I. Anyagi pervezetés nem terjedhet ki a bizonyítékok bizonyító erejének előzetes értékelésére és a felek erről való tájékoztatására.
II. Az anyagi jogerőhatás alóli kivételt jelentő utóper lényegadó ismérve, hogy szűk körben, a jogerős ítéletet megalapozó tények utóbb bekövetkezett lényeges megváltozása esetén teszi lehetővé a szolgáltatás mennyiségének vagy időtartamának megváltoztatása iránti keresetindítást. Ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy a bíróság az utóperben az érdemi döntésének meghozatalakor kizárólag az említett jogszabályi feltétel fennállásának vizsgálatára szorítkozhat [2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 237. § (2) bek., 279. § (1) bek., 361. § (1) bek.].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A felperes 1976. március 14-én a szovjet katonai alakulatok által használt és elhagyott, robbanóanyagot tartalmazó huzalt hazavitte, és azt egy zsebrádióhoz csatolta. A gyutacs hozzáért a zsebrádióban lévő 4,5 voltos elemhez és felrobbant. A felperes a robbanás következtében a bal szem áthatoló és a felső szemhéj repesztett sebzését, továbbá a bal kéz I–IV. ujjainak részleges sérülését, csonkolódását szenvedte el. Az áthatoló sérülés a bal szem látásának elvesztéséhez vezetett. A felperes a maradandó sérülése miatt csökkent munkaképességűvé vált, és alkalmatlan a baleset előtti gépkocsivezetői munkakörének ellátására.
[2] A bíróság 1977-ben meghozott ítéletével az alperest 6445 forint kártérítés és törvényes kamata, valamint 1976. augusztus 1-jétől kezdődően havi 1000 forint járadék felperes javára történő megfizetésére kötelezte.
[3] Ezt követően 1998-ban a bíróság ítéletével a felperes javára megállapított járadék összegét 1998. március 1-jétől kezdődően havi 19 890 forintra felemelte, egyúttal kötelezte az alperest a lejárt járadék és késedelmi kamatának megfizetésére, valamint a járadék 2001. január 1-jétől határozatlan ideig történő „folyósítására”.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[4] A felperes keresetében a járadék összegének 2019. október 1-jétől kezdődően 160 000 forintra való felemelését, továbbá az alperesnek a lejárt járadék és a jövőre nézve a felemelt összegű járadék határozatlan ideig történő megfizetésére kötelezését kérte. Keresetét a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 345. § (1) bekezdésére alapította, a járadék felemelése körében a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 6:530. §-ára hivatkozott. Előadta, hogy a járadék megállapítása óta a Központi Statisztikai Hivatal által közzétett nemzetgazdasági bruttó átlagkereset mintegy 3,5-szerésére emelkedett, a lakóhelyén és a környezetében pedig – az általa beszerzett jövedelemigazolások szerint – a teljes munkaidőben foglalkoztatott gépjárművezetők átlagos havi nettó jövedelme 300 000 forint.
[5] Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. A felperes által csatolt jövedelemigazolások valóságtartalmát ugyan nem vitatta, de álláspontja szerint azokat nem lehet reprezentatívnak tekinteni. Azokkal szemben hivatkozott a Pénzügyminisztérium Munkaerőpiaci Főosztálya által kiállított, a Központi Statisztikai Hivatalénál pontosabb átlagjövedelmi adatokra, amelyek szerint Bács-Kiskun megyében a vállalkozói szférában teljes munkaidőben foglalkoztatott tehergépkocsi-vezetők, kamionsofőrök 2018. évi bruttó átlagkeresete 195 758 forint, nettó átlagkeresete 130 179 forint volt. Emellett kifejtette, hogy a PK 48. számú állásfoglalás alapján nincs helye határozatlan időre történő folyósításnak, mivel a nyugdíjkorhatár elérését követően a felperes már nem tudna tovább dolgozni.
Az első- és a másodfokú ítélet
[6] Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperest megillető járadék összegét 2019. október 1-jétől kezdődően havi 160 000 forintra felemelte, az alperest a 2019. október 1. és 2020. december 11. közötti időszakra eső járadékkülönbözet címén 1 961 820 forint, míg 2020. december 11-től véghatáridő nélkül havi 160 000 forint felperes részére történő megfizetésére kötelezte.
[7] Döntését – a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény (Ptké.) 50. § (1) bekezdésére tekintettel – a régi Ptk. 357. § (1)–(3) bekezdéseire alapította.
[8] Elsődlegesen azt vizsgálta, hogy a felperes lakókörnyezetében a gépjárművezetői munkakörben elérhető jövedelem meghaladja-e a felperes jelenlegi jövedelmét. Ennek során figyelembe vette a felek által szolgáltatott bizonyítékokat és az általuk megjelölt adatokat. Azok közül a felperes részéről csatolt – az alperes által sem vitatottan valós – béradatokat a reprezentativitás hiányában is irányadónak tekintette, mert álláspontja szerint azokkal igazolható, hogy a felperes a baleset hiányában mekkora jövedelemre tehetne szert. A bizonyítékokat összességében értékelve megállapította, hogy a felperes környezetében gépjárművezetőként még külföldi kiküldetés vállalása nélkül is elérhető a havi nettó 270 000 forint összegű munkabér, ezért helye volt a járadék felemelésének. A felemelt járadék összegét a régi Ptk. 357. § (3) bekezdése alapján, a keresettel egyezően határozta meg.
[9] A véghatáridő nélküli járadékfizetésre kötelezést azzal indokolta, hogy nem volt olyan peradat, amelyből okkal lehetett volna arra következtetni, hogy a felperes a nyugdíjkorhatár elérését követően már nem kívánt vagy nem tudott volna tovább dolgozni, és a per idején is vállalt munkát.
[10] Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
[11] Hivatkozott a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 361. § (1) bekezdésére. Annak alapján rögzítette: az utóper előfeltétele, hogy a bíróság korábban már jogerős ítéletében rendelkezett a szolgáltatásról, és a bíróság kizárólag az eredetileg értékelt körülményeket és a ténylegesen bekövetkezett változásokat vizsgálhatja. Ehhez képest rámutatott arra, hogy a per tárgya nem a keresetveszteség megállapítása volt, és ennyiben tévesnek tartotta az elsőfokú bíróság ítéletének jogi indokolását. Emiatt mellőzte a régi Ptk. 357. § (1)–(3) bekezdéseivel kapcsolatos indokokat.
[12] A fentiekre figyelemmel azt tartotta vizsgálandónak, hogy valóban lényeges-e az a változás, amelyre hivatkozással a felperes a korábbi ítélet jogerejét át kívánta törni. Ennek megfelelőnek tekintette az elsőfokú bíróságnak azt az eljárását, hogy vizsgálta a felperes által a baleset előtt betöltött gépkocsivezetői munkakörben elérhető átlagkereset emelkedését.
[13] Alaptalannak minősítette az alperesnek azt a fellebbezési hivatkozását, hogy az elsőfokú bíróság az anyagi pervezetés körében elmulasztotta a Pp. 237. § (1) és (2) bekezdésében meghatározott kötelezettségének teljesítését. E körben hangsúlyozta: az anyagi pervezetés körében a bíróság arra szorítkozhat, hogy a tény- és jogállítás hiányossága, homályossága esetén a felek a nyilatkozataikat a szükséges mértékig és kellő részletességgel kiegészítsék, a jogállításaikat egyértelművé tegyék. Ezzel szemben kiemelte, hogy a bizonyíték értékelése fogalmilag nem az anyagi pervezetés körébe, hanem az érdemi határozatra tartozó kérdés. Ennélfogva a Pp. 384. § (2) bekezdés b) pontja szerinti hatályon kívül helyezésnek sem látta indokát.
[14] Utalt arra, hogy a felperes a járadék felemelése iránti korábbi perben az általa csatolt munkáltatói igazolásokkal hitelt érdemlően alátámasztotta az 1977 óta bekövetkezett jelentős jövedelememelkedést, és ezt a tényt az alperes sem vitatta. Ezt figyelembe véve helyesnek találta az elsőfokú bíróságnak azt az eljárását, hogy az átlagkereset emelkedésének vizsgálata során nem a Központi Statisztikai Hivatal és a Pénzügyminisztérium Munkaerőpiaci Főosztálya reprezentatív, absztrakt összeget tartalmazó adatait fogadta el, hanem a felperes környezetéből származó jövedelemadatokat vette alapul, és azoknak tulajdonított nagyobb súlyt. Értékelte, hogy az alperes a béradatok valóságát nem tette vitássá, és azok a jövedelmek jelentős emelkedését igazolták. Ezért azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság jogszabálysértés nélkül határozott a járadék felemeléséről.
[15] Az alperesnek a PK 48. számú állásfoglalására történt fellebbezési hivatkozását illetően kifejtette, hogy az utóper szabályai alapján nem lehet rendelkezni olyan kérdésről, amelyre az eredeti kereset nem terjedt ki. Mivel pedig az alapperben, majd a járadék felemelése iránti első perben a bíróságok a járadék megállapításáról, felemeléséről véghatáridő nélkül határoztak, ezért jogszabályi lehetőség hiányában nem tartotta megengedhetőnek, hogy az alperes az utóperben véghatáridő megállapítását kérje.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[16] A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását, másodlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése mellett az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.
[17] Megsértett jogszabályhelyként a Pp. 2. §-át, 237. § (1)–(3) bekezdéseit, 265. § (1) bekezdését, 279. § (1) bekezdését, 361. § (1) bekezdését, 381. §-át, 383. § (2) és (3) bekezdését, 384. § (2) bekezdés b) pontját, valamint a régi Ptk. 357. § (3) és (4) bekezdését jelölte meg.
[18] Hivatkozása szerint a járadék felemelése akkor indokolt, ha a felperes bizonyítani tudja, hogy a baleset hiányában az adott összeget megkereste volna, attól a baleset következtében esett el. Ehhez képest sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság a felperes által szolgáltatott adatokat kizárólagosan vette figyelembe, és eltekintett az általa szolgáltatott, lényegesen reprezentatívabb adatok értékelésétől, sőt azok mellőzését az ítélet indokolása még csak nem is tartalmazza. Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság az anyagi pervezetés körében elmulasztotta közölni: az ellenkérelmében megjelölt bizonyítási eszköz az állításának bizonyítására nem alkalmas.
[19] Megismételte azt is, hogy a járadék folyósítása idejének meghatározásakor figyelembe kell venni az öregségi nyugdíjkorhatár elérését, amelyet követően már nem lehet automatikusan vélelmezni a munkavégzés folytatását. Köztudomású ténynek tekintette, hogy a járművezetői képesség az életkor előrehaladtával csökken, mely köztudomású ténnyel szemben a felperes nem ellenbizonyított, és arra az elsőfokú bíróság nem is kötelezte. Sérelmesnek tartotta továbbá, hogy e köztudomású tényt az elsőfokú bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél nem vette figyelembe, és annak mellőzésének sem adta indokát. Kiemelte, hogy az általa felhívott PK 48. számú állásfoglalás az alapítélet meghozatalakor még nem létezett. Ebből pedig azt a következtetést vonta le, hogy annak alkalmazását a Pp. 361. § (1) bekezdése nem gátolja, és az az utóperben értékelendő ténybeli változásnak minősül.
[21] A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában fenntartására irányult.
A Kúria döntése és jogi indokai
[23] A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
[24] A Kúria a Pp. 423. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között eljárva, a felülvizsgálati eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet az alperes által megjelölt okokból nem jogszabálysértő.
[25] A jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben – a fellebbezésben foglaltakkal egyezően – hivatkozott eljárási hibáktól mentes volt. A másodfokú bíróság helyesen foglalta össze az anyagi pervezetés körében a bíróságra háruló feladatokat, és a Pp. 237. § (2) bekezdésének helytálló értelmezésével állapította meg, hogy a bizonyítékmérlegelés nem az anyagi pervezetésre tartozó kérdés. Az anyagi pervezetés jogintézményének lényege, hogy a bíróság a Pp. 6. §-a szerinti reá háruló közrehatási tevékenységével, a perkoncentráció elvének (Pp. 3. §) érvényesülése érdekében aktívan közreműködik a felek jogérvényesítésében, ennek során a Pp.-ben szabályozott eszközök és eljárási keretek között elősegítve azt, hogy a döntéshez szükséges peranyag – amelynek szolgáltatása a feleket terheli (Pp. 4. §) – rendelkezésre álljon (BH 2022.47.). A már említett Pp. 237. § (2) bekezdése szerint a bíróságnak a feleket a bizonyíték rendelkezésre bocsátása, illetve a bizonyítás indítványozása elmulasztásának, valamint a bizonyítás esetleges sikertelenségének következményéről abban az esetben kell tájékoztatnia, ha a perfelvételi nyilatkozat nem terjed ki valamely lényeges tény vonatkozásában a bizonyításra, vagy a felek között vita van abban, hogy valamely tény bizonyítása melyik felet terheli. E vagylagos feltételek közül az előbbi azt jelenti, hogy a perfelvételi nyilatkozatból hiányzik a bizonyíték feltüntetése, vagyis a fél valamely lényeges tény vonatkozásában bizonyítást nem ajánlott fel. Ez nem azonos azzal a helyzettel, amikor a fél a bizonyítékot megjelölte, és rendelkezésre bocsátotta, de az a bíróság álláspontja szerint nem alkalmas a kérdéses tény bizonyítására. Az anyagi pervezetés tehát nem terjedhet ki a bizonyítékok bizonyító erejének előzetes értékelésére és a felek erről való tájékoztatására. Ennélfogva az alperes a felülvizsgálati kérelmében – mint ahogy a fellebbezésében is – tévesen állította az anyagi pervezetés szabályainak megsértését.
[26] A Pp. 279. § (1) bekezdésének sérelmére alapított felülvizsgálati támadás megalapozottságának vizsgálatakor abból kellett kiindulni, hogy a felülvizsgálati eljárás nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna; az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni (BH 2013.119.II.). A bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésének hiányában a bizonyítékok felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség (BH 2012.179.).
[27] A fentieknek megfeleltethető bizonyítékmérlegelési hibát a perben eljárt bíróságok nem vétettek. A bizonyítási feladatokat a Pp. 265. § (1) bekezdése szerinti bizonyítási érdek figyelembevételével osztották meg a felek között, és az utóper megindításának a Pp. 361. § (1) bekezdésében meghatározott feltétele fennállásának, azaz a jogerős ítélet alapjául szolgáló tények utóbb bekövetkezett lényeges megváltozásának bizonyítását az arra hivatkozó felperestől követelték meg. Mindez annak bizonyítását tette szükségessé a felperes részéről, hogy a baleset előtt általa betöltött gépkocsivezetői munkakörben elérhető átlagkereset a járadék felemeléséről rendelkező jogerős ítélet meghozatala óta lényegesen, a keresetében megjelölt mértékben emelkedett. Ezzel kapcsolatban azonban nem csupán a felperes, hanem – ellenbizonyításként – az alperes is szolgáltatott bizonyítékot. Azok közül a bíróságok helyesen tulajdonítottak nagyobb bizonyító erőt a felperes által csatolt okiratok (jövedelemigazolások) tartalmának, azok ugyanis alkalmasak voltak a felperes lakókörnyezetében azonos munkakörben foglalkoztatottak jelenlegi havi átlagjövedelmének igazolására, s egyúttal a keresetben állított tények alátámasztására. Ez a bizonyítékértékelési tevékenység nem volt okszerűtlen, nem sértette a Pp. 279. § (1) bekezdését, és – a felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal ellentétben – nem jelentette az alperes által rendelkezésre bocsátott bizonyítékok indokolatlan figyelmen kívül hagyását; mint ahogy a Pp. 2. §-ában alapelvként megfogalmazott rendelkezési elv megsértését sem eredményezhette.
[28] Az elsőfokú bíróság részéről történt, az ügy érdemi eldöntésére kiható lényeges eljárási szabálysértés hiányában az elsőfokú ítéletnek a Pp. 381. §-ában meghatározott okból, a Pp. 384. § (2) bekezdés b) pontja szerinti hatályon kívül helyezésének nem volt indoka. Ráadásul az előbbi jogszabályhely sérelmére alapított felülvizsgálati támadás már csak azért sem lehetett megalapozott, mert az nem kötelező, hanem mérlegelhető hatályon kívül helyezési okot állapít meg. Ezzel szemben a másodfokú bíróság a Pp. 383. § (2) bekezdésének helytálló alkalmazásával határozott az elsőfokú bíróság – érdemben helyes – ítéletének helybenhagyásáról, és ehhez képest – a felülvizsgálati kérelemben ugyancsak megsértett jogszabályhelyként feltüntetett, a megváltoztatás esetére szóló rendelkezést tartalmazó – Pp. 383. § (3) bekezdés alkalmazásának indokoltsága nem merült fel.
[29] Jóllehet az alperes a felülvizsgálati kérelmében a régi Ptk. 357. § (3) és (4) bekezdésének megsértését is állította, a másodfokú bíróság ezeknek, az elsőfokú bíróság által irányadónak tekintett anyagi jogi jogszabályhelyeknek az alkalmazását kifejezetten mellőzte, és e körben tévesnek minősítette az elsőfokú ítélet jogi indokolását. Az anyagi jogerőhatás alóli kivételt jelentő utóper lényegadó ismérve ugyanis éppen az, hogy szűk körben, a jogerős ítéletet megalapozó tények utóbb bekövetkezett lényeges megváltozása esetén teszi lehetővé a szolgáltatás mennyiségének vagy időtartamának megváltoztatása iránti keresetindítást. Ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy a bíróság az utóperben az érdemi döntésének meghozatalakor kizárólag az említett jogszabályi feltétel fennállásának vizsgálatára szorítkozhat. Ebből következően a jövedelempótló járadék összegének felemelése iránti utóperben sincs lehetőség a járadékszámításra vonatkozó, a fentiekben megjelölt jogszabályi rendelkezések alkalmazására.
[30] Az alperest a korábbi jogerős ítélet alapján terhelő járadékfizetési kötelezettség véghatáridejének az alperes által – az eljárás valamennyi szakaszában – kért meghatározását illetően a következőkre kellett figyelemmel lenni. Az alperes járadékfizetésre kötelezéséről, majd a járadék mértékének felemeléséről – ahogyan a másodfokú bíróság is helyesen rögzítette – a bíróságok időbeli korlát megállapítása nélkül határoztak, az utóbbi rendelkezést tartalmazó jogerős ítélet az alperest a járadék „határozatlan ideig” történő folyósítására kötelezte. Ennélfogva, az utóper már ismertetett szabályaira tekintettel a szolgáltatás mennyiségének megváltoztatása, vagyis a járadék összegének újbóli felemelése iránti kereset alapján a bíróságok a szolgáltatás időtartamának az ellenkérelemben kért megváltoztatásáról nem rendelkezhettek. A felülvizsgálati kérelemben előadottakkal szemben éppen egy ilyen tartalmú érdemi döntés jelentette volna a rendelkezési elv, és azon belül a Pp. 2. § (2) bekezdésében meghatározott kérelemhez kötöttség elvének megsértését. Mindezek miatt elegendő utalni arra, hogy az utóper feltételeként meghatározott lényeges ténybeli változás nyilvánvalóan nem azonosítható a PK 48. számú állásfoglalásnak az alapperbeli jogerős ítélet meghozatala utáni megalkotásával.
[31] A Kúria a kifejtettekre figyelemmel a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
(Kúria Pfv.III.21.213/2021/5.)
