Új Ptk. Tanácsadó Testület véleményei

1.  A követelés elévülésének megszakítása

1. 1. A Ptk. 6:25. §-a (1) bekezdése c) pontjában és 8:1.§ (3) bekezdésében foglalt rendelkezések együttes értelmezése

A Ptk. 6:25. §-a (1) bekezdése c) pontjában és 8:1.§ (3) bekezdésében foglalt rendelkezések együttes értelmezése alapján a Tanácsadó Testület egységes álláspontja szerint a Ptk. 8:1.§ (3) bekezdésében foglalt értelmező szabály a helyes értelmezés szerint nem tekinthető korlátozó jellegűnek. Ebből a rendelkezésből nem lehet arra a következetésre jutni, hogy a bírósági eljárás mellett csak a fizetési meghagyás kibocsátása irányuló eljárás lehet olyan eljárás, amelynek megindítása az elévülés megszakítására alkalmas. A követelés érvényesítésére a jog által felkínált állami eszközök igénybevétele általában, törvényi értelmező rendelkezés nélkül is az elévülést megszakító körülménynek minősül. A Ptk. 6:25.§ (1) bek. c. pont alkalmazásában érdemi a határozat akkor, ha az az eljárás által célzott joghatás kiváltására alkalmas.  A büntetőeljárásban bejelentett polgári jogi igény külön útra utasítása nem érdemi határozat, így az elévülés megszakítását nem eredményezi. Az elévülés jogintézményének jogpolitikai alapja nem az, hogy a követelés érvényesítésétől a jog a jogosultat elzárja, hanem az, hogy ha bizonyos idő eltelte után a jogosult nem veszi igénybe a jog által kínált lehetőségeket, akkor veszítse el a követelés állami kényszer útján való érvényesítésének a lehetőségét. Ebből az következik, hogy egyformán kell kezelni valamennyi olyan eljárást, amelynek célja a követelés érvényesítése. Nem zárja ki az elévülés nyugvására vonatkozó szabályok alkalmazását az, ha az eljárás megindítása az elévülés megszakítását nem eredményezte.

I.2. A Ptk. 6:25.§ (1) c pontjában foglalt rendelkezés értelmezése a végrehajtási eljárással összefüggésben

A Tanácsadó Testület egységes álláspontja szerint a Ptk. 6:25. §-a (1) bekezdése c) pontjában foglalt rendelkezés „bírósági eljárásban történő érvényesítése” fordulatának a kiterjesztő értelmezése indokolt a 8:1.§ (3) bekezdésében foglalt szabály mellett is. Így az elévülést megszakítja különösen a végrehajtás iránti kérelem benyújtása, akkor is, ha közjegyzői okirat alapján kezdeményezik, továbbá a végrehajtás foganatosítása, és a felszámolásban való igényérvényesítés is. A közjegyző által foganatosított végrehajtási cselekmény nem érdemi döntés, de az elévülés megszakítására a Vht.31/E. §-ában foglalt rendelkezés alapján alkalmas, tekintettel arra, hogy a Vht. 39.§-ában foglalt rendelkezés alapján a Vht. 31/E.§ alkalmazásában bíróság alatt a közjegyző is értendő, amennyiben a cselekmény közjegyzői okiraton alapszik.
A Ptk. 6:25.§ (3) bekezdésének alkalmazása során a végrehajtási cselekmények akkor is az elévülés megszakadását eredményezik, ha a végrehajtás alapját képező eljárásban nem született jogerős érdemi határozat, ha egyébként a végrehajtás alapját képező eljárásban, az eljárás természete miatt, jogerős érdemi határozat hozatalára nem kerülhet sor.

1.3. Az elévülés szabályai mennyiben tekinthetők eltérést megengedő normáknak és ehhez képest bővíthetők-e szerződéses úton az elévülés-megszakadási okok?

Az elévülést megszakító okok szerződésben való kibővíthetőségének kapcsán a Tanácsadó Testület nem alakított ki egységes álláspontot. A Testület tagjai két, egyenértékű, zárt logikai rendszerbe foglalható érvelést azonosítottak.

Az egyik értelmezés szerint, mivel a felek az elévülési időt is meghatározhatják, ebből az következik, hogy az elévülést megszakító okok körét is bővíthetik. Az egyetlen kogens szabály a Ptk. elévülésre vonatkozó rendelkezési körében az, hogy az elévülés kizárása semmis [6:22.§ (4)]. A kötelezetthez intézett „felhívás” – a felek erre irányuló kikötése esetén – megszakíthatja az elévülést, mivel a felek az elévülési időt is szabadon megváltoztathatják a törvényhez képest.
Egyedül olyan kikötés nem lehetséges, amely az elévülést kizárja, ide tartozhat pl. a 100 éves elévülési idő kikötése, mert ez az elévülés lényegét veszélyezteti és ellentétes a kogens szabállyal. Ezt az értelmezést támasztja alá az is, hogy a jogalkotó eljárásjogi megoldása a pergátló kifogás, azaz a bírósági út kizárása sohasem hivatalból történik, hanem a kötelezett fél hivatkozása alapján. Így olyan kérdésről van szó, amely a felek hatalmassága alá tartozik. Ennek az értelmezésnek az elfogadása mellett is figyelemmel kell azonban lenni arra, hogy az elévülés megszakításának kizártsága nem akadálya az elévülés nyugvása megállapításának, ha egyébként ez utóbbinak a feltételei fennállnak.

A másik értelmezés szerint a Ptk. rendelkezéseiből arra lehet következtetni, hogy a jogalkotó ellenőrizni kívánja a követelések érvényesítését és ezt kétféle technikával teszi. Egyfelől megadja az elévülés idejét, másfelől szabadságot ad a feleknek az elévülés idejének meghatározására, azzal a korláttal, hogy az elévülést kizáró rendelkezés semmis. Ugyanilyen szabadságot nem ad a törvény az elévülést megszakító okok bővítésére. A jogalkotói döntés mögött, amely nem tekinti az írásbeli felszólítást az elévülés megszakadását eredményező körülménynek, az áll, hogy e megszakítási ok ellentétes az elévülés intézményének lényegével, mert nem az igény érvényesítésére, hanem az igényérvényesítési idő (és az azzal járó bizonytalanság) meghosszabbítására ösztönöz. Ebből az is következik, hogy a jogalkotó határozza meg, hogy mi az, ami az elévülés intézményének lényegével összefér, és mi az, ami nem fér össze. A jogalkotó tett egy határozott lépést, amikor a kötelezetthez intézett írásbeli felszólítást kiemelte az elévülést megszakító tényezők közül. Olyan értelmezés, amely a feleknek szabad teret enged arra, hogy a jogalkotói akarattal kivett elévülési okot visszacsempésszék a saját jogviszonyukba, nem egyeztethető össze ezzel a jogalkotói céllal. Ezt az értelmezés támasztja alá az is, hogy a megszakítási okok szerződésben való szabályozhatóságának elfogadása azzal a következménnyel jár, hogy a felek gyakorlatilag időtlen időkig életben tarthatnak egy követelést. Ez utóbbi esetben is minősülhet azonban joggal való visszaélésnek a követelés „életben tartása,” ha az az elévülés jogintézményével összeegyeztethetetlen helyzetet eredményez.

Ennek kapcsán figyelembe kell venni azt is, hogy ha az elévülés megszakadását eredményező körülmények meghatározását a szerződési szabadság körébe utaltnak tekintjük, ez szükségszerűen magába kell, foglalja azt a lehetőséget is, hogy az elévülés megszakadását eredményező okok körét a felek bővítik és azt is, hogy szűkítik azokat. Ez utóbbi valószínűleg nem volt jogalkotói megfontolás tárgya.

A helyes értelmezés megtalálását nehezíti, hogy a Ptk. 6:1.§ (3) bekezdése a felek jogairól és kötelezettségeiről szól, de a Ptk. nem mondja meg, hogy ezek a felek egymással szembeni jogai és kötelezettségei lehetnek, vagy más jogok és kötelezettségek is ide tartoznak. Az elévülés intézményével a jog azt határozza meg, hogy meddig fordulhat a fél az államhoz a követelés kikényszerítése érdekében. Az elévülés a követelések érvényesítéséhez biztosított állami-közhatalmi közreműködés igénybevételének a korlátját fogalmazza meg. Ebből az következne, hogy a kötelmi jogi szabályok diszpozivitása nem terjedhet ki az elévülésre, mert az az állami igényérvényesítés korlátja. Ha viszont a törvény maga szabadságot ad az elévülési idő megváltoztatására, akkor eredményében nem lehet különbséget tenni a hosszú elévülési idő (pl. 25-30 év) és egy további, elévülést megszakító ok kikötése között. Nem lehetséges absztrakt módon meghatározni, hogy mi az a minőségi különbség, amely már az elévülés intézményét üresíti ki.

A Tanácsadó Testület egységes álláspontja szerint ugyanakkor abban az esetben, ha a bírói gyakorlat az elévülés megszakadását eredményező körülmények szerződésben való szabad meghatározása mellett foglal állást, a feleknek ez a szabadsága a szerződési szabadság általános korlátai között érvényesül, ideértve a generálklauzulák (mindenekelőtt a jóhiszeműség és tisztesség követelménye), továbbá a szokatlan, valamint a tisztességtelen általános szerződési feltételekre vonatkozó rendelkezések érvényesülését is. Így a törvényben meghatározott elévülést megszakító okok kibővítése vagy a szerződő félre nézve hátrányos szűkítése a megengedettség esetén is olyan általános szerződési feltétel lehet, amely csak külön figyelemfelhívás és elfogadás alapján válik a szerződés részévé [Ptk. 6:78.§ (2)], tisztességtelenségét pedig a tisztességtelen szerződési kikötések érvénytelenségére vonatkozó szabályok és gyakorlat alapján kell megítélni.

A Ptk. hatálybalépését követően indult perekben megállapíthatja-e a bíróság százalékos mértékben a gyermektartásdíjat, illetve köthetnek-e a felek ilyen tartalmú egyezséget? [Ptk. 4:207. §, 4:217. §]

A Ptk. hatálybalépése után érvényesített tartási igényt határozott összegben kell érvényesíteni, a százalékban való meghatározás akár önállóan, akár alternatívaként megszűnt. A Tanácsadó Testület tagjainak többsége úgy foglalt állást, hogy perbeli vagy peren kívüli egyezség tartalmaként a százalékban való meghatározás nem minősül jogellenesnek, de ilyen esetben a feleknek kell pontosan meghatározniuk, hogy milyen jövedelmekből, milyen százalékban kelljen tartást fizetni. A Ptk. 4:207 és 4:217.§§-aiban foglalt rendelkezések együttes értelmezése alapján a bíróság ítéletében csak határozott összegben állapíthatja meg a tartásdíjat. Ha a felek százalékos mértékben állapodnak meg, akkor az ilyen tartalmú egyezséget a bíróság jóváhagyhatja, ha az megfelel a jogszabályoknak és végrehajtható a 4:217.§ felhatalmazása alapján.

Mentesülhet-e a gyermektartásdíj fizetésének kötelezettsége alól a kötelezett a gyermek érdemtelenségére, illetve saját teljesítőképességének hiányára hivatkozással, ha a gyermek kiskorúsága alatt megkezdett középiskolai tanulmányait a nagykorúságának elérése, de a 20. életévének betöltése előtt tovább folytatja? [Ptk. 4:214. §, 4:220.§]  

A korábbi bírói gyakorlat azt a nagykorú gyermeket, aki tovább folytatta a középfokú tanulmányait, ugyanúgy kezelte, mint a kiskorút, amennyiben vélelmezni kellett a rászorultságát. Ez helyes, de lényegében contra legem joggyakorlat volt. Ezen az új Ptk. úgy változtatott, hogy a 18-20. életév között középfokú tanulmányokat folytató gyermekek esetében kettébontja az eseteket: vélelmezni kell a rászorultságot, de az érdemtelenség és a teljesítőképesség hiánya tekintetében a Ptk. a rokontartásra vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni.

A Tanácsadó Testület tagjai szerint valós problémát jelent, ha a kötelezett a teljesítőképességének hiányára tekintettel mentesülhet a tartásdíj megfizetése alól. Ezt a jogalkotó úgy döntötte el, hogy a nagykorú rokon tartására vonatkozó szabályok érvényesülnek. Így a kiskorú tartásra való jogosultsága megelőzi a nagykorú tartásra jogosult gyermekét. A Ptk. 4:214.§-ában megfogalmazott rendelkezés szerint vélelmezni kell annak a nagykorú, de huszadik életévét még nem betöltött gyermeknek a tartásra való rászorultságát, aki középfokú iskolai tanulmányokat folytat. A 18 és 20 év közötti, középiskolai tanulmányait folytató nagykorú gyermek nem minősül a Ptk. 4:220.§ (2) bekezdésében meghatározott továbbtanulónak. Ebből következően a kiskorúval esik egy tekintet alá. A Ptk. értelmezési keretei lehetővé teszik azt az – egyébként a Tanácsadó Testület tagjai által támogatott – értelmezést, amely szerint az ilyen gyermek érdemtelennek nem minősülhet, és a szülő a saját szükséges tartásának rovására is köteles őt eltartani.

A szülői felügyelet gyakorlásának rendezése iránti perekben a bíróságnak a 14. életévét betöltött gyermeket – közvetlenül vagy szakértő útján – minden esetben meg kell-e hallgatnia? [Ptk. 4:171. § (4) bek.]

A korábban hatályos Csjt 74. §-a előírta, hogy a 14. életévét betöltött gyermek elhelyezéséről döntés csak a „gyermek egyetértésével hozható”, és a bíróság a gyermek véleményéről a szülők erre vonatkozó egyező nyilatkozata útján is tájékozódhatott. Mivel az utóbbi fordulatot az új Ptk. elhagyta, kérdésessé vált, hogy a bíróságnak a döntés előtt a 14. életévét betöltött kiskorú véleményét minden esetben ki kell-e kérnie. A Tanácsadó Testület tagjai által áttekintett jogalkalmazási és jogpolitikai szempontok két irányba mutatnak. A Ptk. megfogalmazza azt a követelményt, hogy a gyermeket a szülők vonják be döntéseikbe. Az az elvárás, hogy a gyermek aktív szereplője legyen az őt érintő döntéseknek, gyermekjogi szempontból szintén a gyermek bevonása mellett szól. Az érvényesítendő releváns szempont az, hogy ne a gyermek feje felett döntsenek erről a kérdésről. A gyermek ugyanakkor szabadon dönt arról, hogy akar-e nyilatkozni.

A Tanácsadó Testület tagjainak körében az a határozott állásfoglalás fogalmazódott meg, hogy a gyermek meghallgatása mellőzhető, ha azokban a kérdésekben, melyekre nézve a gyermek meghallgatása kötelező, a szülők előadása egyező, és az kiterjed arra is, hogy ezekről a gyermeket tájékoztatták és a döntésbe a gyermeket bevonták. Ilyen egyező nyilatkozatot a bíróság az ún. megegyezéses bontóperben is elfogadhat. Ilyenkor szükségtelen lehet a gyermek meghallgatása. Emellett is helyes azonban, ha a bíróság értesíti a gyermeket a nyilatkozattétel lehetőségéről és arról, hogy milyen módon van lehetőség a meghallgatására (bíróság vagy szakértő útján, akár írásban is stb.).
Ha a bíróságnak kétsége támad abban, hogy a közös akaratnyilatkozat önkéntes és befolyásmentes, vagy hogy a gyermek érdekében áll-e az, amiben a szülők meg akarnak állapodni, akkor a gyermek véleményét a szülők egyező nyilatkozata ellenére is ki kell kérni.

A közös szülői felügyelet keretei közötti „váltott elhelyezés” esetében megjelölhető-e mindkét szülő lakása a gyermek lakóhelyeként? [4:21. § (4) bek.]

Közös szülői felügyelet esetén a szülőknek nem kell megegyezniük a kapcsolattartás kérdésében, de a gyermek lakóhelyét meg kell jelölniük. Az állampolgárok lakcímének, tartózkodási helyének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény 5. §-ának (2) és (3) bekezdése, valamint annak végrehajtásáról szóló 146/1993. (X. 26.) Korm. r. 30. §-a alapján is egyértelmű ez a szülői kötelezettség. A szülőknek ezért rögzíteniük kell, hogy kettejük közül melyikük lakóhelye szolgál a gyermek lakóhelyéül. Ha a váltott gondoskodás kéthetenkénti vagy több havonkénti váltásban valósul meg, akkor gyakorlatilag előfordulhat, hogy a gyermek ténylegesen két helyen lakik, azonban a gyermeknek ilyen esetben is csak egy nyilvántartott lakóhelye lehet. Ez gyermekvédelmi szempontból is lényeges kérdés. A szülők így kötelesek a gyermek lakóhelyének a rögzítésére.