23/2018. számú közigazgatási elvi határozat

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt indított eljárásokban a jogsérelmet szenvedett félnek a valószínűsítése és a másik félnek a kimentési esetek bizonyítási kötelezettsége konkrétan meghatározott.

[2003. évi CXXV. tv. (Ebktv.)  5. §,  7. §,  8. §, 17/A. §,  19. §, 22. §, 2012. évi I. tv. (Mt.) 65. §, 66. §, 78. §, 79. §,  2004. évi CXL. tv. (Ket.) 1. §, 50. §, 72. §, 1952. évi III. tv. (Pp.) 206. §, 221. § ]

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] B. P. (a továbbiakban: kérelmező) panasszal fordult az alpereshez. Ebben előadta, hogy 2016. február 15. napján létesített munkaviszonyt a felperesnél, R2R specialista munkakörben. A felek a munkaszerződésben három hónapos próbaidőt kötöttek ki. A kérelmező arra hivatkozott, hogy a felperes várandóssága miatt szüntette meg a munkaviszonyát a próbaidő alatt, ugyanis 2016. április 11. napján tájékoztatta közvetlen felettesét M. Cs.-t a várandósságáról, aki ekkor még arról biztosította, hogy emiatt hátrány nem fogja érni, mert a munkájával maximálisan elégedett. A kérelmező 2016. április 22. napjától betegállományban volt, a táppénz időtartalma alatt 2016. május 5-én tájékoztatta a felettese, hogy a kérelmező munkaviszonyát azonnali hatállyal megszüntetik. A felmondás indokaként a felperes a kérelmező nem megfelelő munkavégzését jelölte meg és kifogásolta, hogy az állásinterjún nem tájékoztatta a munkáltatót arról, hogy lombikprogramban vesz részt, „bár nem ez volt a felmondás oka”.

[2] Az alperes 2016. június 3. napján hivatalbóli eljárást indított a felperessel szemben. A bizonyítási eljárás során a felperest nyilatkozattételre hívta fel és személyesen meghallgatta a kérelmezőt, a felperest, valamint M. Cs. tanút. Az eljárás eredményeként az alperes a 2016. október 12. napján kelt határozatával megállapította, hogy a felperes a kérelmező anyaságával összefüggésben megsértette az egyenlő bánásmód követelményét azzal, hogy a kérelmező munkaviszonyát a próbaidő letelte előtt azonnali hatállyal megszüntette. Ezzel a felperes közvetlen hátrányos megkülönböztetést alkalmazott a kérelmezővel szemben várandóssága miatt. Megtiltotta a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítását, elrendelte a jogsértést megállapító jogerős határozatnak 30 napra történő nyilvános közzétételét. A felperessel szemben 500.000 forint bírságot szabott ki. Határozatában az egyenlő bánásmódról és esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Ebktv.) 5. § d) pontjára, 8. § 1. pontjára, 7. § (1), (2) bekezdés b) pontjára, 21. § c) pontjára, 19. § (1) és (2) bekezdésére, valamint az Alkotmánybíróság 17/2014.(V.30.) számú határozatára hivatkozott.

A kereset és ellenkérelem

[3] A felperes keresetében az alperes határozatának felülvizsgálatát, hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését kérte. Álláspontja szerint az alperes határozata megsértette a a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 1. § (1) és (2) bekezdését, 50. § (1) és (6) bekezdését.

[4] Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.

A bíróság ítélete

[5] A bíróság a felperes keresetét alaposnak értékelte, az alperes 2016. október 12. napján kelt  határozatát hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte.

[6] Egyetértett a bíróság a felperessel abban, hogy az alperes a tényállás tisztázási kötelezettségének maradéktalanul nem tett eleget, a rendelkezésre álló bizonyítékokat okszerűtlenül mérlegelte, azok közötti ellentmondásokat nem oldotta fel, illetve megállapításai részben iratellenesek, a határozat pedig nem felel meg a Ket. 72. § ea) pontjában foglalt követelményeknek.

[7] Kifejtette a bíróság, hogy a felperes a felmondás indokaként két okot jelölt meg. Egyrészt arra hivatkozott, hogy ezt a munkakört megszüntette és emiatt szükségtelen volt a kérelmező további foglalkoztatása, valamint azt, hogy nem volt elégedett a kérelmező munkájával. A bíróság megállapította, hogy az alperes a Ket. 50. § (6) bekezdésének megsértésével okszerűtlen következtetést vont le a kimentés körében, amikor nem tekintette releváns felmondási indoknak a R2R specialista munkakör megszüntetésére történő felperesi hivatkozást. Rámutatott a bíróság, hogy a jelen ügy nem munkaügyi jogvita, amelyben a továbbfoglalkoztatás lehetőségét kellett volna tisztázni.

[8] A bíróság a nem megfelelő munkavégzéssel kapcsolatos felmondási indok körében kifejtett alperesi érvelést nem helytállónak minősítette. Egyet értett a felperessel abban, hogy a felmondás jogszerűségével kapcsolatban az elfogadható felmondási indokok körében a határozatban felsorolt és támasztott követelmények minden jogszabályi alapot nélkülöznek. A Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 79. § (1) bekezdés a) pontja kifejezetten akként rendelkezik, hogy a próbaidőn a munkaviszony azonnali hatállyal, indokolás nélkül megszüntethető. E törvényi rendelkezésből fakadó jogokat nem korlátozhatja, nem szűkítheti sem az Európai Közösségek Tanácsának 92/85/EK. számú – egyébként közvetlenül nem  is alkalmazható -  irányelve, sem az Mt. általános rendelkezései közölt deklarált – az alperes által konkrétan meg nem jelölt – általános alapelvek. A határozat indokolása szerint az alperes a felperestől olyan bizonyítási szintet követelt meg, amely konkrét jogszabályi rendelkezésből nem levezethető. A bíróság álláspontja szerint az Mt. 79. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt rendelkezés az általánostól (rendes és rendkívüli felmondás) jóval alacsonyabb bizonyítási szintet követel meg azzal, hogy indokolási kötelezettséget nem fűz a munkaviszony megszüntetéséhez. Önmagában ez olyan súlyos eljárási szabálysértésnek minősül, amely az alperesi határozat hatályon kívül helyezését megalapozza.

[9] Hangsúlyozta a bíróság, hogy az ügy megítélése szempontjából annak van jelentősége, hogy a felmondás – a felperes által megjelölt – valós indokon alapult-e. Kiemelte a bíróság, hogy a közigazgatási eljárás során a felperes tanúvallomással bizonyította, hogy a kérelmező munkájával kapcsolatban, amely mindössze egy két és félhónapos időtartamot ölelt fel, voltak problémák, ennek a ténye nem volt vitatható, a tanúvallomás is kétséget kizáróan alátámasztotta. Tévesen értelmezte az alperes a tanú nyilatkozatát, amikor azt állította, hogy csak két mulasztás volt a kérelmező részéről. A tényállás teljes körű feltárása e körben elmaradt, a felperesnek lehetőséget kellett volna adni, hogy egyéb bizonyítási indítvánnyal éljen. Az alperesnek részletesen ki kellett volna térnie döntésében arra, hogy egy ilyen kiemelt bérezéssel és beosztással járó munkakörben, mely mulasztások tekinthetők súlyosnak és melyek azok a lényegesnek tekinthető munkajogi kötelezettségek, amelyek elmulasztása súlyos kötelezettség szegésnek minősül.

[10] A bíróság megállapítása szerint az alperesi határozat ellentmond az iratoknak a munkáltatói jelzéssel kapcsolatban is. Nem volt vitatott az eljárás során, hogy a kérelmező munkavégzésével kapcsolatban a munkáltató jelzéssel élt a kérelmező felé. Ennek időpontja volt vitás a felek között, a nyilatkozatok közötti ellentmondás azonban nem kerül feloldásra a közigazgatási eljárás során, a hatóság ugyanakkor minden indok nélkül elfogadta a kérelmező állítását és tényként kezelte, hogy a terhesség közlését megelőzően a munkáltató nem élt visszajelzéssel.

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

[11] A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását kérte. Másodlagosan a hatályon kívül helyezés mellett kérte a bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását. Arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet sérti a Pp. 206. § rendelkezéseit, mivel több ponton iratellenesen állapította meg a bíróság a tényállást.

[12] A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.

A Kúria döntése és jogi indokai

[13] A felülvizsgálat kérelem alapos.

[14] A Kúria álláspontja szerint a bíróság megfelelő alapossággal feltárta és rögzítette ítéletének indokolásában az ügyben irányadó tényállást, abból azonban az idevonatkozó jogszabályi rendelkezések részben téves értelmezésével és alkalmazásával, nem helytálló jogi következtetést vont le.

[15] Kiemeli a Kúria, hogy a felülvizsgálati eljárás során a Pp. 270. § (2) bekezdése és 272. § (2) bekezdése értelmében a kizárólag a jogerős ítélet jogszerűsége vizsgálható, a Pp. 275. § (2) bekezdésének megfelelően a felülvizsgálati kérelemmel érintett körben.

[16] A bíróság helyesen idézte jogerős ítéletének indokolásában az ügy elbírálásakor irányadó jogszabályi rendelkezéseket. Helyesen rögzítette azt is, hogy jelen ügy nem munkaügyi jogvita, amelyben a tovább-foglalkoztatás lehetőségét kellett volna tisztázni. Tévedett azonban akkor, amikor ebből azt a következtetést vonta le, hogy a közigazgatási eljárás kizárólag a felmondás indokának vizsgálatára terjedhetett ki és ebből a szempontból végezte el az alperes határozatának jogszerűségi felülvizsgálatát. Az ítélet indokolásában az Mt. 66. § (2) bekezdésének hivatkozása nem bírt jelentőséggel és az alperes bizonyítási szintjének meghatározásakor sem a jogszabályi előírásokkal összhangban álló megállapításokat tett a bíróság.

[17] Leszögezi a Kúria, hogy az alperesnek az eljárását az Ebktv. rendelkezései szerint, az ott rögzített szabályrendszernek megfelelően kellett lefolytatnia. Alapvető jelentőséggel az Ebktv. 19. § (1) és (2) bekezdése bírt. Eszerint az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt indított eljárásokban a jogsérelmet szenvedett félnek vagy a közérdekű igényérvényesítésre jogosultnak kell valószínűsítenie, hogy
a)    a jogsérelmet szenvedő személyt vagy csoportot hátrány érte vagy – közérdekű     igényérvényesítés esetén – ennek közvetlen veszélye fenyeget, és
b)    a jogsérelmet szenvedő személy vagy csoport a jogértéskor – ténylegesen vagy a     jogsértő feltételezése szerint – rendelkezett a 8. §-ban meghatározott valamely tulajdonsággal. A (2) § előírja, hogy az (1) bekezdésben foglaltak valószínűsítése esetén a másik felet terheli annak bizonyítása, hogy
a)    a jogsérelmet szenvedett fél vagy a közérdekű igényérvényesítésre jogosult által     valószínűsített körülmények nem állnak fen, vagy
b)    az egyenlő bánásmód követelményét megtartotta, illetve az adott jogviszony     tekintetében nem volt köteles megtartani.

[18] A törvény szabályozásából következően a kérelmezőnek – mint jogsérelmet szenvedett félnek – valószínűsíteni kellett azt, hogy hátrány érte és a jogsértéskor az Ebktv. 8. §-ában meghatározott valamely tulajdonsággal rendelkezett.

[19] Ez a kérelmező részéről annak valószínűsítését jelentette, hogy munkaviszonyát a felperes megszüntette és erre terhessége (Ebktv. 8.§ l.) miatt került sor. A Kúria álláspontja szerint a kérelmező ezen valószínűsítési kötelezettségének maradéktalanul eleget tett, az alperes felé intézett kérelem ezen tartami elemeket úgy, ahogy azt a jogszabály is előírja konjunktív módon tartalmazta.

[20] Ezt követően - mivel ezen valószínűsítés megtörtént - a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy a valószínűsített körülmények nem álltak fenn vagy megtartotta az egyenlő bánásmód követelményét, illetve nem volt köteles azt megtartani.

[21] Nem vitásan az alperes eljárásában az képezte bizonyítás tárgyát az eljárás alá vont – felperes – részéről, hogy a kérelem alaptalan. A fentiekből következően a kérelmező azt valószínűsítette – és azt a peres felek egyike sem vitatta –, hogy a munkaviszonya megszüntetésre került és annak időpontjában terhes volt, így az Ebktv. 19. § (2) bekezdés a) pont szerinti bizonyítás eredményre nem vezethetett, ilyen irányban bizonyítási cselekmény a felperes részéről nem is történt. A felperes a b) pont tekintetében kellett volna, hogy bizonyítsa az alperes eljárásában azt, hogy az egyenlő bánásmód követelményét megtartotta, illetve az adott jogviszony tekintetében nem volt köteles megtartani.

[22] A Kúria álláspontja szerint az alperes megalapozottan feltárt tényállás alapján jogszerűen jutott azon következtetésre, hogy a felperes ezen bizonyítási kötelezettségének nem tudott elfogadható mértékben, megfelelően eleget tenni, így e körben kimenteni magát nem tudta. Megállapítható volt, hogy a kérelmezett az alpereshez intézett kérelmében nem hivatkozott arra, hogy munkaviszonyának megszüntetésénél bármilyen szerepet játszott volna a munkakörének megszüntetése. Erre az eljárás megindítását követően a felperes hivatkozott. Alaptalanul állapította meg a bíróság tehát az alperes terhére, hogy ezen körülményre a kérelmezőt nem nyilatkoztatta, hiszen ilyen nyilatkozatról nem tudott a munkaviszony megszüntetésekor, ezen okot a felperes számára nem jelölte meg. A tanúvallomás is alátámasztotta ezt, mely szerint a tanú arról nyilatkozott, hogy a munkaviszony megszüntetését azzal indokolta, hogy szakmailag nem elégedett a kérelmezővel, a munkakör megszüntetése, mint a munkaviszony megszüntetési ok ekkor fel sem merült. Megjegyzi a Kúria, hogy azon körülmény, amely az alperes által feltárt tényállásból nyilvánvalóvá vált, hogy a kérelmező által ellátott feladatok megmaradtak és a felperes által alkalmazott további három specialista munkaköre nem szűnt meg, kizárólag a várandós kérelmezőé, megerősítette az összefüggést a kérelmező védett tulajdonsága és a joghátrány között.

[23] Hangsúlyozza a Kúria, hogy az alperes perben felülvizsgált eljárása az Ebktv. rendelkezései alapján folyt, nem pedig az Mt-nek a kérelmező foglalkoztatására, munkaviszonyra vonatkozó rendelkezései alapján. Az alperes egy olyan diszkriminációs ügyet kellett, hogy kivizsgáljon, amelyben a felperest terhelte a bizonyítási kötelezettség az Ebktv. 19. § (2) bekezdés körében. A bizonyítás alatt a jogalkotó azt érti – összhangban az Ebktv. 22. § (1) bekezdés a) pontjával –,  hogy az eljárás alá vontnak, azaz a felperesnek, olyan tényeket kell felsorakoztatnia és megfelelően alátámasztania, amelyek alkalmasak arra, hogy az alperesben az a meggyőződés alakuljon ki, hogy az egyenlő bánásmód követelménye nem sérült. E törvényi rendelkezések alkalmazása során volt kizárólag relevanciája a felperes által felhozott indokoknak, amely indokoknak a jogsérelem meg nem történtének alátámasztására kellett irányulnia, nem pedig a kérelmező munkaviszonya megszüntetésének indokait kellett vizsgálni.

[24] A Kúria álláspontja szerint tévedett akkor a bíróság, amikor összemosta ezen indokok vizsgálatát és a perben arra vonatkozóan folytatott le bizonyítást és vizsgálatot, hogy a kérelmező munkaviszonyának megszüntetése milyen indokok mentén vált szükségessé.

[25] Az Ebktv. 22. § (1) bekezdés a) pontja szerint nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményének megsértését a munka jellege, vagy természete alapján indokolt, az alkalmazásnál számba vehető minden lényeges és jogszerű feltételre alapított arányos megkülönböztetés.

[26] A felperesnek e törvényi rendelkezésnek megfelelően kellett volna az Ebktv. 19. § (2) bekezdés szerinti bizonyítási kötelezettségének eleget tenni, azonban erre sem a közigazgatási eljárás során, sem a perben nem került sor. A várandós kérelmezőnek a próbaidő alatti munkaviszony megszüntetése tekintetében a felperes nem tudta igazolni azt, hogy a kérelmező által valószínűsített körülmények nem állnak fenn és azt sem, hogy az egyenlő bánásmód követelményét megtartotta, avagy nem is volt köteles megtartani. Az sem nyert bizonyítást, hogy az egyenlő bánásmód követelményének sérelme indokolt volt, avagy arányos megkülönböztetésnek minősült.

[27] A keresettel támadott alperesi határozat jogszerűségi felülvizsgálata szempontjából a fenti megállapítások bírtak egyedül jelentőséggel és az – ahogy azt a bíróság is helyesen rögzítette –, hogy a perben a Pp. 324. § folytán alkalmazandó Pp. 164. § (1) bekezdés szerint a keresettel támadott határozat jogszabálysértő voltának bizonyítása a felperest terhelte. Ilyen bizonyítás azonban a perben nem történt.

[28] Utal arra a Kúria, hogy alaptalanul rótta azt is a bíróság az alperes terhére, hogy a közigazgatási eljárás során bizonyítási lehetőséget nem biztosított a felperesnek. Ezzel szemben a közigazgatási iratanyagból megállapítható volt, hogy az alperes az eljárás megindításáról szóló értesítésében felhívta a felperesi munkáltatót, hogy a kérelemmel kapcsolatban bizonyítási indítványát terjessze elő, jelölje meg tanúit és az üggyel összefüggő iratokat csatolja. A felperes ügyféli jogosultságait gyakorolhatta, bizonyítási indítvánnyal élhetett – e körben egy tanú meghallgatását indítványozta –, az alperesi hatóságtól a további bizonyítási indítványok megtételére kért határidőn belül nem élt további indítvánnyal. Hangsúlyozza a Kúria, hogy az alperes az eljárása során a felperes által megjelölt tanút részletesen meghallgatta, határozatának indokolásában értékelte a tanú vallomását, a többi bizonyítékkal összevetve mérlegelte azt és az abból levont következtetésének részletes indokát is adta, ezért eljárása minden tekintetben megfelelt a Ket. 50. § rendelkezéseinek. Az alperes a rendelkezésére állt bizonyítékokból helytállóan állapította azt meg, hogy a próbaidejét töltő kérelmezőt egyetlen egyszer sem figyelmeztette a felperes, elégedetlenségét csak a felmondás közlésekor tárta a kérelmező elé, kifejezetten a kérelmező kérdésére válaszolva. A felperes által e körben megjelölt kötelezettségek semmiképp sem voltak olyan súlyúnak tekinthetők, amely a munkavállaló munkaviszonyának megszüntetését megfelelően indokolhatták volna – különösen a várandóság tényének bejelentését követően. Egyetértett a Kúria azon alperesi megállapítással, miszerint a felperes nem tudott elfogadható választ adni arra, hogy pontosan mi volt az az elvárás, amit a kérelmező olyan mértékben nem teljesített, ami az elbocsátását indokolta. A munkakör megszüntetésére vonatkozó felperesi érvelés sem bírt relevanciával, ugyanis maga a felperesi tanú nyilatkozott arra vonatkozóan, hogy fel sem merült, hogy a kérelmezőt tovább foglalkoztathatnák egy nem specialista munkakörben.

[29] Megalapozottan állapította meg azt az alperes a rendelkezésére állt adatok, körülmények és bizonyítékok összevetéséből, hogy azok a felperes kimentése körében nem alkalmasak annak bizonyítására, hogy a kérelmező terhessége az elbocsátásáról szóló döntés meghozatalában nem játszott szerepet. Ezen túl a felperes azt sem tudta bizonyítani, hogy a döntését már azt megelőzően meghozta volna, hogy a kérelmező terhességéről értesült, illetve, hogy az általa felhozott indokok más munkavállaló esetében is a munkaviszony próbaidő alatti megszüntetéséhez vezettek volna. Okszerűen jutott mindebből azon következtetésre az alperes, hogy a felperes nem szüntette volna meg a kérelmező munkaviszonyát, ha nem derül ki róla, hogy várandós. A várandóssággal, mint védett tulajdonsággal összefüggésben történő elbocsátás az egyenlő bánásmód követelményébe ütközött. A Kúria álláspontja szerint az alperesi jogértelmezés állt összhangban az Európai Közösségek Tanácsának 92/85/EGK irányelv 10. cikkében foglaltakkal is.

[30] Nyomatékosan hangsúlyozza a Kúria, hogy az eljárás során a felperesi kimentés körében kellett vizsgálni az indokoltságot, nem pedig a felmondás indokai körében. A bizonyítás téves irányának meghatározása a jogerős ítélet indokolásában és az alperes megismételendő eljárására vonatkozóan adott iránymutatásban is tetten érhető. Azon körülmény, hogy az Mt. 79. § (1) bekezdés a) pontja próbaidő alatt indokolás nélkül azonnali hatályú felmondással lehetővé teszi a munkaviszony megszüntetését, az Ebktv. 19. § (2) bekezdés alkalmazása szempontjából alacsonyabb bizonyítási szintet nem jelent. A munkaviszony megszüntetésének indoka legfeljebb az Ebktv. 22. § (1) bekezdés a) pontja szempontjából lett volna értékelhető, azonban az itt meghatározott törvényi előírások szerinti tartalmú bizonyítási kötelezettségének sem tudott a felperes eleget tenni.

[31] Tévesen határozta meg azt is a bíróság, hogy az ügy megítélése szempontjából annak volt jelentősége, hogy a felmondás a felperes által megjelölt valós indokon alapult-e. Ezen körülménynek az Mt. 79. § (1) bekezdés a) pontja szerinti felmondás körében nem volt jelentősége, mert az indokolás nélkül megtehető lett volna, az alperes határozatának jogszerűségét pedig a tekintetben érintette, hogy a kimentési ok bizonyítottságának hiányát támasztotta alá. Indokolatlanul írta azt is elő a bíróság az alperes számára, hogy a megismételt eljárásban vizsgálja, hogy a kérelmező munkájával kapcsolatosan voltak-e problémák, ha igen milyen súlyúak voltak. A kérelmező munkájával kapcsolatos felperesi megjegyzések, jelzések és azok időpontja az egyenlő bánásmód követelmények megsértése szempontjából relevanciával nem bírt, így az alperesnek arra vonatkozóan további részletes bizonyítási eljárást – mint ahogy azt a bíróság előírta – indokolatlan lefolytatnia. Nincs relevanciája annak, hogy a kiemelt bérezéssel és beosztással járó adott munkakörben mely mulasztások tekinthetők súlyosnak és annak sincs, hogy a felperes a kérelmező munkaviszonyának megszüntetése után betöltötte-e vagy sem, illetve megszüntette-e az adott munkakört.

[32] A Kúria álláspontja szerint az alperes a Ket. 50. § (1) és (6) bekezdésének megfelelően megfelelő mélységben feltárta az ügy elbírálása szempontjából irányadó tényállást és abból az idevonatkozó jogszabályi rendelkezések alapulvételével, hatáskörében eljárva helytálló és megalapozott döntést hozott. Ennek jogszabálysértő volta a perben sem nyert bizonyítást, így a hatályon kívül helyezésére a Pp. 339. § (1) bekezdése értelmében jogszerű lehetőség nem volt.

[33] Minderre tekintettel a Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet  jogszabálysértő a felülvizsgálati kérelemmel érintett körben, ezért azt a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a felperes megalapozatlan keresetét a Pp. 339. § (1) bekezdése értelmében elutasította. (Kúria, Kfv.III.37.585/2017.)