Gfv. VII.30.248/2017/4. számú határozat

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

FELSZÁMOLÁSI ELJÁRÁS

FELSZÁMOLÁS

Tárgyszavak:

-         követelés behajtása

-         követelés értékesítése

-         felszámoló kötelezettsége a behajtásra

-          

Végzés

 

A határozat száma: Gfv.VII.30.248/2017/4.

A határozathozatal dátuma: 2018.február 20.

 

„A felszámolót a Cstv. az adós vagyona kezelésének jogával ruházta fel [Cstv. 34. § (2) bekezdés], meghatározott korlátokkal. A felszámoló e korlátok között dönthet a vagyontárgyak felosztható pénzeszközzé alakításának módjáról. Helytállóan fejtette ki tehát a jogerős végzés, hogy a felszámoló a kártérítési felelősség terhével önállóan, saját felelősségével végzi a tevékenységét, s a követelések behajtása körében nem utasítható.

Nem ért egyet a Kúria a kifogást előterjesztő hitelező azon álláspontjával, amely szerint az adós követelései a felszámolási eljárásban nem értékesíthetők, mert azok csak behajtás útján változtathatók pénzeszközzé, illetve a be nem hajtott követeléseknek csak a hitelezők között az eljárás befejezésekor történő szétosztására van lehetőség. A követelés ugyanis az adós eszközállományának a része, ily módon az adós vagyontárgya, amelynek piaci értéke van. Ebből következően az adós követelése, mint vagyontárgy átruházható a felszámoló által.

A követelés kezelése körében azonban a felszámolónak – figyelemmel a Cstv. 48. § (3) bekezdésére, mely szerint a felszámolónak kötelessége a vagyon megóvása, megőrzése – legalább meg kell kísérelnie a követelés behajtását, és csak annak sikertelensége esetén fordulhat a követelésnek a névértéknél mindig kisebb összeget eredményező értékesítéséhez. Amennyiben úgy ítéli meg, hogy a követelés behajtására nincs esély, és az erre tett kísérlet csak költségeket eredményezne, úgy álláspontját meg kell indokolnia és alá kell támasztania.

A Cstv. 48. § (1) bekezdésében található „követelés behajtása” kifejezés tartalmába beletartozik a kötelezett önkéntes teljesítésre való felhívása, illetve a teljesítés hiányában a jogszerű kényszerítő eszközök igénybe vétele is. Téves ezért a felszámolónak az az állítása, hogy a követelés behajtásának a legolcsóbb és leggyorsabb módja, ha azt értékesíti, mert a követelés behajtása és az értékesítés nem azonos fogalmak.

Az adós követelését – a Cstv. 48. § (1) bekezdése alapján – a felszámolónak be kell hajtania, vagy a behajtást legalább meg kell kísérelnie. Nem védhető az olyan felszámolói magatartás, amely a behajtás, vagy annak megkísérlése helyett a felszámolás megindulását követően a nagyértékű követeléseket töredék áron értékesíti, miközben a hitelezők követelése kielégítetlen marad.

Számos esetben előfordul ugyanakkor, hogy a felszámoló behajtás érdekében tett erőfeszítései ellenére nincs lehetőség a gyors követelésérvényesítésre, azonban a még be nem hajtott követelésnek van piaci értéke. Ha a felszámoló úgy ítéli meg – a kötelezett körülményeinek, a behajtásra tett kísérlet eredményeinek ismeretében –, hogy a követelés önkéntes teljesítésére, illetve a kényszer útján történő behajtásra nincs gyorsan reális esély, a követelés piaci értékét meghatározva a követelést értékesítheti.

A kifogást előterjesztő hitelezőnek az Sztv. megsértését állító előadására tekintettel a Kúria megjegyzi, egyetért a hitelezővel abban, hogy a szerződés felmondásával a követelés azonnal esedékessé válik, ezért az egyébként tartósan befektetett eszközként nyilvántartott hosszú távra szóló követelések is a felszámoló által érvényesítendő, behajtandó követeléssé válnak. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a sikertelen behajtást követően, illetve a felszámolási eljárás befejezése érdekében a felszámoló a be nem hajtott követeléseket értékesítés útján próbálja meg pénzeszközzé alakítani a hitelezők részére.

A fent írtak szerinti kiegészítéssel helytálló tehát az a jogerős végzésben kifejtett álláspont, mely szerint a felszámoló joga és felelőssége annak eldöntése, hogy az adós vagyontárgyait milyen módon, hogyan hajtja be, értékesíti.”