Szabó Miklós 1821. november 9-én született a Vas megyei Náraiban. Édesapja nárai Szabó Sándor (1794–1871) ügyvéd, táblabíró, utóbb miniszteri osztálytanácsos volt, édesanyja keövágó-eörsi Eörssy Mária Magdolna (1796–1832).
Szabó Miklós gimnáziumi tanulmányait Szombathelyen folytatta. Bölcsészetet, majd a pesti tudományegyetemen jogot tanult. 1841-ben szerzett diplomát, és joggyakornok lett Berzsenyi Miklós Vas vármegyei tiszti főügyésznél. Az ügyvédi vizsga letételét követően, 1842-től ügyvédként tevékenykedett. Ekkorra datálható, az akkor még szintén ügyvédként praktizáló Horvát Boldizsárral kötött barátságának kezdete. 1845-ben a Magyar Királyi Udvari Kancellária alkalmazásába került fogalmazó-gyakornokként. Az 1847/48. évi rendi gyűlésre a megye közgyűlése követté választotta. 1848-ban Esterházy Pál király személye körüli miniszter mellett magántitkárként vett részt a miniszteriális ügyek intézésében. Az 1848/49. évi forradalmat és szabadságharcot követően ügyvédi pályáját folytatta.
1867-ben Horvát Boldizsár igazságügy-miniszter mellett államtitkárként és irodaigazgatóként kezdte meg működését. 1867. március 19-én Ferenc József a Hétszemélyes Tábla bírájává, majd május 1-jén a Kúria Legfőbb Ítélőszéki Osztályához tanácselnöknek nevezte ki, azzal, hogy amíg az Igazságügyminisztériumban teljesít szolgálatot, tanácselnöki székét „ne köteleztessék elfoglalni”. 1870. augusztus 8-tól a Pesti Királyi Ítélőtábla elnöke lett.
1867 és 1872 között nemcsak az igazságügyi szervezet megújítása terén végzett értékes munkát, hanem a szóbeliség és nyilvánosság elvén alapuló új perrendtartás megvitatására felállított bizottság elnökeként is. 1872. szeptember 23-án mint „a reformeszmék bajnokainak” vezéregyéniségét választotta meg elnökének a harmadik magyar jogászgyűlés. 1873-ban az igazságügyi ankéton a magánjogi kodifikációval kapcsolatosan is kifejtette véleményét. A perrendtartás reformját tekintve a szóbeliség hívének vallotta magát. A szóbeliség és közvetlenség elvének hazai érvényesülési lehetőségeiről írt tanulmánya 1874-ben jelent meg a Magyar Igazságügyben. Meglátása szerint a szóbeliség és közvetlenség elve mind az egyes bíróként eljáró járásbírók, mind a társas bíróságok esetében gyorsítaná az eljárás menetét, a tárgyalás lefolytatását. A szóbeliség előnyeként fogalmazta meg, hogy az ügy jogi kifejtése közvetlenül a felek ügyvédeinek „szájából” hangzik el, szakítva a korábbi gyakorlattal, amikor azt az előadó „megkurtítva és gyakran elégtelenül” közvetítette.
1877-ben a Lipót-rend középkeresztjével „díszíttetett fel”.
1884. november 27-én a Kúria másodelnökévé nevezték ki, hivatali esküjét december 6-án tette le. Beiktatása alkalmával felhívta a figyelmet arra, hogy az ítélethozatal során komoly felelősség nehezedik a Kúriára, hiszen az elé kerülő peres ügyekben „végérvényesen határoz”. A legfőbb bírói testület fontos feladata emellett a jogegység megóvása. Hangsúlyozta az ítéletek indokolásának jelentőségét. Az indokolásoknak „egyrészt világosaknak, szabatosaknak, könnyen érthetőknek, másrészt a mai kor előhaladott jogtudományának színvonalán kell állaniuk, mert csak így fognak a jogkereső közönségnek megnyugtatására és a szak-köröknek irányul szolgálhatni”. Szabó Miklós tagja lett a főrendiháznak, ahol a közjogi és törvénykezési bizottság tagja, majd elnöke lett. 1885-től a Kúria kisebb fegyelmi tanácsának elnöke volt.
A kortársak „nagy szerencsének” tartották, amikor 1888. április 27-i kinevezését követően a Kúria elnöki székét foglalta el. Hivatali esküjét május 1-jén tette le. Beiktatása alkalmával kifejtette, „mindnyájunk feladata a jogszolgáltatás; a jogszolgáltatás, melynek fő és elengedhetetlen kelléke az alaposság és […] a gyorsaság is. De […] az igazságszolgáltatás céljának teljesen csak akkor felel meg, ha a jogkereső közönség határozatainkat megnyugvással fogadja”. Úgy vélte, a jogegység biztosítása elengedhetetlen a Kúria méltósága és tekintélye szempontjából is. Az egységes igazságszolgáltatás megteremtése azonban sokszor még akadályokba ütközött, hiszen „a jogszolgáltatás legnagyobb terén”, a magánjogi szabályozás körében még nem létezett átfogó polgári törvénykönyv. Hangsúlyozta, hogy kúriai elnöki teendőit csak „önálló, független, kérlelhetetlen és részrehajlatlan” bírótársainak hathatós közreműködésével tudja maradéktalanul ellátni.
A főrendiház 1891. május 8-i ülésén a bírói és ügyészi szervezet módosításáról szóló törvényjavaslat tárgyalása során aggodalmát fejezte ki a bírói kinevezések tervezett szabályozásával kapcsolatban. A bírói kar felfrissítését csak a szóbeli közvetlen eljárás bevezetését követően tartotta megvalósíthatónak. Meglátása szerint a bíró, „mikor a bírói pályára lép, mintegy szegénységi fogadalmat tesz. Ő nyomasztó gondok, súlyos munkateher mellett működik, midőn hivatását betölti; az alaptörvény [1869. évi IV. tc.] kizárja őt minden mellékkeresetből […].”
1892-ben a Lipót-rend nagykeresztjével tüntették ki. 1896-ban a budapesti és a kolozsvári tudományegyetemen tiszteletbeli doktorrá avatták. Kúriai elnöksége idején, 1896. október 20-án került sor az Igazságügyi Palota ünnepélyes átadására.
1904. október 18-án a Kúria és a Koronaügyészség tagjai „lelkes ovációt” rendeztek Szabó Miklós tiszteletére, miután felröppent a hír, hogy a Kúria 83 éves elnöke nyugalomba készül. Az egybegyűltek arra kérték, hogy vonja vissza nyugalmaztatása iránti kérelmét, és kiemelték, hogy az igazságügyi tárca „megtartani törekszik” őt az elnöki székben. Paiss Andor tanácselnök kijelentette, hogy a bírók és az ügyészek „megnyugvást csak akkor nyerhetnek”, ha tudják, Szabó Miklós „hajlandó szándékát megváltoztatni”. Hozzátette azt is, „mi azt hisszük, hogy hosszú élettel, friss jó egészséggel, most is teljes lelki rugékonysággal, lankadástól ment erővel azért áldotta meg az isteni gondviselés Nagyméltóságodat, hogy csorbíthatatlanul üde szellemi tehetségét, nagy tudását, bő tapasztalatait, bölcsességét minél tovább, még hosszú időkig szentelhesse a közjónak”.
Szabó a nyugalomba vonulással kapcsolatos döntését elsősorban életkorával indokolta. Ugyanakkor jelezte, hogy „a magas kormánynak kinyilatkoztattam, hogy amíg tűrnek engemet, igen szívesen felajánlom szolgálatomat”. Végül 1905. december 31-ig teljesített szolgálatot kúriai elnökként. Ő, aki „minden positióban mintaképe volt a fennkölt gondolkodású, kötelességtudó, igaz magyar bírónak. Rendkívül éles ítélőképessége és erős logikája mély igazságérzettel és emberszeretettel párosul.” – méltatta őt a Jogtudományi Közlöny. A Jog szerint „nemes egyszerűségével és jó példájával” sikerült a bírói kartól „a bürokratikus szellemet” távol tartania, amely másutt a bírákat, mint „külön kasztot hermetice elzárja”. A Kúria folyosóin szabadon járhatott, kelhetett mindenki, akinek „ott ügye-baja akadt”. Szabó „grandseigneuri volta mellett mindenkivel tudott lebilincselő szeretetre méltósággal érintkezni”.
Nyugalomba vonulásakor a Szent István-rend nagykeresztjével tüntették ki. 1906-ban, nyugalmazott kúriai elnökként ismét főrendiházi tagságot nyert.
1858. november 27-én kötött házasságot Bonyhádi (Perczel) Angelikával (1837–1865) Szombathelyen. Házasságukból két fiú (Sándor és Géza) és egy leány (Mariska) született.
Szabó Miklós néhány napos betegség után, 1907. november 28-án hunyt el.
Bódiné dr. Beliznai Kinga
Felhasznált irodalom:
Bódiné Beliznai Kinga: Szabó Miklós életútja (1821–1907). In Bódiné Beliznai Kinga (szerk.): A Kúria és elnökei I. Bibliotheca Curiae. Budapest, 2014. HVG–ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. 83–98.
Szabó Miklós. In A magyar országgyűlés képben és írásban (1892–1897). Budapest, 1897. Magyar Irodalmi Részvénytársaság, 80–81.
Szabó Miklós: A szóbeliség hazai viszonyaink szempontjából. Magyar Igazságügy, 1874. 1. kötet, 5. sz. 301–311.
A Curia uj elnöke. A Jog, 1888. 19. sz. 157.
Révai Lajos: Szabó Miklós. A Jog, 1905. 52. sz. 373.
Szabó Miklós (1821–1907). Vasárnapi Ujság, 1907. (december 8.) 49. sz. 981–982.
Werbőczy István Országbíró Kutatóintézet
Budapest, 2021. november 9.
