Összefoglaló a munkaviszony felmondással való megszüntetése tárgyában hozott Mfv.III.10.584/2017/4. számú határozatról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Dátum: 
2018. július 16.

A felperes 2011. júniusától ügyvédjelölt munkakörben állt az alperes alkalmazásában. Az alperes a munkaviszonyt a 2014. március 13-án kelt felmondással, megszüntette, mert a felperes a munkáját – a felmondásban konkrétan megjelölt munkafeladatok kapcsán – pontatlanul, a munkáltatói utasításokat és az alkalmazandó jogszabályokat figyelembe nem véve végezte, illetve el sem végezte. A felperes keresetében – egyebek mellett – a jogellenes felmondás jogkövetkezményei alkalmazását kérte. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet a bizonyítékok téves, részben iratellenes, okszerűtlen értékelése miatt megváltoztatta, megállapította, hogy az alperes jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát, mert a felmondási indokok valóságát és okszerűségét nem bizonyította aggálytalanul, mellőzve a joggal való visszaélés körében felhozott fellebbezési kifogások vizsgálatát, az elmaradt jövedelem és a kárenyhítési kötelezettség körében új eljárásra kötelezte az elsőfokú bíróságot. Az alperes a jogerős rész-közbenső ítélet ellen az Mt. 52. § (1) bekezdése, 64. § (2) bekezdése, 66. § (2) bekezdése miatt élt felülvizsgálati kérelemmel. A Kúria mindenek előtt rámutatott: a felmondás jogszerűségének megítélése szempontjából a Pp. 166. § (1) bekezdés szerinti bizonyíték (a felperes közvetlen munkahelyi vezetője tanúvallomása) a másodfokú bíróság álláspontjától eltérően nem volt mellőzhető. A Pp. bizonyítási rendszerében az unus testis nullus testis római jogi alapelv nem érvényesül, a Pp. szabályozása a szabad bizonyítás elvén nyugszik: a bíróság – főszabály szerint – alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás meghatározott módjához vagy meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazásához nincs kötve, szabadon felhasználhatja a felek előadásait, valamint minden egyéb bizonyítékot, amely a tényállás felderítésére alkalmas. A polgári (munkaügyi) perben arról, hogy a meghallgatott tanú vallomása alkalmas-e valamely, a jogvita eldöntése szempontjából releváns, bizonyítandó tény (jelen esetben a felmondási indokok valóságának) alátámasztására, a bíróságnak a bizonyítékok Pp. 206. §-a szerinti értékelésével kell döntenie, amely mérlegelési tevékenységéről, azon belül arról, hogy a tanú vallomását milyen okok miatt (pl. a tényállítások ellentmondásossága, önmagának, vagy más bizonyítékoknak ellentmondó volta, életszerűtlenség, szavahihetetlenség, elfogultság) miatt nem tartja elfogadhatónak, az ítéletben köteles számot adni [Pp. 221. § (1) bekezdés]. A felperes közvetlen munkahelyi vezetőjének tanúvallomásában ellentmondások – sem a saját, sem más tanúk előadásával, vagy az okirati bizonyítékokkal való összehasonlításban – nem voltak fellelhetők, és olyan tények, körülmények sem merültek fel, amelyek miatt a tanú elfogultságára, szavahihetetlenségére lehetne következtetni. A másodfokú bíróság olyan okot, ami miatt a tanú vallomását a bizonyítékok köréből ki kellett volna rekeszteni, nem jelölt meg, ilyennek – a fent kifejtettek szerint – önmagában nem tekinthető az, hogy a fél előadásával szemben csupán egy tanú vallomása áll. A közvetlen munkahelyi vezető tanúvallomása a felperes kötelezettségszegéseit, mulasztásait aggálytalanul alátámasztotta. A jogerős ítéletben írtakkal szemben nem volt jelentősége annak, hogy a felperes okozott-e tényleges hátrányt (kárt) az alperesnek, az Mt. szerint a munkaviszony fennállása alatt a munkáltató jogos gazdasági érdekeinek a puszta veszélyeztetése is tilos [Mt. 8. § (1) bekezdés], ez pedig a felperes hibás, illetve elégtelen munkavégzésével megvalósult. A Kúria hangsúlyozta, hogy a felmondás jogszerűségének megítélése szempontjából nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy az alperes egy folyamatot, a felperes munkavégzésében és magatartásában jelentkező negatív változásokat értékelve döntött a munkaviszony felmondással való megszüntetéséről. Az alperes a jogviszonyt nem azonnali hatályú felmondással szüntette meg, a felmondás jogszerűségének megállapításához nem szükséges az, hogy a kötelezettségszegések, mulasztások súlyosak legyenek és/vagy hátrányos következményekkel járjanak. A felperest a munkaviszonyból származó, az Mt. 52. § (1) bekezdés c) pontjában írtaknak megfelelő feladatellátás kötelezettsége teljesítése alól nem mentesítette az a körülmény sem, hogy a munkavégzése, munkához való hozzáállása negatív irányú változását egy munkahelyi konfliktushelyzet okozta; ennek körülményeit a felmondási jog visszaélésszerű gyakorlása, az Mt. 7. § (1) bekezdése alperes általi megsértése vizsgálatával, az erre vonatkozó bizonyítékok alapján lehet és kell értékelni. Az elsőfokú bíróság helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy az alperes a perben eleget tett az Mt. 64. § (2) bekezdésében foglalt kötelezettségének, bizonyította az Mt. 66. § (2) bekezdésében foglalt feltételek fennállását, ezért a Kúria a jogerős rész-közbenső ítélet azon rendelkezését, amelyben a másodfokú bíróság a felmondás jogellenességét megállapította és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította, hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot – az Mt. 7. § (1) bekezdése megsértésére vonatkozó fellebbezés elbírálása érdekében – új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.

Budapest, 2018. július 16.

A Kúria Sajtótitkársága