Pusztán arra tekintettel, hogy az adózó másik tagállamba költözött, a nem realizált értéknövekedés után adó megfizetését előíró francia jogszabály sérti a letelepedés szabadságát - Az ilyen jogi rendelkezések megkülönböztető bánásmódot valósítanak meg, amely a közérdekre hivatkozással nem igazolható, mivel a rendelkezések nem állnak arányban az adókikerülés megelőzésének céljával.
HUGHES DE LASTEYRIE DU SAILLANT kontra MINISTERE DE L'ÉCONOMIE, DES FINANCES ET DE L'INDUSTRIE*
Amikor Lasteyrie du Saillant úr 1998. szeptemberében elhagyta Franciaországot, hogy Belgiumban vállaljon munkát, a Franciaországból való távozásakor, illetve az azt megelőző öt évben, közvetlenül vagy családtagjain keresztül közvetetten egy Franciaországban bejegyzett és az ottani társasági adózásnak alávetett társaság bevételeinek több mint 25%-ára jogosító értékpapírokkal rendelkezett. Mivel ezeknek az értékpapíroknak a piaci értéke ekkor magasabb volt mint szerzéskori értéke, De Lasteyrie urat a birtokában lévő értékpapírok értékében névleg bekövetkezett, de haszonként nem jelentkező (látens) növekedés után közvetlenül adó megfizetésére kötelezték a Code Général des Impôts (Általános Adótörvény) rendelkezéseivel összhangban, amelyek akkor alkalmazandók, amennyiben az adófizetők Franciaországon kívül választanak lakóhelyet az adózás miatt.
Ugyanakkor a jogszabály rendelkezik a megfizetés felfüggesztéséről, amely nem automatikus és szigorú követelmények teljesítésétől függ, név szerinti biztosíték adásától és a franciaországi képviselő megnevezésétől.
Mivel álláspontja szerint e rendelkezések mind "egyenlőtlen elbánást" valósítanak meg, hiszen csak azokat az adófizetőket sújtották, akik el kívánták hagyni Franciaországot, mind pedig aránytalanul súlyosak az adókikerülés megelőzése, mint megnevezett célhoz mérten, De Lasteyrie úr a Conseil d'État-tól (Államtanács) hatásköri túllépés miatt a rendelet megsemmisítését kérte.
A Conseil d'État úgy döntött, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás keretében (EK-Szerződés 234. cikke) a Bíróságtól kéri annak megválaszolását, vajon összeegyeztethető-e a Római Szerződésben rögzített letelepedés szabadságával az a francia jogi szabályozás, amelynek annak érdekében, hogy az adóelkerülés kockázatát elhárítsa, bevezette az értéknövekedés utáni adó megfizetését azokra az esetekre, amikor az adózó székhelyét külföldre helyezi.
Azokban az esetekben, amikor az adózó a székhelyét külföldre helyezi, a látens értéknövekedésre adót kivető francia rendelkezések akadályozzák a letelepedés szabadságának gyakorlását.
A Bíróság annak hangsúlyozásával kezdte, hogy a letelepedés szabadsága egyike a közösségi jog alapvető rendelkezéseinek, és emlékeztetett arra, hogy az egy irányba mutató esetjog szerint, ennek a szabadságnak az érvényre juttatása eleve kizárja, hogy a származás szerinti tagállam akár az adójogszabályok által megakadályozza valamely állampolgárának másik tagállamban való letelepedését.
Jelen esetben a Bíróság úgy látta, hogy a kérdéses rendelkezéstől várható volt a letelepedés szabadságának akadályozása, de legalábbis elbátortalanította azokat az adófizetőket, akik más tagállamban kívántak letelepedni, mivel pusztán abból kifolyólag, hogy székhelyüket Franciaországon kívül helyezték, olyan bevételi forma utáni adó megfizetésére kötelezték őket, amelyből még nem is részesültek, és ezáltal hátrányos elbánásban részesítették őket azokhoz a személyekhez képest, akik megtartották székhelyüket Franciaországban.
Ezen felül a megfizetés felfüggesztésének lehetőségének olyan feltételek teljesítésétől való függővé tétele, mint például biztosíték letétbe helyezése, korlátozó hatású, amennyiben az adófizetőt megfosztja a biztosítékként adott vagyon élvezetétől.
Ilyen mértékű korlátozás csak akkor megengedhető, ha olyan jogszerű célt szolgál, mely összeegyeztethető a Szerződéssel, és a közérdekben rejlő nyomós indokkal igazolható.
A kérdéses adórendelkezés, amely az adókikerülés általános szándékát feltételezi pusztán annak alapján, hogy az adózó a székhelyét másik tagállamba helyezi át, nem igazolható a közérdeket szolgáló nyomós indokkal, tehát az elérni kívánt cél vonatkozásában aránytalan.
Az adott rendelkezés általában volt alkalmazandó minden olyan helyzetre, amelyben a társasági adónak alávetett társaságban jelentős részesedéssel rendelkező adófizető székhelyét bármilyen okból kifolyólag Franciaországon kívül helyezi, és éppen ezért feltételezi a francia adójogszabályok megkerülésének szándékát mindegyik olyan adófizető részéről, aki külföldre helyezi székhelyét.
Ezen túlmenően a Bíróság úgy látja, hogy a kitűzött cél, vagyis a Franciaországban, az értéknövekedés után fizetendő adónak az adófizető részéről történő kikerülésének megelőzése, kevésbé kényszerítő, illetve a letelepedés szabadságát kevésbé korlátozó intézkedésekkel is megvalósítható, illetve olyanokkal, amelyek kifejezetten az időszakos székhely-áthelyezések kockázatához kapcsolódnak, mint amilyen megoldás lehet például az adó kivetése arra az adófizetőre, aki rövid külföldi tartózkodását követően, amint az értéknövekedés kézzelfoghatóvá válik, visszatér Franciaországba.
(Az Európai Bíróság 2004. március 11-i, a C-9/02 sz. ügyben hozott ítéletének összefoglalása)
* A fordítás az Európai Bíróság 13/04. sz. sajtóközleménye alapján készült. A fordítás nem hivatalos dokumentum; a Bíróságot nem köti.