Harmadik ország állampolgárának - aki az Európai Unió egyik tagállama állampolgárának férje - jogában áll az uniós állampolgár származása szerinti államban tartózkodni, ha felesége, miután szabad mozgáshoz való jogát gyakorolta, házastársával együtt visszatér hazájába annak érdekében, hogy munkát vállaljon, feltéve, hogy a férje jogszerűen tartózkodott korábban egy másik tagállamban - Az indokok, amelyek arra indítanak egy házaspárt, hogy egy másik tagállamba költözzenek, irrelevánsak, még akkor is, ha ezzel az a céljuk, hogy jogot szerezzenek arra, hogy a közösségi jog hatálya alá tartozók maradjanak annak érdekében, hogy visszatérjenek az első tagállamba, ahol a házastársnak korábban nem volt joga tartózkodni még korábban, amikor a házaspár még egy másik tagállamban telepedett le.
EGYESÜLT KIRÁLYSÁG BELÜGYMINISZTERE kontra HACENE AKRICH-ÜGY
Hacene Akrich marokkói állampolgár, 1989 óta többször kísérelt meg az Egyesült Királyságba bejutni, és ott letelepedni. Az országban maradását lehetővé tevő engedély iránti kérelmeit mindig elutasították. 1992-ben, kevesebb, mint egy hónappal azután, hogy másodszorra toloncolták ki, Akrich úr illegálisan visszatért az Egyesült Királyságba. 1996-ban, mialatt végig illegálisan tartózkodott az országban, házasságot kötött egy brit állampolgárral, és mint házastárs, kérelmet nyújtott be tartózkodásának engedélyezés iránt. 1997. augusztusában, Dublinba (Írország) toloncolták, ahol felesége 1997. júniusától élt, és 1997. augusztusától 1998. júniusáig dolgozott. A feleségnek 1998. augusztusától kínáltak állást az Egyesült Királyságban.
1998. elején Akrich úr kérelemmel fordult az Egyesült Királyság hatóságaihoz, hogy azok engedélyezzék az országba való belépését egy Egyesült Királyságban letelepedett személy házastársaként. Az Európai Közösségek Bíróságának a Singh ügyben hozott ítéletére hivatkozott. Ebben az ügyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy egy tagállam polgára, aki a közösségi jog értelmében korábban alkalmazottként dolgozott egy másik tagállamban, amikor visszatér hazájába, házastársával térhet vissza, akármilyen is annak állampolgársága. A közösségi jogalkotás alapján a házastársnak jogában áll az országba belépni és letelepedni, és erre a szabályra közvetlenül hivatkozhat azzal a tagállammal szemben, amelynek a munkavállaló állampolgára.
Amikor kérelmet benyújtották, Akrich urat és Akrich asszonyt az Egyesült Királyság dublini követségén kikérdezték. Ekkor fény derült arra, hogy azért kívánnak visszatérni az Egyesült Királyságba, "mert hallották, hogy az EU jog lehetővé teszi azt, hogy hat hónapig távol maradjanak, majd visszamenjenek az Egyesült Királyságba". A kérelmet a belügyminiszter elutasította. A belügyminiszter úgy ítélte meg, hogy az Írországba való költözés nem volt más, mint átmeneti távolmaradás, amelyet szándékosan azért terveltek ki, hogy Akrich úr számára létrehozzák a letelepedés jogát, és hogy kijátsszák az Egyesült Királyág jogszabályait. Akrich úr a döntés ellen fellebbezett.
Az ügy végül a Bevándorlási Fellebbviteli Bíróság (Immigrtion Appeal Tribunal) elé került, amely az előzetes döntéshozatali eljárás keretében (EK-Szerződés 234. cikke) azt kérdezte az Európai Közösségek Bíróságától, vajon ilyen körülmények között a származás szerinti tagállam megtagadhatja-e attól házastárstól, aki nem rendelkezik tagállami állampolgársággal, azt a jogot, hogy az országba belépjen, és vajon figyelembe veheti-e azt a tényt, hogy a házaspár célja az volt, hogy a közösségi jogok által biztosított előnyökre megszerezze a származás szerinti tagállamba való visszatéréskor.
A Bíróság a Singh ügyben hozott ítéletére hivatkozik, amelyben úgy találta, hogy a közösségi jog szerint egy tagállam köteles a területére való belépésre és a letelepedésre engedélyt adni olyan állampolgárának házastársa részére, aki a házastársával annak érdekében ment egy másik tagállamba, hogy ott alkalmazottként munkát vállaljon, és aki ezért letelepedés céljával tér vissza annak az államnak a területére, amelynek állampolgára.
Ugyanakkor, a Bíróság szerint a közösségi jog, és különösképpen a munkavállalók szabad mozgásáról szóló 1612/68/EGK rendelet kizárólag a Közösségen belüli szabad mozgásra utal, és hallgat a Közösség területére való belépés tekintetében azokról a jogokról, amelyek azokat a nem tagállambéli állampolgárokat illetik meg, akik Uniós állampolgárok házastársai.
A Bíróság szerint annak érdekében, hogy jogot szerezzen arra, hogy Uniós állampolgárral együtt az országba költözhessen, ennek a házastársnak a jelen esetben, jogszerűen letelepedettnek kell lennie egy másik tagállamban, ha egy másik olyan tagállamba költözik, amelybe az uniós állampolgár bevándorol.
A Bíróság úgy látja, ugyanez vonatkozik arra az esetre is, amikor egy uniós állampolgár, aki egy másik tagállam polgárának házastársa, annak érdekében tér vissza abba a tagállamba, amelynek állampolgára, hogy ott alkalmazottként munkát vállaljon.
Ami a jogokkal való visszaélés kérdését illeti, a Bíróság úgy látja, hogy az állampolgárnak azok az indokai, amelyek miatt egy tagállamban munkát keres, irrelevánsak a házaspár jogi helyzetének megállapítása szempontjából a származás szerinti tagállamba való visszatérésükkor. Ez a magatartás nem valósít meg visszaélést még akkor sem, ha a házastársnak nem volt joga a származás szerinti tagállamban tartózkodni akkor, amivel egyidőben a pár egy másik tagállamban letelepedett. A Bíróság úgy látja, visszaélésről akkor lenne szó, ha a közösségi jog által biztosított jogokra érdekházasságok során hivatkoznának, amelyeket azért kötöttek, hogy megkerüljék a nemzeti bevándorlási rendelkezéseket.
A Bíróság e megfontolások alapján ezután megállapítja, ha egy házasság valódi, és egy tagállami állampolgár, aki egy nem tagállami állampolgár házastársa, visszatér a származása szerinti államba, ahol a házastárs nem élvezi a közösségi jog által biztosított jogokat, és ezen felül nem is tartózkodott jogszerűen egy másik tagállam területén, a származás szerinti állam hatóságainak ekkor is figyelembe kell venniük a családi élet tiszteletben tartásához való jogot az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. cikke alapján.
(Az Európai Bíróság 2003. szeptember 23-án, a C-109/01 sz. ügyben hozott ítéletének összefoglalása)