AZ 1997. NOVEMBER 24-ÉN KELT ÍTÉLET
Az Egyezmény 6. cikkének 1. pontját (tisztességes tárgyaláshoz való jog) az osztrák bíróságok megsértették, mivel nem tartottak nyilvános tárgyalást, és az ítéleteket nem nyilvánosan hirdették ki a fogva tartás miatti kártalanításért folyó két eljárásban.
1991. február 25-én, az 1971-ben született, Halásztelken (Magyarország) élő, magyar állampolgár Szűcs Zoltánt Ausztriába történt belépésekor az osztrák-magyar határon letartóztatták csalási cselekmények, többek között lopott hitelkártya használata miatt kibocsátott letartóztatási parancs alapján. Másnap kihallgatta a Kismartoni (Eisenstadt) tartományi bíróság vizsgálóbírája, aki elrendelte fogva tartását a tárgyalásig. A bíró úgy találta, ésszerű gyanú merült fel arra, hogy a kérelmező másokkal együtt súlyos csalást követett el.
A kérelmezőt 1991. április 4-én ismét kihallgatták.
1991. május 6-án az írásszakértői vélemény alapján, amely szerint valószínűtlen volt, hogy a hitelkártya fizetési csekkjein talált aláírások a kérelmezőtől származtak volna, és az ügyész indítványára a vizsgálóbíró megszüntette a büntetőeljárást és elrendelte a kérelmező szabadon bocsátását.
Ugyanezen a napon a kérelmező kártalanítási igényt terjesztett elő a kártalanítási (büntetőeljárási) törvény alapján, amely szerint kártalanítás ítélhető meg tárgyalásig elrendelt fogva tartás miatt többek között az eljárás megszüntetése ügyén.
1991. május 8-án a Bécsújhelyi (Wiener Neustadt) tartományi bíróság fellebbezési tanácsa elutasította a kérelmező igényét. Úgy találta, hogy letartóztatása időpontjában komoly indok volt gyanúsítására.
Május 17-én a kérelmező további kártalanítási igényt terjesztett elő, és május 27-én jogorvoslati kérelmet nyújtott be a fellebbezési tanács határozata ellen a Bécsi fellebbviteli bírósághoz további kártalanítást kérve jogellenes fogva tartásért az említett törvény egy másik rendelkezése alapján.
1992. január 9-én a fellebbviteli bíróság elutasította a kérelmező fellebbezését megállapítva, hogy az őt érintő gyanú nem oszlott el. Egy másik határozatában a jogellenes fogva tartásért járó kártalanítási igényét is elutasította A kérelmező nem fellebbezett.
A Bizottsághoz 1992. augusztus 24-én benyújtott kérelmet a testület 1994. június 29-én, illetve 1995. október 23-án részben elfogadhatónak nyilvánította. 1996. szeptember 3-án jelentést készített, amelyben kifejtette véleményét, mely szerint megsértették a 6. cikk 1. pontját (27 szavazat 2 ellen).
A Bizottság és az osztrák kormány utalta az ügyet 1996. október 28-án, illetőleg november 25-én a Bíróság elé.
1. A 6. cikk 1. pontja alkalmazhatósága
A Bíróság megállapította, a kártalanítási (büntetőeljárási) törvény 2.( (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy mindenkinek joga van kártalanításra, ha a fogva tartását a tárgyalásig jogellenesen rendelték el vagy hosszabbították meg, illetve ha fogva tartása után felmentették vagy az ellene folyó eljárást megszüntették és "a gyanú, hogy bűncselekményt követett el, eloszlott". A kérelmezőnek ennélfogva joga volt arra, hogy kártalanítást kapjon a tárgyalásig elrendelt fogva tartása miatt, amennyiben ennek törvényi feltételei fennálltak. A 6. cikk 1. pontja értelmében vett joggal kapcsolatos "jogvita" is volt.
Egyébként közvetlenül az érintett büntetőbíróságok előtt folyó eljárás kimenetelétől függött a kérelmező joga a kártalanításhoz.
Végül pedig joga a kártalanításhoz, mint fogva tartásáért járó kártalanítás iránti igény, polgári jogi jog volt.
A Bíróság ennek megfelelően úgy ítélte meg egyhangúlag, hogy a 6. cikk 1. pontja alkalmazható a szóban forgó ügyben.
2. A 6. cikk 1. pontjának alkalmazása
(a) Ausztria által tett fenntartás a 6. cikk tekintetében
A Bíróság megállapította, hogy a kormány a Bírósághoz küldött memorandumában nem hivatkozott erre, ezért a Bíróság nem lehetett figyelemmel a fenntartásra. Nem volt szükség arra, hogy a Bíróság hivatalból e kérdést megvizsgálja.
(b) A panasz érdemi vizsgálata
A kártalanítási (büntetőeljárási) törvény 6. ( (4) bekezdésével összhangban a Bécsi fellebbviteli bíróság határozatait nem kézbesítették a kérelmezőnek és nem hirdették ki nyilvánosan.
Kétségtelen, hogy a büntetőeljárási törvénykönyv 82. cikke szerint harmadik személy részére engedélyezhető volt, hogy megtekintse az ügyiratokat, és az ítéletekről másolatot kapjon, ha jogos érdeke fűződik ehhez. Az ilyen engedély megadása azonban kizárólag az érintett bíróságok mérlegelésétől függött, így az ítéletek teljes szövege nem volt elérhető mindenki számára.
Ausztriában a bírósági nyilvántartó hivatalok ténylegesen gyakorlatilag csak a Legfelsőbb Bíróság, a közigazgatási bíróság és az Alkotmánybíróság ítéleteinek a teljes szövegét adták ki, az elsőfokú és a fellebbviteli bíróságok határozatait és ítéleteit nem.
A kormány egyik érvére válaszolva a Bíróság megállapította, nem lát indokot arra, miért lenne szükségszerű, hogy a kártalanítási (büntetőeljárási) törvény alapján indított eljárásokban az érintett bíróságok az ártatlanság vélelmének az Egyezmény 6. cikkének 2. bekezdésében lefektetett elvét megsértő megállapításokat tegyenek. Másrészt viszont az érintett személy számára fontos lehet annak a nyilvánosságra hozatala, hogy a rá vonatkozó gyanú eloszlott.
Tekintettel arra, hogy a szóban forgó két eljárásban semmilyen bírósági határozatot nem hirdettek ki nyilvánosan, és a nyilvánosságot más eszközökkel sem biztosították kielégítő módon, a Bíróság egyhangúlag megállapította, hogy az Egyezmény 6. cikkének 1. pontját ebből a szempontból megsértették.
A Bíróság egyhangú döntése szerint nem volt okozati összefüggés a panasz tárgyává tett jogsértés és az állítólagos anyagi kár között; nem volt megállapítható, hogy mi lett volna az eljárás kimenetele, ha a 6. cikk 1. pontja előírásainak eleget tesznek. Ami a lehetséges nem vagyoni károkat illeti, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy azokért a 6. cikk 1. pontja megsértésének megállapítása megfelelő elégtételt nyújt.
Amint arra a kormány rámutatott, csak a bécsi fellebbviteli bíróság előtti eljárás költségei merültek fel azzal összefüggésben, hogy a kérelmező a bécsújhelyi tartományi bíróság ítéletének nem nyilvános kihirdetésével megvalósított jogsértés miatt keresett jogorvoslatot. A Bíróság ezen a címen schilling 8.501,50 összeget ítélt meg.
A kérelmezőnek a strasbourgi szervek előtti képviselete költségeiként a Bíróság a méltányosság alapján és a figyelembe veendő szempontokra utalva úgy döntött, hogy 90.000 schilling összeget ítél meg (egyhangúlag).
Egy bíró párhuzamos véleményt fejtett ki.
* Eur. Court H.R., Case of Szűcs v. Austria, judgment of 24 November 1997