CKOT2015.11.9:7. Mi az alkalmazandó jogkövetkezmény, ha a szerződés a régi Hpt. 213. § (1) bekezdés a) pontja alapján érvénytelen?
A régi Hpt. 213. § (1) bekezdés a) pontja szerinti érvénytelenség esetén a szerződés ugyan általában létrejött (a felek között van szóbeli vagy ráutaló magatartással kötött megállapodás a szerződés tárgya tekintetében), de alaki okból érvénytelen (ezt nem foglalták írásba). Ebben az esetben a szerződés érvényessé nyilvánításának van helye akként, hogy a bíróság a felek alaki okból érvénytelen, de létező megállapodása alapján rögzíti a szerződésben a szerződés tárgyát, és ennek alapulvételével számol el.
A régi Hpt. 210. § (1) bekezdése szerint a pénzügyi intézmény pénzügyi és kiegészítő pénzügyi szolgáltatásra irányuló szerződést csak írásban vagy minősített elektronikus aláírással ellátott elektronikus okirat formájában köthet. Az írásban kötött szerződés egy eredeti példányát a pénzügyi intézmény köteles az ügyfélnek átadni. A régi Hpt. 213. § (1) bekezdés a) pontja szerint semmis az a fogyasztási, lakossági kölcsönszerződés, amelyik nem tartalmazza a szerződés tárgyát. A régi Hpt. 213. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott tartalmi követelmény a 87/102/EGK Irányelv 4. cikke (3) bekezdése átültetéseként került a Hpt.-be, amely szerint "az írásba foglalt szerződésnek továbbá tartalmaznia kell a szerződés egyéb lényeges feltételeit".
A régi Ptk. 205. § (1)-(2) bekezdése szerint a szerződés a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével jön létre; a szerződés létrejöttéhez a feleknek a lényeges, valamint a bármelyikük által lényegesnek minősített kérdésekben való megállapodása szükséges; nem kell a feleknek megállapodniuk olyan kérdésekben, amelyeket jogszabály rendez. A régi Ptk. 218. § (1) bekezdése szerint, ha jogszabály vagy megállapodás írásbeli alakot rendel, legalább a szerződés lényeges tartalmát írásba kell foglalni. A régi Ptk. 217. § (1) bekezdése szerint az alakiság megsértésével kötött szerződés – ha jogszabály másként nem rendelkezik – semmis.
A kölcsönszerződés esetén a kölcsönösszeg, a futamidő és az ügyleti kamat meghatározása a szerződés lényeges tartalmi elemeit képezik, ennek hiányában a szerződés a régi Ptk. 205. §-ának (1)-(2) bekezdése értelmében nem jön létre. E körben ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy a régi Ptk. 205. §-a (2) bekezdésének második bekezdése szerint nem kell a feleknek megállapodniuk olyan kérdésekben, amelyeket jogszabály rendez.
A régi Hpt. 213. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott kérdésben - a szerződés tárgyában, vagyis a kölcsönösszegben - való megállapodás hiányában tehát a szerződés nem jön létre. Ha viszont a felek között e vonatkozásban szóban vagy ráutaló magatartással létrejött a megállapodás, a szerződés a régi Hpt. 210. § (1) bekezdésére, a régi Ptk. 217. § (1) bekezdésére, a régi Ptk. 218. § (1) bekezdésére és a régi Hpt. 213. §-a (1) bekezdésének a) pontjára tekintettel semmis. Ha a megállapodás ráutaló magatartással jött létre, akkor a szerződés tárgya a tényleges teljesítés alapulvételével (mekkora összeget folyósítottak), illetve a körülmények mérlegelésével (pl.: mire irányult a hitelkérelem) állapítható meg.
Az alakiság megkövetelésének garanciális jellege van, és általában vagy azt a célt szolgálja, hogy a megállapodás, illetve nyilatkozat tartalma utóbb könnyen bizonyítható legyen [vö. régi Ptk. 242. § (2) bekezdés], vagy a hatóság részére az alaki vizsgálatot akarja lehetővé tenni [vö. régi Ptk. 365. § (3) bekezdés]. Az e rendelkezésekkel kapcsolatos bírósági gyakorlat következetesen elzárkózott attól, hogy ilyen esetekben a szerződést a hiányzó alakiság pótlásával a szerződéskötés időpontjára visszamenő hatállyal érvényessé nyilvánítsa, hiszen ez ezekben az esetekben nemcsak a felek érdekeit sérthetné, de az írásba foglalás jogkövetkezményeinek alkalmazására hivatott bírósági vagy hatósági eljárás (bizonyítás, nyilvántartásba vétel) rendjét is megzavarná.
A régi Hpt. 213. §-ában foglalt szabályozás célja azonban a fentiektől eltér: az egyik szerződő fél (a fogyasztó) számára akarja azt lehetővé tenni, hogy szerződéses jogait és kötelezettségeit át tudja tekinteni, és ennek alapján döntsön arról, hogy a szerződést ezzel a tartalommal megköti-e. E célra tekintettel különbséget kell tennünk a között a két eset között, amikor a szerződés megkötésekor az írásban nem foglalt, bár a régi Ptk. 205/B. §-a alapján a szerződés részévé váló kikötés tartalmát a fogyasztó ténylegesen nem ismerte, illetve nem értette meg, és aközött, amikor a fogyasztó nyilvánvalóan tisztában volt a kikötés tartalmával, és annak jelentőségével, ezért – az írásba foglalása hiányában is – úgy kötötte meg a szerződést, hogy a kikötés tartalmát megfelelően mérlegelhette. Előbbi esetben a fogyasztó érdeksérelme az utólagos írásba foglalással nem orvosolható, így az érvénytelenség oka a szerződés utólagos írásba foglalása révén nem küszöbölhető ki; utóbbi esetben viszont – mivel az írásba foglalás célja annak hiányában is megvalósult – nincs olyan érdeksérelem, amely az utólagos írásba foglalás révén ne lenne elhárítható.
Ha a szerződés létrejött, akkor a felek között a szolgáltatás tárgya vonatkozásában is létrejött a megállapodás, a szerződés tárgya pedig a fogyasztó számára legkésőbb a másik fél általi teljesítéskor ismertté vált, így a fogyasztó érdeksérelme nem, csupán a tételes szabály megsértése állapítható meg; ebben a speciális esetben tehát a bíróság érvényessé nyilváníthatja a szerződést akként, hogy az érvényessé nyilvánított szerződésben kifejezetten meghatározza a szerződés tárgyát.
[1996. évi CXII. törvény 213. § (1) bekezdés a) pont, 210. § (1) bekezdés, 1959-es Ptk. 205. § (1)-(2) bekezdés, 205/B. §, 218. § (1) bekezdés, 242. § (2) bekezdés, 365. § (3) bekezdés]