AZ 1996. JÚNIUS 25-ÉN KELT ÍTÉLET
ÖSSZEFOGLALÁSA
A Bíróság döntése szerint az Egyezmény 5. cikkét (a személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jog) a jelen ügyben alkalmazni kell, továbbá megállapította, hogy a Franciaországban menedéket kérő szomália állampolgárságú kérelmezők szabadsághoz való jogát a francia hatóságok megsértették azzal, hogy szabadságukat korlátozó módon a párizsi Orly repülőtér nemzetközi zónájában tartották őket elzárva a külvilágtól.
A kérelmezők Mahad, Lahima, Abdelkader és Mohamed Amuur testvérek, 1970-ben, 1971-ben, 1973-ban és 1975-ben születtek. A Mohamed Siad Barre elnök uralma idején Szomáliában a hatalmat birtokló Darob Marhan törzs tagjai. Apjuk katonatiszt volt. Mohamed Siad Barre tábornok uralmának az Egyesült Szomália Komgresszusa (CSU) által 1991 januárban történt megdöntését követően a Hawiya törzs tgajai vették át az ország irányítását. A kérelmezők ekkor az ország fővárosát, Mogadisut elhagyták, hogy Kismayoban találjanak menedékre. Szüleiket a CSU katonái megygilkolták. Amikor a CSU fegyveres erői Kismayóba értek a kérelmezők előbb Kenyába, majd Szaíriába mentek.
1992. március 2-án érkeztek meg Párizs Orly repülőterére a szaíriai légitársaság Damaszkuszból érkező járatán. A kérelmezők jelentkeztek útlevélvizsgálatra a légi- és határrendőrségen, azonban megtagadták a francia területre történő belépésüket, mivel útlevelük nem volt szabályos. Az 1982. május 27-i rendelet 12. cikkében meghatározott eljárás szerint politikai menedékjogot kérvényeztek a belügyminiszternél. A kérelmezőket az Orly reptér melletti Hotel Arcade helyiségeiben tartották elzárva a külvilágtól.
1992. március 25-én kelt levelükben a Menekültek és Hontalanok védelmét ellátó francia Hivataltól kérték a menekülti státuszt. Ez a hivatal március 31-én illetéktelennek nyilvánította magát arra hivatkozással, hogy a kérelmet akkor intézték hozzá, amikor még nem is léptek be francia területre.
1992. március 26-án a Créteil-i törvényszéken a sörgősségi eljárásokban döntő bíróhoz fordultak azzal a kéréssel, hogy vessenek véget fogvatartásuk - szerintük - jogtalan állapotának.
1992. március 29-én 13 óra 30 perckor, miután a kérelmezők francia területre történő belépését a belügyminiszter megtagadta, Szíria felé toloncolták ki őket.
1992. március 31-én a Créteil-i törvényszék elnöke közbenszóló határozattal fogvatartásukat törvénytelennek ítélte és elrendelte szabadlábra helyezésüket.
A Bizottsághoz 1992. március 27-én fordultak a kérelmezők. Ugyanezen a napon a Bizottság elnöke jelezte a francia kormánynak, hogy a Bizottság belső szabályzata 36. cikke értelmében a felek, továbbá az eljárás megfelelő lefolytatása érdekében kívánatos lenne, ha a kérelmezőket nem küldenék vissza 1992. április 4-e előtt Szomáliába. Mindezeken túl felszólította a francia kormányt, adjon felvilágosítást a kérelmezők sorsáról.
1993. október 18-án a Bizottság elfogadhatónak nyilvánította a kérelmet az 5. cikk 1. pontjára vonatkozóan, a további részeiben pedig elutasította.
1995. január 10-én kelt jelentésében tizenhat szavazattal tíz ellenében arra a megállapításra jutott, hogy nem sértették meg az 5. cikk 1. pontját.
I. A kormány előzetes kifogásai
A kormány szerint a kérelmezők nem állíthatják magukról, hogy az Egyezmény megsértésének a 25. cikkben foglaltak szerinti "áldozatai". Mivel a Créteil-i törvényszék 1992. március 31-én helyt adott az érintettek kérelmének, így ők nem állíthatják, hogy ehhez a bírósághoz jogorvoslatért való fordulás nem volt hatékony azért, mert a döntést a Szíriába való kitoloncolásukat követően hozták meg. Jogi képviselőjüknek korábban kellett volna fordulni a bírósághoz, mivelhogy a kérelmezők március 9-e óta a tranzit területén tartózkodtak.
A Bíróság megjegyezte, hogy a jelen ügyben a Créteil-i törvényszék megállapította a kérelmezőknek az Orly repülőtér tranzit területén való fogva tartását és szabadlábra helyezésüket rendelte el. Mindezek ellenére ezt a döntést csak március 31-én hozták meg, míg a kérelmezőket március 9-e óta tartották e területen és mindenekfölött március 29-én pedig már ki is toloncolták őket Szíriába. Március 24-e előtt nem biztosítottak a kérelmezők számára jogászi segítséget, ennél sokkal gyorsabban nem is fordulhattak volna az említett bírósághoz. Ezért a Bíróság a kormány előzetes kifogásait nem fogadta el.
II. Az Egyezmény 5. cikke 1. pontja
A kérelmezők állítása szerint Párizs Orly repülőterének nemzetközi zónájában való fogva tartásuk az Egyezmény 5. cikke 1. pontjába ütköző szabadságmegvonást valósított meg.
A kormány állítása szerint a kérelmezőknek a tranzit területén való tartózkodása nem hasonlítható a fogvatartáshoz. A Hotel Arcade egyik részében szállásolták el őket, ahol a tartózkodás "tárgyi feltételei" a Kínzás és más embertelen és megalázó büntetések megelőzése Európai Bizottságának jelentése szerint is kielégítőek. A szálloda más vendégeitől történő elválasztásukat az indokolta, hogy így akadályozzák meg, hogy a légi- és határrendészeti ellenőrzés alól kivonják magukat és illegálisan az ország területére belépjenek és letelepedjenek. Az intézkedés hátterében és időtartamában a kérelmezőknek a belépés megtagadása ellenére a francia területre történő belépésük követelése állt.
A strasbourgi Bíróság állandó joggyakorlata szerint annak meghatározása érdekében, hogy az egyént az 5. cikk szerint "megfosztották-e szabadságától", a konkrét helyzetből kell kiindulni, és figyelembe kell venni a tények összességét, így az érintett intézkedés fajtáját, időtartamát, hatásait és végrehajtásának módozatát. A szabadságmegvonás és a korlátozás között csupán fokozati vagy intenzitásbeli különbség van, nem pedig jellegi avagy lényegi különbség.
Bizonyos, hogy a külföldieknek a nemzetközi zónában való tartózkodása a szabadság korlátozását érinti, de a kiutasításra vagy a kitoloncolásra váró külföldiek gyűjtőközpontjaiban is hasonló helyzet áll fenn. E személyek megfelelő garanciák biztosítása mellett történő fogva tartása csak azzal fogadható el, ha megengedjük az államoknak - nemzetközi kötelezettségvállalásaik tiszteletben tartása mellett, különös tekintettel a menekültek státuszára vonatkozó 1951-es Genfi Konvencióra és az Emberi Jogok Európai Egyezményére -, hogy küzdjenek az illegális bevándorlás ellen. Az államok törvényes óhaja, hogy a bevándorlási korlátok egyre gyakoribb kijátszására irányuló kísérleteket meghiúsítsák, nem foszthatja meg a menedékjogot kérő személyeket az említett egyezmények által nyújtott garanciáktól.
Ehhez hasonló fogva tartást nem lehet eltúlzott módon meghosszabbítani, mivel azzal a kockázattal járhat, hogy - a külföldiek hazaszállításának, vagy pedig a menedéket kérőknek a kérelem vizsgálata alatti elkerülhetetlen szervezeti kereteire is figyellemmel - az egyszerű szabadságkorlátozás átalakul szbadaságmegvonássá.
Amennyiben a fogvatartásról a döntés meghozatala közigazgatási hatóságok vagy pedig a rendőrség hatáskörébe tartozik, akkor a meghosszabbítás kérdésében haladéktalanul bírói felülvizsgálatot kell gyakorolni, ezzel biztosítva az egyéni szabadságjogok érvényesülését. A Bíróság megállapítása szerint ez a fajta fogvatartás mindenekfölött és mindenekelőtt nem foszthatja meg a menedéket kérő személyt attól a jogától, hogy a menekülti státusz elnyeréséért hatékony eljárást vehessen igénybe.
A Bíróság azt is megjegyezte, hogy a kérelmezőket a párizsi Orly repülőtéren húsz napig tartották fogva a nemzetközi zónában, egészen március 29-ig, amikor a belügyminiszter elutasította menedékes státuszuk megadását.
Ezen időszak legnagyobb része alatt a kérelmezők - akik egyébként menekülti minőségüket akarták érvényre juttatni - saját magukra voltak hagyatva. Szigorú és állandó rendőri felügyelet alatt voltak, nem részesültek semmiféle jogi segítségben - különösen nem a politikai menekülti státusz kérvényezéséhez szükséges nyomtatvány kitöltésénél - avagy szociális támogatásban egészen március 24-ig, amikor is egy humanitárius egyesület tudomást szerzett a repülőtér nemzetköti zónájában való tartózkodásukról és kapcsolatba lépett velük egy ügyvéd. Mindezeken felül egészen március 26-ig fogvatartásuknak sem az időtartamát, sem annak szükségességét nem ellenőrizte bíró.
Ekkor fordult a Créteil-i törvényszékhez a kérelmezők ügyvédje sürgősségi kérelemmel, ahol március 31-én meghozták a közbenszóló határozatot, a kérelmezők fogvatartását "önkényes szabadságelvonásként" értékelte a bíró.
A kormány és a Bizottság meghatározása szerint nem állt fenn a szabadságmegvonás, ennek alátámasztása érdekében különösen nagy súlyt helyeztek arra a tényre, hogy a kérelmezőknek lehetőségük volt arra, hogy kivonják magukat az intézkedés hatálya alól, saját elhatározásukból visszautazzanak Szíriába, ahol biztonságukat garantálták volna, figyelemmel a szír hatóságoknak a francia kormányhoz intézett biztosítékaira is.
A Bíróság úgy vélte, hogy a menedékkérők számára annak puszta lehetősége, hogy szándékosan elhagyják azt az országot, ahol menekültként akarnak élni, nem zárja ki, hogy ne sérthetnék meg a szabadságukat, az ahhoz való jogukat, hogy bármelyik országot elhagyhatják, ide értve a saját országukat is, mivel ezt az Egyezmény 4. Kiegészítő jegyzőkönyve is biztosítja.
Vagyis a kérelmezőknek Szíriába való visszaküldése - túl az utazás anyagi vonzatain - csak a francia és a szír hatóságok tárgyalásait követően volt lehetséges. Ami pedig ez utóbbi hatóságok által adott biztosítékokat illeti, azokat - figyelemmel arra is, hogy Szíria nem csatlakozott a menekültek státuszára vonatkozó Genfi Egyezményhez - a két ország közötti diplomáciai kapcsolatoktól lehetett függővé tenni.
A Bíróság mindezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmezőknek a párizsi Orly repülőtér nemzetközi zónájában való fogvatartása az ott elszenvedett korlátozások miatt egyenrangú volt a szabadságmegvonással. Ennélfogva az Egyezmény 5. cikke 1. pontját a jelen ügyben alkalmazni kellett.
Az 5. cikk 1. pontja annak megkövetelésével, hogy valamennyi szabadságmegvonási intézkedést "törvényes úton" hajtsanak végre, elsősorban azt írja elő, hogy minden letartóztatásnak vagy fogva tartásnak legyen meg a belső jogban a jogalapja. Azonban ez a követelmény nem összességében a belső jogra utal vissza, hanem, - ahogy a 8-tól a 11-ig valamennyi cikk 2. pontjában "a törvényben szabályozott" mondatrész is - a törvényi szintű szabályozást kívánja meg. Az is szükséges, hogy a jog uralmával, ezzel az Egyezmény valamennyi cikkét átható egységes fogalomrendszerrel összhangban legyenek ezek a rendelkezések.
A Bíróság azt is megjegyezte, még abban az esetben is, ha a kérelmezők az 1945. november 2-i rendelet értelmében nem Franciaország területén tartózkodtak, a párizsi Orly repülőtér nemzetközi zónájában való fogvatartásuk a francia jog szerint történt, ezáltal a kérelmezőkre a francia jogot alkalmazták.
Megnevezése ellenére ez a zóna nem élvezett területenkívüliséget. 1992. február 25-i határozatával az Alkotmánytanács nem vitatta a törvényhozónak azt a jogát, hogy a külföldieknek e területen való fogvatartását szabályozza. Így az 1992. július 6-i törvény előírta, hogy a négy napon túl történő fogvatartás engedélyezése rendes bíró által történik, továbbá a tolmács és orvos közreműködését, valamint jogásszal való konzultáció lehetőségét is tartalmazta. Az 1992. december 12-én meghozott rendelet állapítja meg az e törvény alkalmazával kapcsolatos eljárási szabályokat. Ami pedig az 1995. május 2-i rendeletet illeti, az az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztossága megbízottjának vagy annak képviselőjének, továbbá a humanitárius szervezeteknek szabad és állandó bejárást engedélyez e zónába.
Mindezek ellenére ezt a szabályozást - mivel az a jelen ügy eseményei után született meg - nem lehetett alkalmazni a kérelmezőkre.
A Bíróság kiemelte, hogy a kérelmezők 1989. március 9-től 29-ig olyan menedékkérők voltak, akiknek a kérelmét még nem bírálták el. Vagyis erre vonatkozóan sem az 1982. május 27-én kelt rendelet, sem pedig az 1990. június 26-i körlevél - az események történtekor az egyetlen, egyébként nem nyilvános jogszabály volt, amely kimondottan a külföldieknek a tranzit zónában való fogvatartását szabályozta - nem volt a Bíróság állandó joggyakorlata szerinti "törvényi" szintű szabályozás, vagyis olyan garanciákat nyújtó jogszabály, amely megfelelő védelmet és szükséges jogbiztonságot nyújt az Egyezményben biztosított jogoknak a közhatalom által történő önkényes megsértése megelőzése érdekében.
A kifejtettek alapján az események idején hatályos és a jelen ügyben alkalmazottak szerinti francia jog nem biztosította megfelelőképpen a kérelmezőknek a szabadsághoz való jogukat.
Ebből következően a Bíróság egyhangúlag úgy döntött, hogy az Egyezmény 5. cikke 1. pontját a francia hatóságok megsértették.
III. Az Egyezmény 50. cikke
Figyelemmel az ügy különleges körülményeire, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a jogsértés megállapítása önmagában megfelelő elégtételt nyújt.
Tekintettel a Bíróság e téren kialakult gyakorlatára, az alperes államnak költségek és kiadások címén megfizetendő összeget 57 000 francia frankban állapította meg.