9.) IM rendelet 2. § (5) bekezdése és az ahhoz fűzött indokolás is, amelyből következően maga a jogalkotó is úgy értelmezte a perjogi szabályokat, hogy a megbízási szerződésben idegen pénznemben szereplő munkadíjat az ügyvédnek forintban kell felszámítania.
[76] Mindezek alapján a Kúria úgy ítélte meg, hogy a jogerős ítélet a per fő tárgya tekintetében nem sértette a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat, ezért a Pp. 424. § (1) bekezdése alapján e körben azt hatályában fenntartotta.