40/1999. számú gazdasági elvi határozat

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat



40.



A közbenjáró csak akkor szerzi meg a váltóból eredő jogokat, ha a kibocsátó helyett a Vár. 59. §-ának (3) bekezdésében írt időtartam alatt fizet, és a fizetés elismertetése a váltón megtörténik [1/1965. (I. 24.) IM rendelet 55. § (2) bek., 59. § (3) bek., 62. § (1) bek.].


Az I. r. alperes 1992. március 3-án egy 2203857 Ft követelést tartalmazó 1992. június 3-i lejáratú, a v.-i M. Rt.-hez telepített forgatható saját váltót állított ki az F. Club mint rendelvényes javára. A rendelvényes a váltót - hátoldal aláírásával - üres forgatmánnyal átruházta. A váltót a II. r. alperes jogelődje (a továbbiakban: II. r. alperes) a rendelvényes kívánságára leszámította. Lejáratkor a telepesnél fizetés végett azt a II. r. alperes mutatta be, anélkül, hogy az üres forgatmányt a saját nevére kitöltötte volna. A telepes az így bemutatott váltóra vezetett 1992. június 4-én óvást pótló banki nyilatkozatot, mert fedezet hiánya miatt a tartozást kiegyenlíteni nem tudta.


A II. r. alperes a megyei bíróság előtt pert indított a jelen per I. r. alperese ellen 2203857 Ft váltótartozás és járulékai megfizetése iránt. Az 1993. január 12-én tartott tárgyaláson bejelentette, hogy az I. r. alperes a követelést kiegyenlítette, erre figyelemmel a per megszüntetését kérte. A per megszüntetéséhez az alperes hozzájárult, ezért a megyei bíróság a váltótartozás megfizetése iránti pert az 1993. január 12-én kelt végzésével megszüntette.


A jelen perben benyújtott keresetlevélhez 1/F/3. és 1/F/4. sz. alatt csatolt elszámolásból és nyugtából az állapítható meg, hogy a II. r. alperesnek a perben nem álló P. Kft. 1992. december 30-án 3018355 Ft-ot fizetett ki. A követelést a felperesek ezt követően a P. Kft.-től szóbeli engedmény útján szerezték meg, a váltó hátlapjára a P. Kft. üres forgatmányt vezetett. Erre alapítva a felperesek a módosított keresetükben 3018355 Ft tőke, ennek 1993. január 1-jétől a kifizetés napjáig járó évi 20% késedelmi kamata és a perköltségek megfizetésére kérték az I. r. alperest mint a váltó kiállítóját kötelezni.


A II. r. alperest a Ptk. 361. §-ának (1) bekezdése szerint jogalap nélküli gazdagodás jogcímén kérték marasztalni.


Az alperesek magukkal szemben a kereset elutasítását kérték. Az I. r. alperes arra hivatkozott, hogy a P. Kft. a váltóban írt követelést annak lejárta után 1992. december 30-án szerezte meg a közönséges polgári jogi engedmény hatályával, és azt ugyanilyen hatállyal adta tovább a felpereseknek. Figyelemmel a Ptk. 329. §-ának (1) és (3) bekezdésében foglaltakra a mögöttes jogügyletek vizsgálata nem mellőzhető és nem hagyhatók figyelmen kívül azok a megállapodások, amelyek az I. r. alperes, a II. r. alperes jogelődje, illetőleg a P. Kft. között jöttek létre. 14/F/I/1-3. sorszám alatt csatolta az I. r. alperes és a P. Kft. között 1992. június 29-én kelt megállapodást, az F. Club, valamint az I. r. alperes között 1992. augusztus 10-én, valamint az F. Club, az I. r. alperes, valamint a P. Kft. között 1992. szeptember 25-én kötött megállapodást. Előadta és a csatolt szerződésekkel bizonyítani kívánta, hogy a P. Kft. a perbeli váltóban írt követelést az ő kívánságára vásárolta meg. A P. Kft. által kifizetett vételár ellenében a kft. részére a csatolt szerződésben írt reklámjogot maga engedményezte, következésképpen a P. Kft. a felperesek részére pénzkövetelést nem, kizárólag a reá ruházott reklámjogot engedményezhette volna.


A II. r. alperes arra hivatkozott, hogy a vételárat csak egy alkalommal és csak a kft.-től vette fel, ezért jogalap nélküli gazdagodás jogcímen nem marasztalható.


Az elsőfokú bíróság ítéletében az alpereseket egyetemlegesen 2203857 Ft tőkében, ennek 1993. június 3-ától a kifizetés napjáig járó évi 6% kamatában, 6611 Ft váltódíjban és 66000 Ft perköltségben marasztalta, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Nem fogadta el az I. r. alperes védekezését, miszerint a P. Kft. csak reklámjogot engedményezhetett volna a felperesek részére és őt az 1/1965. (I. 24.) IM rendelet (a továbbiakban: Vár.) 17. §-ában, valamint a 48. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra alapítva mint a saját váltó kiállítóját marasztalta. A II. r. alperes fizetési kötelezettségét kezesként a Vár. 20. §-ának (1) bekezdése, valamint a Ptk. 329. §-ának (1) bekezdése és 330. §-ának (1) bekezdése alapján állapította meg.


A másodfokú bíróság az alperesek fellebbezése folytán hozott ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet elutasította, egyben a felpereseket az alperesek javára perköltség, valamint az állam javára illeték fizetésére kötelezte. A másodfokú bíróság megítélése szerint a P. Kft. azzal, hogy a II. r. alperestől a lejárt és óvatolt váltót megvásárolta, a Vár. 55. §-ának (3) bekezdése és 57. §-a szerint, mint "váltójogviszonyon kívüli közbenjáró" teljesített fizetést a rendelvényes, az F. Club érdekében. Ugyanezen jogszabály rendelkezése folytán azonban a P. Kft. a váltót újból már nem ruházhatta volna át. Az általa történt átruházásra ezért a Ptk.-nak az engedményezésre vonatkozó 328. és 329. §-aiban foglalt rendelkezéseket kell alkalmazni. Tényként fogadta el, hogy az I. r. alperes, valamint a váltó rendelvényese, az F. Club megállapodtak abban, hogy a váltókövetelés fejében a Club az I. r. alperes részére hirdetési lehetőséget ad. Később a P. Kft. maga is megállapodott az F. Clubbal, valamint az I. r. alperessel, hogy a váltótartozás a hirdetési lehetőség biztosításával nyer kifizetést, ezért a váltó birtokosát a hirdetés lehetősége illeti meg, pénzbeli térítésre viszont nem tarthat igényt.


A II. r. alperes marasztalásával kapcsolatosan megállapította, hogy a II. r. alperes a követelést bizonyíthatóan bizonytalan követelésként ruházta át a P. Kft.-re, ezért kezesként nem marasztalható.


A jogerős másodfokú ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, amelyben a jogerős másodfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérték. Előadták, hogy a másodfokú bíróság ítélete a Vár. 57. és 62. §-aiban foglalt rendelkezésekbe ütközik. A bíróság figyelmen kívül hagyta, hogy a P. Kft. közbenjáróként történő eljárásnak nem voltak meg a hivatkozott jogszabályhelyekben írt feltételei, így a tevékenysége nem minősült közbenjárásnak.


Sérelmezték, hogy a másodfokú bíróság iratellenesen állapította meg, miszerint a saját váltó rendelvényese, az F. Club a váltókövetelés fejében az I. r. alperesnek, majd a P. Kft.-nek hirdetési lehetőséget biztosított, ezzel egyenlítve ki a váltótartozást. A fenti megállapítás ugyanis a felperesek tagadásával szemben nem nyert bizonyítást. Az elsőfokú eljárásban 14/FI/1-3. sorszám alatt csatolt megállapodások nem bizonyítják, hogy az I. r. alperes, valamint a P. Kft. között a reklámozási jogokra vonatkozóan 1992. június 29-én kötött szerződés bármilyen vonatkozásban összefüggésben lenne a perbeli váltótartozással. Erre vonatkozóan az elsőfokú bíróság eltérő jogi álláspontja miatt nem vett fel részletes bizonyítást, a másodfokú bíróság pedig e körben a bizonyítás hiányosságait nem pótolta.


A felülvizsgálati kérelem a következő szerint részben alapos:


A Pp. 270. §-ának (1) bekezdése értelmében - törvény eltérő rendelkezése hiányában - jogerős bírói ítélet felülvizsgálatát jogszabálysértésre hivatkozással lehet kérni. A félnek az általa kifogásolt jogszabálysértést pontosan meg kell jelölnie. A felperesek felülvizsgálat kérelmükben ugyan a jogerős másodfokú ítélet teljes egészében történő felülvizsgálatát kérték, de felhívás ellenére sem jelölték meg, hogy miért tartják jogszabálysértőnek az ítéletnek az II. r. alperesre vonatkozó rendelkezését. A Legfelsőbb Bíróság ezért a felpereseknek a II. r. alperessel szemben előterjesztett felülvizsgálati kérelmét a Pp. 275/B. §-a alapján alkalmazandó a Pp. 240. §-a szerint (figyelemmel a 237. §-ban foglalt rendelkezésekre is) hivatalból elutasította.


Alapos a felperesek felülvizsgálati kérelme a jogerős ítéletnek az I. r. alperest marasztaló rendelkezésével szemben. A másodfokú bíróság az 1/1965. (I. 24.) IM rendelet (a továbbiakban: Vár.) 55-63. §-aiban foglaltak megsértésével minősítette váltón kívüli önkéntes közbenjárásnak a P. Kft. által 1992. december 30-án teljesített fizetést. A Vár. 55. §-ának (2) bekezdése szerint a közbenjárás célja az, hogy visszkeresetnek kitett váltókötelezettet vagy közülük valamelyiket a váltóbirtokos által támasztott visszkereseti igény hátrányos következményei alól a közbenjáró mentesítse. A Vár. 59. §-ának (1) bekezdése értelmében a közbenjáró fizetésének helye van mindazokban az esetekben, amelyekben a váltóbirtokos megtérítési igénye megnyílt. A közbenjáró a fizetést csak a Vár. 59. §-ának (3) bekezdésében írt időtartam alatt teljesítheti, eszerint a közbenjáró fizetésének utolsó napja a fizetés hiánya miatti óvás felvételére nyitva álló határidő utolsó napját követő nap. A Vár. 44. §-ának (3) bekezdése értelmében a határozott napra, valamint kelet vagy megtekintés után bizonyos időre szóló váltó kifizetésének hiánya miatt az óvást az elmulasztott fizetés napját követő két munkanap valamelyikén kell felvenni. A perbeli esetben a váltó 1992. június 3-án, szerdai napon járt le, az óvás felvételére rendelkezésre álló két munkanap június 4-e és 5-e volt, ehhez képest a két közbenjáró e két utóbbi, valamint az azt követő munkanapon teljesíthetett volna. Az iratokból egyértelmű, hogy 1992. június 8-ával bezárólag a váltótartozás kifizetésére a közbenjáróként megjelölt P. Kft. részéről nem került sor.


A közbenjáró fizetése esetén a fentieken túl a Vár. 62. §-ának (1) bekezdése szerint a közbenjáró teljesítését a váltóra írt elismervénnyel kell tanúsítani és meg kell jelölni azt is, akinek érdekében a fizetés történt. Ez utóbbi személy megjelölésének elmaradása esetére a Vár. 62. §-ának (1) bekezdése törvényes vélelmet állít fel, nevezetesen, ez esetben a fizetést úgy kell tekinteni, hogy azt a kibocsátó érdekében teljesítették. A közbenjáró által történt fizetés feltüntetése azonban a váltón nem mellőzhető. Az elismervénnyel ellátott váltót a közbenjárónak ki kell adni, mert ez alapján érvényesítheti a váltóból eredő igényeit azokkal a kötelezettekkel szemben, akik a közbenjárás folytán nem mentesültek a fizetési kötelezettségük alól. A perbeli váltóra a közbenjáró fizetése feljegyzésre nem került és nem merült fel arra értékelhető adat, hogy a közbenjáró a Vár. 55. §-ának (4) bekezdésében írtaknak eleget téve a közbenjárástól az ott írt két munkanapon belül értesítette volna azt a visszkereseti váltóadóst, akinek az érdekében a közbenjárás történt. Mindezekből kétséget kizáróan megállapítható, hogy a P. Kft. a váltótartozásnak a II. r. alperes részére történt kifizetésével nem közbenjáróként járt el, így a törvény erejénél fogva nem szállnak át rá a váltóból eredő jogok.


Az iratokból megállapítható volt, hogy a felperesek, mindketten a váltóból eredő követeléseket érvényesítették. A váltóból megállapítható, hogy azt az I. r. alperes állította ki a perben nem álló F. Club mint rendelvényes javára. A rendelvényes a váltó hátlapjának aláírásával üres forgatmánnyal a Vár. 13. §-ának (2) bekezdése szerint ruházta azt át az új jogosultra. Az üres forgatmány útján a váltót a II. r. alperes szerezte meg, de a forgatmányt nem töltötte ki saját nevére, lejáratkor a telepesnél kitöltetlenül mutatta be fizetés végett. Amennyiben - mint a jelen esetben is az utolsó forgatmány üres, a váltó felmutatása önmagában igazolja a birtoklás jogszerűségét, ehhez képest a Vár. 16. §-ának (1) bekezdése értelmében a II. r. alperesnek jogában állt azt lejáratkor fizetés végett bemutatni és a fizetés hiánya miatt óvás felvételét kérni. A II. r. alperes a Vár. 14. §-a (2) bekezdésének 3. pontjában biztosított jogosultsággal élve az óvás felvétele után a váltót anélkül adta tovább, hogy az üres váltóátruházást kitöltötte volna és a váltót átruházó nyilatkozattal ellátta volna, tehát az átruházás átadása útján történt. A váltó átruházása - akár annak átadása útján az óvás felvétele után is van lehetőség, a váltó átruházásának ez esetben viszont csak az a hatálya, mint a közönséges polgári engedménynek [Vár. 20. §-ának (1) bekezdése]. A II. r. alperestől a váltót 1992. december 30-án a P. Kft. szerezte meg, a kft. azt üres autóforgatmánnyal ellátva adta át a polgári jogi engedményezés hatályával az I. és II. r. felpereseknek. Az engedményezésről szóló a Ptk. 329. §-ának (3) bekezdése szerint a kötelezett - a jelen per I. r. alperese - az engedményessel szemben érvényesítheti azokat a kifogásokat, és beszámíthatja azokat az ellenköveteléseket is, amelyek az engedményezővel szemben az értesítéskor már fennállt jogalapon keletkeztek. Ehhez képest a felperesek mint engedményesek tűrni tartoznak, hogy az I. r. alperes mint adós, a követeléseikkel szemben felhozza mindazokat a kifogásokat, amelyek a többi előző engedményezővel szemben megilleti.


Ebben a körben az I. r. alperes arra hivatkozott, hogy a P. Kft. által váltótartozásnak a II. r. alperes részére történő kifizetése időpontjában maga biztosított a P. Kft. részére az F. Clubtól szerzett vagyoni értékkel bíró hirdetési lehetőséget, ezzel ellentételezve a P. Kft.-nek a váltó megszerzésekor keletkezett követelését. A P. Kft. a váltóban írt összeg megtérítését ezt követően senkitől sem igényelhette, kizárólag a hirdetési lehetőséget vehette volna igénybe. Amennyiben a követelését engedményezte, úgy kizárólag a hirdetéshez való jogosultságot ruházhatta volna át, pénzkövetelést átruházni nem volt törvényes lehetősége.


A másodfokú bíróság iratokból tényként állapította meg, hogy az I. r. alperes a váltó kiegyenlítése fejében a P. Kft.-nek vagyoni értéket adott. Ez a megállapítás viszont az alábbiak szerint iratellenes. A felperesek által csatolt, az I. r. alperes és a P. Kft. között 1992. június 29-én kelt megállapodásban a fenti kikötés nem szerepel. Az I. r. alperes itt akként nyilatkozott, hogy 1992. május 26-án kötött szerződést az F. Clubbal, amelyből a kizárólagos reklámozási jogai erednek. A P. Kft. az e szerződésből eredő reklámozási jogokat szerezte meg engedményezés útján. Az, hogy az I. r. alperest a váltó kiállítása miatt illetné meg reklámozási jog és, hogy ezt ruházná át a P. Kft.-re, a szerződésben szóba sem került.


A csatolt következő szerződést az F. Club és az I. r. alperes 1992. augusztus 10-én kötötték. Ebben az F. Club egyértelműen azt vállalta, hogy a váltóból eredő fizetési kötelezettségeit teljesíti (ami a szavak általános elfogadott jelentése szerint a tartozás pénzbeni kiegyenlítését jelenti), ezen felül a váltókötelezettség vállalása ellenértékeként biztosít reklámozási jogot az I. r. alperes részére. Ennek a megállapodásnak a megkötésében a P. Kft. nem vett részt. Ebből a megállapodásból nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a váltókötelezettség vállalása ellenében kapott reklámozási jog bármilyen módon átszállt volna a P. Kft.-re.


A felperesek becsatolták az 1992. szeptember 25-én kötött háromoldalú szerződést, amelyet az F. Club, az I. r. alperes, valamint a P. Kft. kötöttek. Ebben a szerződő felek abban állapodtak meg, hogy közös erőfeszítéssel szponzorokat kutatnak fel, és megállapodást kötnek velük a labdarúgóklub támogatása érdekében. A szponzori szerződések megkötésébe bevonják a P. Kft.-t is. Az érintett szponzori kör a szerződés kikötése szerint a jelenlegi szponzori körön felüli szervezetekből kell hogy kikerüljön. A P. Kft. vállalta, hogy velük a szerződést megköti, és a befolyt támogatásból a labdarúgóklub nevében 2,3 millió forintot az I. r. alperesnek átutal. E megállapodásban sem arról nem esett szó, hogy a P. Kft. a saját pénzeszközei terhére lenne köteles bármilyen összeget az I. r. alperesnek átutalni, sem arról, hogy bármilyen okból hirdetési lehetőséget szerezne az F. Clubnál.


A fenti három megállapodás tartalmát együttesen értékelve az állapítható meg, hogy a másodfokú bíróság okszerűtlenül jutott arra a ténybeli következtetésre, hogy az I. r. alperes a váltó kiegyenlítése ellenében biztosított volna reklámjogot a P. Kft.-nek, továbbá, hogy ez a kft. csak az ekként biztosított reklámjogot volt jogosult újból engedményezni.


A releváns tényállás megállapításához részletes bizonyítást kell felvenni arra vonatkozóan, hogy a csatolt három szerződés megkötésekor pontosan mi motiválta a feleket. Tanúként kell kihallgatni a felek részéről a szerződéskötésben részt vevő személyeket, mert csak ezt követően állapítható meg az, hogy alapos-e az I. r. alperes kifogása, illetve a felpereseknek mint engedményeseknek az I. r. alperessel szemben előterjesztett pénzkövetelése.


A felülvizsgálati eljárásban a Pp. 275. §-ának (1) bekezdése értelmében csupán okiratok csatolására vagy bemutatására kerülhet sor, egyéb bizonyítás felvételének nincs helye. A Legfelsőbb Bíróság ezért a megyei bíróság jogerős ítéletének az I. r. alperesre vonatkozó rendelkezését az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedően a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése szerint hatályon kívül helyezte és ebben a keretben az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.


(Legf. bír. Gfv. I.32.099/1997. sz.)