Kúrián Mfv.II.10.037/2018. szám alatti perben az alperes a vele közalkalmazotti jogviszonyban álló felperes kérelmére felmentéssel megszüntette a közöttük fennállt jogviszonyt arra figyelemmel, hogy a felperes nyugdíjasnak minősült. A felmentési idő mértékét 60 nap + 4 hónapban határozta meg azzal, hogy annak második felére mentesítette az közalkalmazottat a munkavégzési kötelezettség alól. A felperes a felmentési idő kezdetét megelőzően levélben sérelmezte, hogy a munkáltató a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) 33. § (3) bekezdése ellenére nem kérte ki előzetes véleményét a vonatkozásban, hogy a felmentési idő melyik időtartamára mentesítse őt a munkavégzési kötelezettség alól. A közalkalmazott a jogviszonya megszűnéséig konkrét igényt e vonatkozásban nem terjesztett elő, a jogviszonya megszűnése után azonban keresetében 2.500.000 forint sérelemdíj és 281.574 forint kártérítés megfizetésére kérte kötelezni a munkáltatót. A kártérítési igényét arra alapította, hogy a felmentési idő munkavégzés alóli mentesítés időszakában legalább 45 napot kívánságának megfelelő időben és részletekben kellett volna kiadni. A munkáltató ezt az időtartamot egybefüggő naptári napokban számolta és adta ki, ő azonban dönthetett volna akként is, hogy mindezt 5 napos tömbökre bontva kizárólag a munkanapokon vegye igénybe, a 2 pihenőnapra nem. Ennek megfelelően az adott időszakban őt megillető 18 nap pihenőidőre nem kérte volna mentesítését a munkavégzési kötelezettség alól, így erre az időszakra távolléti díj illette, amit nem fizettek meg számára.
Az alperes a kereset elutasítását kérte arra hivatkozva, hogy nem sértette meg a törvényt, a felperes magatartása pedig nem felelt meg a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményének.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, s a határozatot a másodfokú bíróság helybenhagyta.
A felperes felülvizsgálati kérelme folytán eljárt Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Nem volt vitatott az a tény, hogy a felperes közalkalmazotti jogviszonya felmentéssel történő megszüntetésére a felperes nyugellátására való jogosultságára figyelemmel az ő kezdeményezésére került sor, s a munkáltató jogszerűen határozta meg a felperest megillető felmentési idő mértékét is. A felmentési idő célja, hogy a közalkalmazott fel tudjon készülni a közalkalmazotti jogviszony megszűnésére és legyen lehetősége új állást keresni, illetve a jövőjére vonatkozó döntéseket meghozni, és ez alatt az időtartam alatt kell gondoskodnia a munkáltatónak is arról, hogy pótolja a kiesett munkaerőt. Ezt a célt kívánja elősegíteni a Kjt. azon rendelkezése, mely a munkáltató kötelezettségévé teszi, hogy a közalkalmazott részére a munkavégzés alóli mentesítés időtartamának felét a közalkalmazott által megjelölt időtartamban adja ki. Ebben az időszakban is terheli a feleket az együttműködési kötelezettség és a joggal való visszaélés tilalmának megtartása.
A munkáltató az adott esetben nem hívta fel kifejezett nyilatkozattételre e körben a felperest, aki maga észlelve ennek hiányát mindezt jelezte a munkáltatónak, ennek ellenére azonban határozott, az igényeit tartalmazó nyilatkozatot nem tett. Amennyiben a munkáltatói mulasztásból a felperesnek kára származott, úgy ezzel kapcsolatos igényét a munkáltatóval szemben érvényesíthette volna, ilyen kárt azonban a felperes nem igazolt.
A közalkalmazotti jogviszonyban is alkalmazandó Mt. 7. §-át is sértette volna a felperes perben előadott azon igénye, hogy a mentesítési időtartam naptári napokban megjelölt 45 napját kizárólag a munkanapokon kívánta volna igénybe venni. A törvény a felmentés időtartamát naptári napokban határozza meg, így nincs lehetőség azt csak a munkanapokra igényelni. A munkavégzés alóli mentesítés időtartama vonatkozásában a közalkalmazott is csak akként terjesztheti elő igényét, hogy az nem lehet céltalan, önkényes, a munkáltató működését ellehetetlenítő kérés.
Kellő alap nélkül állította a felperes azt, hogy az alperes eljárásával sérült a személyiségi joga. Az, hogy valakinek valamilyen sérelme van, nem jelenti azt, hogy egyúttal az emberi méltósága is sérült. Az egységes bírói gyakorlat szerint a polgári jog által biztosított személyiségvédelem körében az ember személyiségét alkotó lényegi tulajdonságok és ismérvek összessége jelenti az emberi méltóságot, és (külön nevesített személyiségi jogok hiányában) a személyiséget ebben a vonatkozásában ért támadás ad csak alapot az emberi méltóság sérelme miatti személyiségi jogvédelemre (EBH.2007.1598.).
Budapest, 2018. szeptember 28.
A Kúria Sajtótitkársága