3/2004. BJE szám
A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a 2004. szeptember hó 13. napján tartott ülésen meghozta és nyilvánosan kihirdette a következő
I. Az állam vagyoni sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban helye van pótmagánvádnak, minden olyan esetben, amikor annak a Be. 53. §-a (1) bekezdésében meghatározott feltételei fennállanak. Nincs jelentősége annak, hogy az eljárás tárgyát képező bűncselekmény a vagyon elleni bűncselekmények /Btk. XVIII. Fejezete/ körében, vagy a Büntető Törvény Különös Része más Fejezetében van-e elhelyezve.
II. Az államot, mint sértettet pótmagánvádlóként az a szerve képviseli, melynek érdekkörét a cselekmény érintette. Ez a szerv lehet állami vállalat /Ptk. 31. §-a/, egyéb állami gazdálkodó szerv /Ptk. 35. §-a/, vagy költségvetési szerv /Ptk. 36.§/. A pótmagánvádat az e szervek képviseletére jogosult személyek /Ptk. 31. §-a (6) bekezdése és 36. §-a (2) bekezdése/ terjeszthetik elő.
I.
A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény /Bsz./ 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 440. §-a (1) bekezdésének a) pontja, továbbá a Bsz. 29. §-a (1) bekezdése a) pontja, illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontja alapján a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében, elvi kérdésben jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta.
Az indítványban foglaltak szerint az 1998. évi XIX. törvény /Be./ 53. §-a új jogintézményként szabályozza a pótmagánvádlóként fellépés lehetőségét. A megjelölt törvényhely szerint a sértett az e törvényben meghatározott esetekben pótmagánvádlóként léphet fel, ha
a) az ügyész vagy a nyomozóhatóság a feljelentést elutasította, vagy a nyomozást megszűntette,
b) az ügyész a vádemelést részben mellőzte,
c) az ügyész a vádat elejtette.
A pótmagánvád a büntetőeljárás lényeges új eleme, amely eddig egyértelműként kezelt fogalmaknak a korábbitól elvileg eltérő értelmezését teszi lehetővé.
Azt, hogy a büntetőeljárásban ki a sértett, a hatályos törvény és a korábbi eljárásjogi törvények /1896. évi XXXIII.tc., 1973. évi I. törvény/ tartalmilag azonosan határozzák meg.
A több mint száz éve azonos szabályozás alapján mindeddig nem merült fel az értelmezés szükségessége abban a kérdésben, hogy a büntetőeljárásban ki lehet sértett, illetve ki gyakorolhatja a sértetti jogokat.
Kérdésként merül fel, hogy az állam lehet-e a büntetőeljárás sértettje, s ha igen, a sértetti jogokat ki gyakorolhatja, az állam büntetőjogi sérelme esetén van-e helye pótmagánvádnak, tekintettel az ügyészség - mint közvádló - alkotmányos szerepére, helyzetére. Elképzelhető olyan álláspont, mely szerint ezekben az esetekben az ügyészséget - mint a közérdeket védő jogosítványokat gyakorló szervet - illetik meg a sértetti jogok, s ezért pótmagánvádnak nincs helye.
E körben további fontos kérdés lehet az, hogy az állam vagyoni sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban van-e helye pótmagánvádnak és ki élhet ezzel a jogosítvánnyal. Kiemelést érdemel az a tény, hogy az állam vagyoni érdekeit nem kizárólag a vagyon elleni bűncselekmények /Btk. XVIII. Fejezete/, hanem más jogi tárgyat érintő bűncselekmények is /pl. Btk. 310. §-a, adó- és társadalombiztosítási csalás/ sérthetik.
A pótmagánvád intézményének szabályozása tehát olyan új helyzetet eredményezett, amelyre tekintettel a sértett fogalmának korábbi egységes jogértelmezése vitathatóvá válhat, s ezért a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontja értelmében - a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében - helye van jogegységi eljárásnak és jogegységi határozat meghozatalának.
Az eldöntendő elvi kérdésben az indítványozó az alábbiakat fejtette ki:
A pótmagánvád előterjesztésére - a törvényben írt feltételek mellett - a sértett jogosult. A sértett fogalmát a büntetőeljárási törvény egyértelműen meghatározza. A Be. 51. §-a (1) bekezdése szerint sértett az, akinek a jogát, vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. A Be. 53. §-a (1) bekezdése szabályozza azokat az eseteket, amikor a sértett pótmagánvádlóként léphet fel. A büntető anyagi jog szabályait is figyelembe véve leszögezhető, hogy a sértett lehet természetes személy, jogi személy és lehet az állam is. Így van ez olyan bűncselekmények esetén is, amelyek vagyoni jellegű sérelmet okoznak.
A Ptk. 28. §-a (1) bekezdése értelmében az állam - mint vagyoni viszonyok alanya - jogi személy. Nem szorul bővebb indokolásra, hogy e vagyoni viszonyok, melyeknek az állam az alanya, is sérülhetnek bűncselekményekkel oksági kapcsolatban.
Az eljárási törvénynek nincs olyan tételes rendelkezése, de a Be. hivatkozott szabályaiból sem vonható le olyan következtetés, mely szerint az említett sértetti kör valamelyikének bármely eljárási joga korlátozható, sőt elvonható lenne.
Amikor a törvényalkotó a pótmagánvádat szükségtelennek ítélte, azt tételes rendelkezéssel kizárta /Be. 474. §-a (5) bekezdése, katonai bűncselekmények miatt folytatott eljárás/. Ebből is az következik, hogy az államot is megilletik mindazok a jogok, amelyeket a törvény a sértettek számára biztosít, amennyiben bármely jogát, vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette, vagy veszélyeztette. Így - természetesen a képviselője útján - pótmagánvádlóként is felléphet.
Nincs jelentősége a kérdés megítélése során, hogy az államot a bűncselekménnyel okozott sérelem milyen minőségében érintette. A büntetőeljárásban - amennyiben sértett - az állam kizárólag a büntetőeljárási jogviszony szereplőjeként jár el. Ebben a minőségében nincsenek különleges /közhatalmi/ jogosítványai, nincs több joga, mint bármely más sértettnek, de eltérő törvényi rendelkezés hiányában kevesebb sem lehet. Az állam, amikor bűncselekmény sértettjeként a büntetőeljárás alanyává válik, nem a hatósági jellegével él, ugyanolyan sértett, mint bárki más. Ez a helyzet akkor is, amikor az államot a bűncselekmény révén vagyoni sérelem érte. Közömbös az, hogy az állami vagyonban /a köztulajdonban/ milyen jellegű bűncselekmény idézett elő tényleges károsodást.
Az állami vagyon sérelme elsősorban természetesen vagyon elleni bűncselekmények /Btk. XVII. Fejezete/ elkövetése révén valósulhat meg, de ilyen eredménnyel járhatnak a Btk. Különös Része más fejezeteiben szabályozott bűncselekmények is. A gazdasági bűncselekmények zöme /így különösen a Btk. 310. §-ában szabályozott adó- és társadalombiztosítási csalás/ azon túl, hogy a gazdálkodás rendjét sérti vagy veszélyezteti a tulajdoni vagyoni viszonyok sérelmével is jár. Az adócsalás nem csupán az állami pénzgazdálkodás rendjét támadja, az adóbevétel csökkentése révén egyúttal a közvagyont is károsítja.
A pótmagánvádlóként fellépés lehetőségét a törvény az ilyen esetekben is biztosítja.
Ezt a felfogást támasztja alá az Alkotmánybíróság több döntése is /21/1990.(X.4.), 7/1991. (II.28.) stb./, melyek kiemelten hangsúlyozzák a különböző tulajdoni formák közötti egyenjogúságot, s különösen az egyenjogúságból eredő egyenlő védelmet. Az adócsalás /és más a tulajdoni vagyoni viszonyokat is védő bűncselekmények/ szankcionálásával a törvényhozó a köztulajdont is védi és a büntető eljárásjog biztosítja a védelem érvényesülését, kereteit. A pótmagánvád intézménye biztosítja ezeket az eljárásjogi kereteket, abban az esetben, ha a közvádló ezt nem teszi meg.
Mindezeken túl az indítványozó rámutatott arra is, hogy az ügyészség jelenleg széleskörű alkotmányos függetlenséget élvez, a végrehajtó hatalomtól - a közigazgatástól - teljesen elkülönül, függősége még az Országgyűléssel szemben is viszonylagos, mint ezt az Alkotmánybíróság a 3/2004(II.17.) számú határozatában leszögezte. E szinte teljes körű függetlenség viszont szükségessé teszi a pótmagánvádlóként fellépés jogának elismerését az állami vagyon sérelmére elkövetett bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban is. Az ügyészségnek bármely okra vagy körülményre visszavezethető tévedése, vagy mulasztása e nélkül ugyanis orvosolhatatlan lenne.
A kifejtettek alapján az előterjesztő indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa elvi éllel mondja ki:
I. Az állam vagyoni sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban helye van pótmagánvádnak minden olyan esetben, amikor annak a Be. 53. §-a (1) bekezdésében szabályozott feltételei fennállanak. Nincs jelentősége annak, hogy az eljárás tárgyát képező bűncselekmény a vagyon elleni bűncselekmények /Btk. XVIII. Fejezete/ körében, vagy a Büntető Törvény Különös Része más fejezetében van-e elhelyezve.
II. Az államot, mint sértettet pótmagánvádlóként az a szerve képviseli, melynek érdekkörét a cselekmény érintette. Ez a szerv lehet állami vállalat /Ptk. 31. §-a/, egyéb állami gazdálkodó szerv /Ptk. 35. §-a/, vagy költségvetési szerv. A pótmagánvádat az e szervek képviseletére jogosult személyek /Ptk. 31. §-a (6) bekezdése és 36. §-a (2) bekezdése/ terjeszthetik elő.
A legfőbb ügyész a BF. 1475/2004. számú átiratában kifejtettek szerint a jogegységi indítvánnyal nem ért egyet.
Az álláspontjának lényege a következő:
Amikor a sértett nem természetes személy, jogi képviseletére a Be. 56. §-a (3) bekezdése tartalmaz speciális rendelkezést.
E szerint állami szervet és gazdálkodó szervezetet a képviseletre feljogosított dolgozója, illetőleg az ügyintézésre jogosult tagja vagy alkalmazottja is képviselheti.
A törvény semmiféle rendelkezést nem tartalmaz arról, hogy az államot, mint "entitást" bármelyik szervének alkalmazottja, stb. képviselhetné. Ennek az a magyarázata, hogy az államnak, mint a bűncselekmény sértettjének a jogait is a közvádló gyakorolja a büntető eljárásban. Az állam érdeke nem választható szét a közérdek és a magánérdek kategóriái szerint; az államot ért jogsérelem esetén tehát fogalmilag kizárt, hogy az igazságszolgáltatás folyamatába - a sértetti jogok gyakorlása címén, de ágazati, vagy éppen politikai érdekek érvényesítése végett - a Be. II-IV. Fejezetében fel nem sorolt hatóságok is beavatkozhassanak. Ez értelemszerűen vonatkozik a pótmagánvádra, mint a magánérdek járulékos érvényesítésének eszközére is.
Amennyiben az állam valamelyik szerve pótmagánvádlóként is felléphetne, az állampolgárt védő alkotmányos elvek már nem érvényesülnének, ugyanis a pótmagánvádlóként fellépő államot nem kötnék az ügyész közvádlói jogait korlátozó, a terhelt jogainak védelmét biztosító alkotmányos kötöttségek. Így valójában az ügyész közvádlói hatásköre kerülne olyan állami szervekhez, amelyek nem függetlenek. A jogegységi indítványban kifejtettek elfogadása valójában az ügyész kizárólagos közvádlói jogkörének más állami szervek általi kisajátítását jelentené.
Az állam, mint "entitás" képtelen a pótmagánvádról, illetve az ilyen eljárásban a jogi képviseletéről esetenként rendelkezni. Ezt csak a törvény tehetné meg, de ilyen norma nincs.
Mindezek alapján leszögezi, hogy az állam jogi képviselője útján kizárólag akkor léphet fel pótmagánvádlóként, ha valamelyik szervét magánjogi jogviszony alanyaként érte sérelem.
A legfőbb ügyész észrevétele utal az Alkotmánybíróság 14/2004.(V.7.) AB. számú határozatára, melynek egyik megállapítása szerint "/Az/ . . . .eljárás tisztességességét biztosító részgaranciák között felértékelődnek azok - az ügyészség alkotmányos szerepén alapuló - törvényi rendelkezések is, amelyek az ügyészt a közvádlói funkcióban is kötelezik a terhelt érdekeinek a védelmére".
Kifejti továbbá, hogy az indítványozó javaslata szerinti megoldás dogmatikailag is hibás, emellett a jogalkotó hatáskörét is sérti.
Ezért elsősorban az indítványnak, mint a törvényben kizártnak a Be. 442. §-a (2) bekezdése a) pontja szerinti elutasítását indítványozza.
Másodsorban azt javasolja, hogy a jogegységi tanács az indítványnak az abban foglaltaktól eltérően adjon helyt, s mondja ki azt, hogy az állam nevében pótmagánvádlóként senki sem léphet fel, de ha az állami szervet magánjogi jogviszony alanyaként éri sérelem, gyakorolhatja a sértett jogait, tehát pótmagánvádlóként is felléphet.
A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa az indítvány kapcsán elöljáróban, abban a kérdésben foglalt állást, hogy az adott esetben van-e helye "érdemi" jogegységi határozat hozatalának.
Erre vonatkozóan álláspontja a következő:
A Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontja értelmében jogegységi eljárásnak akkor van helye, ha a joggyakorlat továbbfejlesztése vagy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala szükséges. /A jogegységi határozat meghozatalát szükségessé tevő másik ok - Be. 439. §-a (1) bekezdése b) pontja - az adott esetben szóba sem kerülhet/.
A jogegységi indítványban felvetett kérdés nem vitathatóan elvi jelentőségű, annak magas szintű megoldása szükséges.
Abból következően is, hogy a pótmagánvád intézményét a 2003. július hó 1. napján hatályba lépett 1998. évi XIX. törvény ötven évi szünet után vezette be, s az ezt követően eltelt idő rövidségére tekintettel, magával a pótmagánváddal összefüggésben létező joggyakorlat nincs. Nem születtek olyan jogerős határozatok sem, amelyek az adott elvi kérdésben egymástól eltérően értelmezték a törvényt.
Ugyanakkor leszögezhető, hogy a pótmagánvád szabályozása a büntetőeljárásjog olyan új fejleménye, amely eddig egyértelműnek tartott fogalmaknak a korábbitól eltérő értelmezését elvileg lehetővé teszik. Azt, hogy a büntetőeljárásban ki a sértett, az 1973. évi I. törvény /a korábbi Be./ 53. §-a (1) bekezdése és az 1998. évi XIX. törvény 51. §-a (1) bekezdése szó szerint azonosan határozza meg: "sértett az, akinek jogát, jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette". A fogalmat ugyan eltérő szóhasználattal, de teljesen azonos tartalommal határozta meg az 1900. január 1-től hatályos 1896. évi XXXIII. tc. /Bp./ 13. §-a. Annyi eltérés mutatható ki csupán, hogy amíg a Bp. félnek csupán az ügyészséget, a fő- és pótmagánvádlót, valamint azt tekintette, aki ellen a bűnvádi eljárás folyik, addig a hatályos Be. a sértettet a büntetőeljárásban résztvevő személyek között tartja számon.
A több mint száz éves azonos szabályozás alapján mindeddig nem merült fel az értelmezés szükségessége abban a kérdésben, hogy a büntetőeljárásban ki lehet sértett.
A jogegységi indítvány felveti azonban azt a lehetőséget, hogy az e körben egységes korábbi jogértelmezés vitathatóvá válik.
Erre figyelemmel a jogegységi tanács - a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsának 4/2002. számú határozata 1. pontjában kifejtettekkel összhangban - megállapította, hogy a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján helye van jogegységi határozat hozatalának.
A jogegységi tanács leszögezi, hogy a jelen eljárás tárgya kizárólag annak a kérdésnek a megvizsgálása és eldöntése, hogy az állam vagyoni sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban van-e helye pótmagánvádnak.
A jogegységi indítványban felvetett kérdés érdemét illetően a jogegységi tanács szükségesnek tartja arra utalni, hogy a pótmagánvád a magyar büntetőeljárásjogban nem új jogintézmény. Az 1896. évi XXXIII. tc. /Bp./ 2. és 42. §-a széles körben elismerte a pótmagánvád lehetőségét, s ezek a szabályok 1954-ig a büntetőeljárásjog részei voltak.
A Magyar Királyi Kúria több döntésében is állást foglalt arról, hogy van-e helye pótmagánvádnak azokban az esetekben, amikor a bűncselekmény az állam vagyoni érdekeit sértette.
A Kúria ítélkezési gyakorlatának a lényege az alábbiak szerint foglalható össze.
Az állam /ill. állami szerv/ sérelmére elkövetett vagyon elleni bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban van helye pótmagánvádnak /K. 7893/1922., 3769/1937./. Azokban az esetekben viszont, amikor az állam financiális, fiskális érdekeit sértő bűncselekményről van szó, nincs. Az utóbbira példaként hozható fel az a határozat, amely leszögezte, hogy adócsalási ügyben a vád képviseletére kizárólag az ügyészség hivatott, a pótmagánvádlói jogkör a pénzügyi hatóságot nem illeti meg /B.484/1937./. Ez esetben azonban ezért volt kizárt a pótmagánvád, mert maga az eljárási törvény hatalmazta fel a vád kizárólagos képviseletére az államügyészt.
A legfőbb ügyész észrevételében kifejtett nézet valójában nagy hasonlóságot mutat a Kúria által kialakított ítélkezési gyakorlattal.
A Kúria azonban a jelenlegitől lényegesen eltérő alkotmányos helyzetben alakította ki az ismertetett álláspontot.
Az ügyészség alkotmányos közjogi helyzete azóta alapvetően megváltozott. Míg korábban a kormánynak volt alárendelve, ma a végrehajtó hatalomtól - közigazgatástól - teljesen elkülönülő független szervezet, amelynek alávetettsége még az Országgyűléstől is viszonylagos.
Az Alkotmánybíróság a 3/2004. (II.17.) AB. számú határozata 2. pontjában leszögezte, hogy a legfőbb ügyész és az ügyészség nincs alárendelve az Országgyűlésnek. A legfőbb ügyész ezért sem közvetlenül, sem közvetve nem utasítható valamely meghatározott tartalmú egyedi döntés meghozatalára, vagy megváltoztatására. Az Alkotmánybíróság a határozat indokolásában rámutatott arra is, hogy a közvádra üldözendő bűncselekmények esetén a vádemelésről vagy annak elejtéséről - a magánvád és a pótmagánvád törvényben meghatározott eseteit kivéve - kizárólag az ügyészség dönthet. Ezt a döntést más szerv - így sem az Országgyűlés, sem annak /vizsgáló/ bizottsága nem vizsgálhatja.
Az ügyészségnek a fentiek szerint vázolt széleskörű függetlensége viszont szükségessé teszi a pótmagánvádlói jogok elismerését, az állami vagyon sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban is. Az ügyészségnek bármely okra vagy körülményre visszavezethető tévedése vagy mulasztása e nélkül ugyanis orvosolhatatlan lenne. A jogalkotó ezt is szem előtt tartva vezette be ismét a pótmagánvád intézményét. Ezzel szűkítette az ellenőrizhetetlen hatalom körét, eleget téve a jogállami követelményeknek.
Ezzel áll összhangban a törvény miniszteri indokolása is, amely szerint "a hatósági tétlenség és tárgyszerütlen eljárás talán legfontosabb korrekciós eszköze a pótmagánvád intézménye".
A Be. rendelkezéseire és az eddig kifejtett érvekre tekintettel a jogegységi tanács a jogegységi indítványnak helyt adott.
A pótmagánvád megengedhetősége kérdésében nem lehet ugyanis döntő szempont, hogy az államot a vagyoni sérelem milyen jellegű bűncselekmény eredményeként érte.
A pótmagánvád előterjesztésére - a törvényben írt feltételek mellett - a sértett jogosult.
A sértett fogalmát a büntetőeljárási törvény egyértelműen határozza meg. Ezen eljárásban a Be. 51. §-a (1) bekezdése szerint sértett az, akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. A Be. 53. §-a (1) bekezdése meghatározza azokat az eseteket, amikor a sértett pótmagánvádlóként léphet fel. A büntető anyagi jog szabályait is figyelembe véve leszögezhető, hogy sértett lehet természetes személy, jogi személy, és lehet az állam is. A Ptk. 28. § (1) bekezdése értelmében az állam - mint a vagyoni viszonyok alanya - jogi személy. Nem szorul bővebb indokolásra, hogy e vagyoni viszonyok bűncselekménnyel oksági kapcsolatban is sérülhetnek. Az eljárási törvénynek nincs olyan tételes rendelkezése, de a Be. hivatkozott előírásaiból olyan következtetés sem vonható le, mely szerint e sértetti kör valamelyikének bármely eljárási joga korlátozható, sőt elvonható lenne. Azokban az esetekben, amikor a törvényalkotó a pótmagánvádat szükségtelennek ítélte, azt tételes rendelkezéssel kizárta /pl. Be. 474. § (5) bekezdés, katonai bűncselekmény miatt folytatott eljárásban/.
Ebből pedig az következik, hogy az államot is megilletik mindazok a jogok, amelyeket a törvény a sértettek számára biztosít, amennyiben vagyoni jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sérti vagy veszélyezteti. Így - természetesen képviselője útján - pótmagánvádlóként is felléphet.
A legfőbb ügyész észrevétele tévesen tulajdonít jelentőséget annak, hogy az államot a közhatalom gyakorlójaként, vagy "magánjogi jogviszony alanyaként" érte-e sérelem. A büntetőeljárásban - amennyiben sértett - az állam soha sem a közhatalom gyakorlójaként, hanem a büntetőeljárásjogi jogviszony szereplőjeként jár el. Ebben a minőségében közhatalmi jogosítványai nincsenek, nincs több joga, mint bármely más sértettnek, de eltérő törvényi rendelkezés hiányában kevesebb sem lehet.
Az állam vagy bármely szerve, amikor bűncselekmény sértettjeként a büntetőeljárás alanyává válik, nem a hatósági jellegével él, ugyanolyan sértett, mint bárki más. Ezért helytelen az az érvelés, mely szerint a pótmagánvádlóként fellépése esetén két állami szerv vitájáról kellene a bíróságnak dönteni. Az állam, ha a büntetőeljárásban sértettként szerepel, nem hatóság, hanem a büntetőeljárásban résztvevő személyek /Be. V. Fejezete/ egyike.
Az ügyészség és más sértettként fellépő állami szerv vitájára a büntetőeljárásban ténylegesen eddig is sor kerülhetett. /Pld. ha a magánfél és az ügyészség álláspontja eltér a bűncselekménnyel okozott kár összegszerűségét illetően/.
Az ügyészség, mint közvádló - a magánvádas eljárás esetét kivéve - természetes személyek érdekeit is érvényesíti, s ez az említettek büntetőeljárási jogait semmiben sem korlátozza. Éppen ezért téves az a nézet, mely szerint kizárólag az ügyészség gyakorolhatja a sértett jogait abban az esetben, ha az államot, mint a közhatalom gyakorlóját éri sérelem, s ezért nincs helye pótmagánvádnak. A sértettnek a törvény szerint számos más eljárási joga van a pótmagánvádlóként fellépésén túl is. Az indítvány érveinek elfogadása esetén kérdés: a további sértetti jogok miként érvényesülnek.
Téves az az álláspont is, melynek végső eredménye szerint a gazdasági bűncselekmények esetében nincs, a vagyon elleni bűncselekmények esetében pedig van helye pótmagánvádnak, ha az állam a sértett. A legfőbb ügyész érvelése szerint a gazdasági bűncselekmények esetén a pótmagánvád azért is kizárt, mert a pótmagánvádló a büntetőeljárásjog rendszerében magánérdeket érvényesít. A köztulajdon sérelmére elkövetett vagyon elleni bűncselekmények esetében azonban nyilvánvalóan nem csupán magánérdekről, hanem közérdekről van szó. Azáltal, hogy az állam - egyes szervei útján - pótmagánvádlóként léphet fel, a sértett jogait gyakorolhatja, s ez nem jár együtt a közvádlói jogkör kisajátításával, az így fellépő állami szerv nem válik az "ügyben eljáró hatósággá".
Megjegyzi a jogegységi tanács, hogy az ügyész közvádló jogköre a törvény rendelkezése folytán nem kizárólagos (magánvád, pótmagánvád).
A legfőbb ügyész érvelése - a kifejtetteken túl - nincs összhangban az Alkotmány rendelkezéseivel és az Alkotmánybíróság döntéseivel sem.
A gazdasági bűncselekmények zöme, így különösen a Btk. 310. §-ában szabályozott adó- és társadalombiztosítási csalás, azon túl, hogy a gazdálkodás rendjét sértik vagy veszélyeztetik, a tulajdoni, vagyoni viszonyok sérelmével is járnak. Az adócsalás nem csupán az állami pénzgazdálkodás rendjét támadja, az adóbevétel csökkentése révén egyúttal a közvagyont is károsítja.
Az Alkotmánybíróság több döntésében is állást foglalt az Alkotmány 9. §-a (1) bekezdésének értelmezésében, illetve az Alkotmány által elismert köz- és magántulajdon közötti egyenlő elbánás biztosítása érdekében 2l/1990.(X.4.), 7/1991.(II.28.), 27/1991.(V.20.), 6/1992.(I.30.).
E határozatok kiemelten hangsúlyozzák a fent említett tulajdoni formák közötti egyenjogúságot, s különösen az egyenjogúságból eredő egyenlő védelmet. Az adócsalás /és más gazdasági bűncselekmények/ szankcionálásával a törvényhozó a kifejtettek szerint a köztulajdont is védi, és a büntetőeljárásjog biztosítja a védelem érvényesülését, kereteit. A pótmagánvád intézménye biztosítja ezeket az eljárásjogi kereteket abban az esetben, ha a közvádló ezt nem teszi meg.
Ebből pedig levonható: a különböző tulajdoni formák egyenjogúságából következő egyenlő védelem alkotmányos elve sérülne abban az esetben, ha az állam sértetti jogait /így a pótmagánvádhoz való jogát/ jogértelmezéssel korlátozná a Legfelsőbb Bíróság.
Ez az elv egyébként más jogterület keretei között felmerült jogvitában is kifejeződött. A Legfelsőbb Bíróság a Gfv.X.31.639/2001. számú határozatában leszögezte, hogy "a jogerős ítélet azon álláspontja, amely szerint az alperes /az állam/ a vagyoni viszonyok körében korlátozott jogalanyisággal rendelkezik, sérti az Alkotmány 9. §-a (1) bekezdését és 70. §-a (1) bekezdését".
A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa megállapította tehát: az állam vagyoni érdekeit sértő vagy veszélyeztető bűncselekmények megvalósulása esetén a pótmagánvád soha nem zárható ki, ha annak a Be-ben megfogalmazott törvényi feltételei megvalósultak.
Ezekben az esetekben az államot az a szerve képviseli pótmagánvádlóként, amelynek érdekkörében a bűncselekmény sérelmet vagy veszélyhelyzetet idézett elő. Ez a szerv lehet állami vállalat /Ptk. 31. §-a/, egyéb állami gazdálkodó szerv /Ptk. 35. §-a/, vagy költségvetési szerv. A pótmagánvádat az e szervek képviseletére jogosult személy /Ptk. 31. §-a (6) bekezdése és 36. §-a (2) bekezdése/ terjesztheti elő.
A jogegységi tanács nem vizsgálta és nem foglalt állást azonban az esetekben, amikor a bűncselekmény az állam nem vagyoni sérelmével járt.
A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa a Be. 443. § (2) bekezdése alapján a rendelkező részben elvi kérdésben kifejtett iránymutatásával kívánta előmozdítani a sértett fogalmával kapcsolatban az ítélkezési gyakorlatban kialakult bírói jogértelmezés egyöntetűségét.
A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsának határozata a Be. 442. § (3) bekezdésén, továbbá a Be. 443. § (1) bekezdésén, és a 445. § (2) bekezdésén alapszik.
Budapest, 2004. szeptember hó 13. napján.
Dr. Rabóczki Ede s. k. a jogegységi tanács elnöke,
Dr. Édes Tamás s. k. előadó bíró,
Dr. Bíró András s. k. bíró,
Dr. Kaposvári Bertalan s. k. bíró,
Dr. Horváth Ibolya bíró.