Viktor Kiyutin Oroszország elleni ügye (2700/10. sz. ügy)1
Az üzbég állampolgárságú kérelmező 1971-ben, az akkori Szovjetunióban született, és 2003 óta Oroszország Oryol tartományában élt. A kérelmező 2003 júliusában feleségül vett egy orosz állampolgárt, és a következő évben született egy lányuk.
Eközben a kérelmező tartózkodási engedély kért, és felkérték, hogy vesse alá magát egy orvosi vizsgálatnak, amely során megállapították, hogy HIV pozitív. A tartózkodási engedély iránti kérelmét elutasították egy jogszabályra hivatkozással, amely megtiltja, hogy HIV-pozitív külföldiek tartózkodási engedélyt kapjanak. Az elutasítást megtámadta a bíróság előtt, azt állítva, hogy a hatóságoknak figyelembe kellett volna venni az ő egészségi állapotát és oroszországi családi kapcsolatait. Az orosz bíróságok ugyanazon jogszabályi rendelkezésre hivatkozással keresetét elutasították.
A kérelmező az Egyezmény 8. és 14. cikkére hivatkozással azt sérelmezte, hogy a tartózkodási engedély megadása iránti kérelmének elutasítása megzavarta családi életét.
A Bíróság először is leszögezte, hogy az Egyezmény nem biztosítja a jogot egy külföldi számára, hogy egy adott országba belépjen és ott letelepedjen. Habár a kérelmező jogszerűen kötött házasságot Oroszországban, az Egyezmény értelmében nem volt kötelező tiszteletben tartani a házaspár választását, hogy hol szeretnének élni. Mivel azonban családot alapított Oroszországban, ezt a helyzetet a 8. cikke alapján figyelembe kellett venni. Ennek megfelelően a 14. cikk a 8. cikkel összefüggésben alkalmazható volt, és Oroszország törvényi kötelezettsége volt, hogy az idegenrendészeti ellenőrzést hátrányos megkülönböztetéstől mentes módon gyakorolja. Bár a 14. cikk kifejezetten nem sorolja fel az egészségi vagy valamely orvosi állapotot azon okok között között amelyek alapján való hátrányos megkülönböztetés tilos, a Bíróság úgy ítélte, hogy a HIV-fertőzés a „más állapot” záradék körébe esik.
Egy orosz állampolgár házastársa és egy orosz gyermek apja lévén, a kérelmező hasonló helyzetben volt, mint azok a külföldi állampolgárok, akik családi alapú tartózkodási engedélyt akartak szerezni Oroszországban. Őt azért kezelték eltérően, mert egy jogszabályi rendelkezés szerint bármely tartózkodási engedély iránti kérelmet el kellett utasítani, ha a külföldi nem tudta bizonyítani, hogy nem HIV-pozitív.
A Bíróság hangsúlyozta, hogy HIV-fertőzöttek sérülékeny társadalmi csoportot képviselnek, amelyet a múltban sokféle módon különböztettek meg hátrányos, a betegség terjedésével kapcsolatos elterjedt téveszmék vagy a megbetegedéskor feltételezett életmóddal kapcsolatos előítéletek miatt. Következésképpen, ha az alapvető jogok korlátozását egy ilyen különösen sérülékeny csoportra alkalmazzák, akkor az állam mérlegelési jogköre lényegesen szűkebb, és a szóban forgó korlátozásnak nagyon súlyos oka kell legyen. Az Európa Tanács 47 tagállamából mindössze 6 tagállam követeli meg a negatív HIV leletet a tartózkodási engedély előfeltételeként. Csak 3 európai állam teszi lehetővé a HIV-pozitív külföldiek kiutasítását. Következésképpen, a HIV-pozitív emberek kizárása a tartózkodásból nem tükrözi a kérdésben kialakult európai egyetértést, és egy ilyen politikának csekély a támogatottsága az Európa Tanács tagállamai között.
A Bíróság elfogadta, hogy utazási korlátozások hatékonyak lehetnek a közegészség védelmében, de csak olyan, rövid lappangási idejű, rendkívül fertőző betegséget ellen, mint a kolera vagy sárgaláz, vagy – újabban – a súlyos akut légúti szindróma (SARS) vagy a „madárinfluenza” (H5N1). Azonban egy HIV-pozitív személy puszta jelenléte az országban önmagában nem veszélyezteti a közegészséget, különös tekintettel, hogy a HIV-fertőzés módja ugyanaz marad, függetlenül az emberek Oroszországban tartózkodásának időtartamától vagy állampolgárságuktól. Ezen kívül, HIV-vel kapcsolatos utazási korlátozásokat nem alkalmazzák a turistákra, vagy a rövid távú látogatókra, sem az orosz állampolgárokra, akik kiutaznak majd visszatérnek Oroszországba. Nem igazolható ezért a korlátozások ilyen szelektív végrehajtása, amikor nem lehet arra következtetni, hogy e más kategóriákba tartozó emberek kisebb valószínűséggel tanúsítanak kockázatos magatartást, mint a letelepedett bevándorlók. Ráadásul a vizsgálatok nem azonosítják a HIV-pozitív külföldieket, ha az újonnan fertőzött embert vizsgálnak egy olyan időszakban, amikor a vírus még nem mutatja magát.
A Bíróság ezt követően megállapította, hogy bár esetleg fennállhat a veszélye annak, hogy a HIV-pozitív külföldiek egyre komolyabb anyagi terhet rónak az állami egészségügyi rendszerre, ez nem volt érvényes szempont a kérelmező esetében, tekintettel arra, hogy Oroszországban a nem orosz állampolgárok a sürgősségi ellátást kivéve nem voltak jogosult az ingyenes orvosi ellátásra, és minden orvosi ellátásért fizetniük kellett.
A Bíróság végül megállapította, hogy az orosz jog a HIV-pozitív külföldiek kizárását a tartózkodásból kifejezetten – leplezett és megkülönböztetéstől mentes módon – biztosította, és ugyancsak kilátásba helyezte a HIV-pozitív külföldiek kiutasítását is. Nem volt hely az egyedi értékelésre az adott ügy különleges körülményei alapján, és a nemzeti idegenrendészeti hatóságok és a bíróságok nem tekintették magukra kötelezőnek az Alkotmánybíróság azon következtetését, miszerint az ideiglenes tartózkodási engedélyt humanitárius okokból is ki lehet adni.
A Bíróság tehát megállapította, hogy a kérelmező egészségügyi állapota miatt hátrányos megkülönböztetés áldozatául esett, ami megsértette az Egyezmény 14. cikkét a 8. cikk vonatkozásában, ezért a kérelmező javára 15.000,-Euro nemvagyoni kártérítést ítélt meg.
1Az ítélet 2011. szeptember 15-én vált véglegessé.