27/2019. számú munkaügyi elvi határozat

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A Hjt. 172. § (8) bekezdése nem teremt a Hjt. 172. § (1) bekezdésének általános (objektív) kárfelelősségi szabálya alól univerzális, minden szolgálati viszonnyal összefüggésben keletkezett kár esetében alkalmazandó kivételt, csupán a betegség vagy baleset okán keletkezett károk megtérítése esetére teremt – kivételesen – vétkességi felelősségi jogalapot.
[a honvédek jogállásáról szóló 2012. évi CCV. törvény (Hjt.) 172. §]

A tényállás

[1] A felperes 1999. augusztus 20-án szerelt fel a Magyar Honvédséghez, szolgálatát repülőgépvezető beosztásban teljesítette. A pilótáknak előre kellett tervezniük a szabadságot, azonban a jóváhagyott szabadságolási terv szolgálati érdek miatt utóbb többször módosításra került. A felperes a szolgálati jogviszonya fennállta alatt nem tudta maradéktalanul kivenni szabadságát, ezért az folyamatosan halmozódott. A felperes 2016. év elején kezdeményezte szolgálati jogviszonya közös megegyezéssel történő megszüntetését akként, hogy a munkáltató a jogviszonya megszűnését megelőzően szabadságát adja ki.
[2] Az alperes nem járult hozzá a jogviszony közös megegyezéssel történő megszüntetéséhez, ezért a felperes 2016. március 20-án szolgálati viszonyát lemondással szüntette meg. A felperesnek a szolgálati jogviszonya megszűnésekor 153 nap szabadsága volt, amelynek megváltására vált jogosulttá. Az alperes a 2016. évi időarányos 10 nap szabadságát 394.858 forint összegben fizette meg a felperesnek. Az előző évekről fennmaradt 143 szabadság megváltásaként bruttó 5.646.463 forint illette meg a felperest, melyből a 3.500.000 forintos értékhatár feletti rész különadó alapját képezte. Ennek megfelelően a 2.146.463 forintból 75 %-os különadó levonásával (1.609.848 forint) a felperes nettó 890.783 forinttal kevesebb összeget kapott kézhez, mintha az általános szabályok szerint vonták volna le az adott összegből az adó- és járulékterheket (719.065 forint).
[3] A felperes szolgálati panaszt terjesztett elő, melyben arra hivatkozott, hogy az elszámolással kapcsolatos parancs számára anyagi hátrányt okozott. Kifejtette, hogy a jelentős mennyiségű ki nem adott szabadság nem saját hibájából, hanem szolgálati leterheltség eredményeként gyűlt össze, a ki nem adott szabadság helyett is munkát végzett, ezért kérte a parancsnokot, hogy intézkedjen a nettó 890.783 forint különbözet kártalanításként történő megfizetéséről.
[4] A szolgálati panaszt elutasító határozatban a munkáltató kifejtette, hogy a honvédek jogállásáról szóló 2012. évi CCV. törvény (a továbbiakban: Hjt.) 112. és 113. §-a alapján meg kellett váltania a a felperes ki nem adott szabadságát, mely kötelezettségének eleget tett. A felperes repülőgépvezető beosztásban teljesített szolgálatot, külön jogszabályban meghatározott fegyveres légvédelmi készenléti szolgálatot is ellátott, mely a Hjt. 105.§ (2) bekezdése szerint 24 órás ügyeleti szolgálatnak minősül, és ellentételezésként az állomány tagja illetménypótlékra, pihenőnapra és szabadnapra is jogosult. Hivatkozott arra, hogy a pihenést a legmesszebbmenőkig szem előtt tartotta, azonban az eltérő munkarend, a pótszabadságok és a szolgálatok után járó szabadidő kiadása, továbbá az a kényszer, hogy a hajózó állomány megfelelő jártasságának folyamatos fenntartása is megtörténjen, azt eredményezte, hogy megvalósult a Hjt. 112. § (2) bekezdésében meghatározott akadályoztatás.
[5] A Honvédelmi Minisztérium a felperes kártérítési kérelmét elutasította arra hivatkozva, hogy a Hjt. 172. § (8) bekezdés b) pontja esetében a honvédség vétkessége esetén felel a kárért, amennyiben az igazgatási, személyügyi vagy szervezés és belső szabályozási tevékenység következménye.
[6] Álláspontja szerint a szabadság kiadása vonatkozásában nem terheli vétkesség, így kártérítési felelőssége sem áll fenn. A határozattal szemben benyújtott fellebbezés folytán eljárt Honvédelmi Minisztérium az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Az indokolás szerint a felperes szolgálati érdekből nem vette ki szabadságát, annak kiadása pedig igazgatási, személyügyi, szervezési és belső szabályozási tevékenységnek minősül, amely a Hjt. 172. § (8) bekezdése alapján vétkességi felelősséget alapoz meg, amely az adott esetben nem állt fenn.

A felperes keresete, az alperes ellenkérelme

[7] A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság a panaszát elbíráló határozatot megváltoztatva kötelezze az alperest 890.783 forint adókülönbözeten alapuló kártérítés megfizetésére.
[8] Arra hivatkozott, hogy a Hjt. 172. § (1) és (2) bekezdése alapján az alperes vétkességre tekintet nélkül teljes mértékben felel azért a kárért, amely az állomány tagjának a szolgálati viszonyával összefüggésben keletkezett, s csak a jogszabályban megjelölt okokból mentesülhet ez alól. A szabadság kiadása a honvédség érdekébe tartozó olyan objektív szabályozási tevékenység, amely a működési körébe tartozik, arra neki nem volt rálátása, ezért a szabadság megváltásakor keletkező különadóval összefüggésben keletkező kárért vétkességre tekintet nélkül az objektív kártérítési felelősség alapján teljes mértékben felel.
[9] Az összegszerűséggel kapcsolatban előadta, hogy a 2016. év előtti szabadságmegváltásból 3.500.000 forint feletti részből 75 % különadó került levonásra a 33,5 %-kal szemben, így a különbözet nettó összege a kereseti kérelemben érvényesített kártérítés.
[10] Az alperes a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy nem a Hjt. 172. § (1) és (2) bekezdésében meghatározott objektív felelősség, hanem a (8) bekezdés b) pontja alapján vétkességen alapuló felelősség terheli, mivel a szabadság kiadásának elmaradása szervezési, igazgatási, személyügyi és belső szervezési tevékenység következménye.
[11] Hangsúlyozta, hogy vétkessége nem áll fenn, így a kártérítés jogalapja hiányzik, ugyanis a munkáltató nem kárt okozott, mivel a szabadságmegváltást a jogszabályoknak megfelelően kifizette, a különadót az erre vonatkozó törvény alapján vonta le, így teljes mértékben eleget tett kötelezettségének.

Az első- és másodfokú bíróság határozata

[12] A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Kifejtette, hogy a szabadság kiadása igazgatási, személyügyi, szervezési és belső szabályozási tevékenység, ezért a Hjt. 172. § (8) bekezdése alá tartozó felelősségi körbe esik.
[13] A szolgálatteljesítéssel kapcsolatban különböző szervezési hiányosságok voltak az alperesnél ugyanúgy, mint a szabadság kiadásával kapcsolatban. Ebben az esetben a munkáltatót nem objektív, hanem vétkességi felelősség terheli. Az alperes eleget tett a jogszabályban előírt kötelezettségének, s a ki nem adott szabadságot megváltotta, a különadó levonására vonatkozó törvényi kötelezettségét pedig betartotta.
[14] A felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és kötelezte az alperest 890.783 forint kártérítés megfizetésére. Kötelezte továbbá az alperest 20.000 forint elsőfokú és 50.800 forint másodfokú költség megfizetésére azzal, hogy a le nem rótt eljárási és fellebbezési illetéket az állam viseli.
[15] Ítélete indokolásában kifejtette, hogy az alperes köteles lett volna a felperes részére az esedékesség évében, ha pedig szolgálati érdekből erre nem volt lehetőség, úgy az azt követő év június 30-áig kiadni a szabadságot a Hjt. 112. § (2) bekezdéséből következően. Mivel az alperes e kötelezettségének nem tett eleget és 143 nap szabadságot a Hjt.-ben megjelölt időszakban nem adta ki, eljárása sértette e jogszabályi rendelkezést, ugyanis a törvény nem biztosít lehetőséget arra, hogy szolgálati érdekre hivatkozva a hivatásos szolgálati viszonyban álló személy több éves szabadságát ne tudja igénybe venni. A munkáltató kötelezettsége lett volna a szolgálati feladatok ellátását úgy megszervezni, hogy az állomány tagja alapjogait aránytalanul ne korlátozza, így nem mentheti ki magát az alperes azzal, hogy a meglévő állománnyal a szabadságnapok kiadását nem tudta biztosítani. Erre figyelemmel a munkáltatót vétkesség terhelte abban, hogy a jogszabályban rögzített időszakban 143 nap szabadságot nem adott ki. A munkáltató nem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben elvárható volt akkor, amikor a szolgálati érdekből ki nem adott, a munkáltató által tudottan különadó fizetési kötelezettség alá eső bevételnek minősülő szabadságmegváltást fizetett a felperesnek ahelyett, hogy a kérelmének megfelelően az egyébként korábban jogellenesen ki nem adott szabadság jogviszony megszűnését megelőző kiadását engedélyezte volna. A felperesnek a munkáltató magatartásából adódóan így vagyoni kára keletkezett. A felperes igényét kártérítésre alapította, ezért az elsőfokú bíróság nem terjeszkedett túl a kereseti kérelmén azzal, hogy miután azt állapította meg, hogy az alperes  Hjt. 172. § (1) és (2) bekezdése szerinti objektív felelőssége nem állapítható meg,  a Hjt. 172. § (8) bekezdése alapján a vétkességen alapuló felelősségét is vizsgálta.
[16] A törvényszék álláspontja szerint eltérő jogi indokok alapján az alperes objektív kártérítési felelőssége is megállapítható. A pihenéshez való jog a felperes alapjoga, ezért az alperes a Hjt. 112. § (2) bekezdésében meghatározott határidőben az esedékesség évében járó szabadságot köteles kiadni. A szabadság kiadása az állomány tagjának alapjoga, s nem pusztán a munkáltató szervezési tevékenysége, melyért a munkáltató objektív felelősséggel tartozik.

A felülvizsgálati kérelem, felülvizsgálati ellenkérelem

[17] A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben kérte, hogy a Kúria a jogerős ítéletet helyezze hatályon kívül és az elsőfokú ítéletet hagyja helyben.
[18] Érvelése szerint a felperes nem arra hivatkozott fellebbezésében, amire a törvényszék ítéletét alapította. A felperes fellebbezésében az objektív felelősségét azzal indokolta, hogy részére járó szabadságmegváltás összege illetmény jellegű juttatás, ezzel szemben a törvényszék határozata azon alapul, hogy az objektív felelősség azért állapítható meg, mert az alperes nem adta ki a felperes részére a neki járó szabadságot. A felperes a felróható felelősség megállapításával kapcsolatban hivatkozott a szabadság nem jogszabály szerinti kiadására, így a másodfokú ítélet sérti a Pp. 253. § (3) bekezdését.
[19] A Hjt. 172. § (8) bekezdésébe ütköző a másodfokú bíróság azon megállapítása, hogy a munkáltatónak a szabadság kiadásával kapcsolatban objektív felelőssége áll fenn. A honvédség vétkessége esetén felel a kárért, ha az igazgatási, személyügyi, szervezési és belső szabályozási tevékenység következménye, így a szabadságolás szervezése tipikusan e körbe tartozik.
[20] A felperes maga nyilatkozott úgy a tárgyaláson, hogy nem foglalkozott a szabadságolás kérdésével figyelemmel arra, hogy azt úgyis meg kell váltani jogviszonya megszűnésekor. Ennek megfelelően e per tárgya nem lehet a pihenéshez való jog sérelme és a szabadnapok egy részének ki nem adása, hiszen e kérdés nem volt a megelőző eljárás tárgya. Ekként a jogerős ítélet sérti a Hjt. 186. § (1) bekezdését is, mert olyan kérdésre kiterjedően hozott határozatot, amely hiányzott a megelőző eljárásban.
[21] A felülvizsgálati kérelem érvelése szerint nincs közvetlen okozati összefüggés a felperest ért vagyoni hátrány és a között, hogy az alakulat, amelynél a felperes szolgált, nem tudta a szolgálati érdek miatt teljes mértékben kiadni a felperes szabadságát. Az alperes csak azért a magatartásért tehető felelőssé, amelynek közvetlen következménye a felperest ért vagyoni hátrány, ez azonban az adott esetben nem állapítható meg figyelemmel arra, hogy őt nem amiatt érte hátrány, hogy a szabadságát nem tudták részére kiadni, hanem amiatt, mert a részére megfizetett összegből a 2010. évi XC. törvényben (Különadó törvény) meghatározottak szerint fizetési kötelezettsége keletkezett. Nem lehet kárként értelmezni azt a helyzetet, hogy a Különadó törvénynek megfelelően levonták a járandóságot terhelő adót.
[22] Fenntartotta az alperest azt az álláspontját is, hogy amennyiben a kártérítési felelősség kérdése felmerül, úgy az a Hjt. 178. § (8) bekezdése alapján vizsgálandó. A munkáltató szolgálati érdek miatt került abba a helyzetbe, hogy nem tudta teljes mértékben kiadni a felperes szabadságát, így vétkessége nem állapítható meg.
[23] A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében kérte annak „elutasítását”.
[24] Érvelése szerint a neki járó szabadságot az alperesnek törvényi kötelezettsége folytán erre irányuló felhívás, kérés és panasz hiányában is ki kellett volna adnia, ennek ellenére öt évi szolgálati időnek megfelelő szabadságot tartott vissza. Az alperes objektív alapon, s a rendes kárfelelősség alapján is felel ezért. Leszerelésekor lehetősége lett volna a munkáltatónak kiadnia a felgyülemlett szabadnapjait, ám nem élt ezzel a lehetőséggel. Az alperes sem a rendes kártérítési felelősségre vonatkozó szabályok alapján, sem az objektív kártérítési felelősség alapján nem tett eleget az őt terhelő kimentési kötelezettségének, védekezése arra korlátozódott, hogy a felperes nem élt panasztételi jogával, illetve nem terheli őt felelősség az adószabályokért.

A Kúria döntése és annak jogi indokai

[25] Az alperes felülvizsgálati kérelme az alábbiak szerint nem megalapozott.
[26] A peres felek között nem volt vitatott az a tény, hogy a felperest évek alatt megillető szabadságot az alperes nem adta ki, s a szolgálati viszony megszűnésekor ezért került sor annak pénzbeni megváltására, amelyet az adott időszakban különadó fizetési kötelezettség terhelt.
[27] A Hjt. 112. § (2) bekezdése arról rendelkezik, hogy a szabadságot az esedékesség évében kell kiadni, amely alól csak két kivétel ismert: a szabadságot az esedékesség évét követő év június 30-áig lehet kiadni, ha az esedékesség évében a szabadság kiadására szolgálati érdekből nincs lehetőség, illetve az állomány tagjának betegsége vagy a személyét érintő más elháríthatatlan akadály esetén az akadályoztatás megszűnésétől számított 30 napon belül kell kiadni. Ennek megfelelően a Hjt. nem biztosít jogszerű lehetőséget arra, hogy az állomány tagját megillető szabadságot e két kivételes eseten túl az esedékesség évét követően adja ki a munkáltató. Még az úgynevezett szolgálati érdeknek az esedékesség évében való fennállása esetében is ki kell adni a szabadságot a következő év június 30-áig. Ebből megállapítható, hogy a szolgálati érdek is csak ilyen módon és mértékben, illetve időpontig szoríthatja háttérbe a szolgálat tagjának a szabadság kiadásához való jogát.
[28] A Hjt. 112. § (2) bekezdésében említett kötelezettséget a jogalkotó úgynevezett objektív kötelezettségként rögzíti, annak teljesítése alól nem ismer kimentési okot, a kötelezettség megszegése alól nincs kimentésnek helye. Erre figyelemmel megállapítható, hogy az a munkáltatói magatartás, amely mellőzi a szabadságnak a Hjt. 112. § (2) bekezdésének megfelelő kiadását, jogellenes.
[29] Az adott perben nem volt jelentősége annak a körülménynek, hogy a felperes a szabadság kiadása iránti igényét a szolgálati jogviszony fennállása alatt érvényesítette-e vagy sem, mert a munkáltatónak a szabadság Hjt. 112. § (2) bekezdése szerinti kiadási kötelezettsége úgynevezett objektív kötelezettség, annak elmulasztásával kapcsolatban nem hivatkozhat arra sem, hogy a jogosult nem érvényesítette igényét.
[30] A Hjt. 172. § (1) bekezdése rendelkezik a honvédség kártérítési felelősségének általános szabályáról, miszerint a honvédség vétkességére tekintet nélkül teljes mértékben felel azért a kárért, amely az állomány tagjának a szolgálati viszonyával összefüggésben keletkezett. Ez úgynevezett objektív felelősség, amely független attól, hogy a honvédséget a kár bekövetkezésében vétkesség, azaz gondatlanság vagy szándékosság terheli-e.
[31] A Hjt. 172. § (7) bekezdése az (1) bekezdés szerinti kárfelelősségi szabályokat rendeli alkalmazni olyan kár esetében, amely olyan betegség következménye, amely a szolgálat teljesítésével összefüggésben keletkezett vagy a szolgálat sajátosságával összefüggésben súlyosbodott, vagy ha a kár olyan baleset következménye, amely a szolgálat teljesítésével összefüggésben következett be.
[32] A Hjt. 172. § (8) bekezdése csak az említett (7) bekezdésben foglalt felelősségi szabály alóli kivételt tartalmaz. Ennek megfelelően a Hjt. 172. § (8) bekezdése nem a Hjt. 172. § (1) bekezdésének általános (objektív) kárfelelősségi szabálya alól teremt univerzális, minden szolgálati viszonnyal összefüggésben keletkezett kár esetén alkalmazandó kivételt, hanem csupán a betegség vagy baleset okán keletkezett károk megtérítése esetére teremt – kivételesen – vétkességi felelősségi jogalapot. E szabály vétkességi alapra helyezi az azokért a betegségekért vagy balesetekért való felelősséget, amelyek nem a szolgálati viszony teljesítésével összefüggésben következtek be (egyéb megbetegedések vagy olyan betegségek vagy balesetek, amelyek az igazgatási, személyügyi, szervezési, belső szabályozási tevékenység következményei vagy nem kötelező sporttevékenységből származnak). Ezekben az esetekben a károsultnak bizonyítania kell a honvédség vétkességét a kár keletkeztében. Ezt támasztja alá a Hjt. 172. §-hoz fűzött indokolása is, miszerint: „A törvény a hatályos szabályozás pontosításával megtartja a honvédség betegség vagy baleset esetén fennálló objektív, illetve szubjektív felelősségére vonatkozó szabályokat”. Ebből kitűnik, hogy az objektív és szubjektív felelősségi alakzatok „megkettőzése” csak a betegség vagy baleset okán keletkező károk megtérítése körében merülhet fel, nem a honvédség kárfelelősségének valamennyi kártérítési felelősségi jogviszonyában alkalmazandó, hanem csupán a betegségek vagy balesetek esetében.
[33] A Hjt. 172. § (8) bekezdés b) pontjának általános kivételként való értelmezése oda vezetne, hogy a honvédség kárfelelőssége minden esetben (kizárólag) vétkességi alapú volna, hiszen a honvédség tevékenysége körében nem merülhet fel olyan tevékenység-rész, amely nem a honvédség szervezési tevékenységével függ össze, attól függetlenül következne be.
[34] Ennek megfelelően megállapítható, hogy a honvédség magatartása a szabadság ki nem adása körében nyilvánvalóan jogellenes volt, kimentésére nem volt lehetőség, s a szabadság pénzbeni megváltására a jogviszony megszűnésekor ennek a jogellenes magatartásnak a következményeként került sor [Hjt. 113. § (2) bekezdés]. A különadó törvény 9. §-ának alkalmazása a felperesi oldalon kárt idézett elő, s az alperesi magatartás és a kár között okozati összefüggés állt fenn, enélkül az alperesi magatartás nélkül a kár nem következett volna be.
[35] Ennek megfelelően a kárnak a szolgálati viszonnyal való összefüggése fennáll, de nem áll fenn a Hjt. 172. § (2) bekezdésében említett kimentési ok, a felelősség pedig objektív alapú, így jogszerűen kötelezte a másodfokú bíróság a kár megtérítésére az alperest.
[36] Erre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet – az indokolás kiegészítésével, illetve részbeni módosításával –  a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.

(Kúria Mfv.II.10.384/2018.)