19/2018. számú közigazgatási elvi határozat

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

I. Az „elévülés” lehetősége a versenyfelügyeleti eljárásban.
[1996. évi LVII. tv. (Tptv.) 11. § (1) bek., 52. §, 53. § (2)-(4) bek., 67. §, 70. § (1), (4) bek.]
II. Az adatok zártan kezelése, (a védett tanúvá nyilvánítás) formai és tartalmi követelményei a közigazgatási eljárásban.
[2004. évi CXL tv.  (Ket.) 39/A. §, 54. § (4) bek., 1/2003. EK rendelet 25. cikk,  26. cikk]

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] Az alperes 2011. június 9. napján versenyfelügyeleti eljárást indított az I.-V. rendű felperesekkel és a F. B.  Kft.-vel szemben, majd az eljárását 2012. november 19. napján a VI. rendű, 2013. szeptember 3. napján a VII. és VIII. rendű felperesre is kiterjesztette.
[2] Az alperes a 2014. június 30-án kelt  határozatában megállapította, hogy az I. rendű, a II. rendű, a III. rendű, a IV. rendű, az V. rendű és a VII. rendű felperesek 2005-2007 között, a VIII. rendű felperes 2005-től 2007. augusztus 20-ig, az F. B. Kft. 2007. augusztus 21-től – 2007 decemberéig, a VI. rendű felperes 2005-től – 2007. január 30-ig egységes, folyamatos és komplex jogsértést folytattak a hazai transzportbeton termékpiacon tanúsított összehangolt magatartásukkal, és e magatartásukkal megsértették a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Tpvt.) 11. § (1) bekezdését. Ezért az alperes az I. rendű felperest 185.400.000 forint, a II. rendű felperest 643.900.000 forint, a III. rendű felperest 192.000.000 forint, a IV. rendű felperest 465.800.000 forint, az F. B. Kft.-t 53.500.000 forint, az V. rendű felperest 550.000.000 forint, a VI. rendű felperest 270.200.000 forint, VII. rendű felperest 1.000.000 forint, a VIII. rendű felperest 428.400.000 forint versenyfelügyeleti bírság megfizetésére kötelezte.
[3] Határozata indokolásának IV. pontjában az eljárásban 1. számú és 2. számú védett tanúként nyilatkozó személyek vallomásain keresztül ismertette a felső vezetői és középvezetői találkozókon résztvevő személyek körét. Az árrögzítés és a piacfelosztás bizonyítékai körében az 1. számú védett tanú (a továbbiakban: 1. tanú) által becsatolt, 2006. május 17-i, 2006. július 13-i, 2006. szeptember 29-i, 2006. szeptember 29-i és a 2006. július 13-i időpontokban felperesek tárgyalásai alkalmával készült táblázatokra (a továbbiakban: táblázatok), a 2. számú védett tanú (a továbbiakban: 2. tanú) határidőnaplójára (a továbbiakban: határidőnapló) és S. K. spirálfüzetére (a továbbiakban: spriálfüzet) hivatkozott. Kiemelte, hogy a táblázatok a tárgyalások tárgyát, a résztvevők pontos körét, a felperesek piaci részesedését, és azokhoz kapcsolódóan az adott időszakra vonatkozó teljesítéseket tartalmazták az 1000 m³ feletti munkák vevőinek felsorolásával; a felső vezetők által évente egyszer megtartott találkozót követően felperesek vezetői szóban közölték a vállalkozásra jutó kvótákat az adott cég kereskedelmi vezetőivel, mely százalékos arányban került meghatározásra és e kvóták a táblázatokban cégenként kerültek rögzítésre.
[4] A védett tanúk nyilatkozatainak hitelességét illetően megállapította, hogy az 1. tanú a személyi körülményeit illetően valós tényekről nyilatkozott, nem volt elfogult, és a 2. tanú nyilatkozatai, valamint határidőnaplója is hiteles bizonyítékok, a 3. tanú esetében a személyi körülmények vizsgálati szakaszban részletesen feltárásra kerültek. A védett tanúk nyilatkozatai egybehangzóak, pontosak és kellően konzisztensek voltak annak ellenére, hogy egymás személyéről és nyilatkozatairól nem tudtak. Bemutatta a védett tanú intézményének jogi szabályozását, e körben a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 39/A.§ (1) bekezdés, a Tpvt. 79/B. § (3) bekezdéseire, valamint kommentárra és bírósági határozatra hivatkozott. Megállapította, hogy felperesek magatartása a Tpvt. 11. § (2) bekezdés a) és d) pontjának megsértésével a Tpvt. 11. § (1) bekezdése szerinti tilalomba ütközött azzal, hogy a VII. rendű felperes a jogsértés tekintetében alapvetően adminisztratív feladatokat látott el, mely versenyjogi felelősségét megalapozza.
[5] Megállapította, hogy a felperesek jogsértése nem csekély jelentőségű, mert érintett piaci részesedésük meghaladta a 10%-ot, valamint a jogsértés horizontális árrögzítés és piacfelosztás volt. A bírságkiszabás során – a VII. rendű felperes kivételével – a Tpvt. 78.§ rendelkezésein túlmenően a Gazdasági Versenyhivatal Elnökének és a Gazdasági Versenyhivatal Versenytanácsa Elnökének 1/2012. Közleményét (a továbbiakban: Bírságközlemény) vette alapul.

A kereseti kérelem és az alperesi ellenkérelem

[6] A felperesek keresetükben az alperesi határozat felülvizsgálatát részben eljárási hibákra (a védekezési lehetőségük és a tisztességes eljárás hiányára), részben a jogsértés bizonyítottságának hiányára hivatkozással kérték. Sérelmezték továbbá a bírság kiszabás tényét, illetőleg mértékét. A VI., VII. és VIII. rendű felperesek az eljárás megszüntetését – a fentieken túl – elévülés okán is kérték. Valamennyi felperes keresetét a rá vonatkozó határozati rendelkezés tekintetében terjesztette elő.
[7] Az alperes határozatának indokolását fenntartva a keresetek elutasítását kérte.

Az elsőfokú ítélet

[8] Az elsőfokú bíróság a felperesek kereseteit elutasította.

A felperesek fellebbezései és az alperes fellebbezési ellenkérelme

[9] A II.-VIII. rendű felperesek fellebbezésükben az elsőfokú ítélet keresetük szerinti megváltoztatását, másodlagosan annak hatályon kívül helyezésével az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára történő utasítását, illetve a per megszüntetését kérték. A felperesek fellebbezési érveiket keresetükkel azonosan adták elő.
[10] Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.

A másodfokú ítélet

[11] A másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet fellebbezett részét megváltoztatta, az alperes határozatát a II.-VIII. rendű felperesekre vonatkozó részében hatályon kívül helyezte és az alperest a II.-V. rendű felperesek tekintetében új eljárásra kötelezte. Ítéletének indokolása szerint a VI., a VII. és VIII. rendű felperesek elévülési kifogása tekintetében az elsőfokú bíróság okfejtése hibás. Rögzítette, hogy bár a Tpvt., valamint a Ket. valóban nem tartalmaz elévülési szabályokat, vannak azonban olyan rendelkezések, amelyek az időmúlásnak jogalakító, azt elenyésztető hatást tulajdonítanak. Elfogadva, hogy az eljárás és a vizsgálat nem azonos fogalmak, a vizsgálat a versenyfelügyeleti eljárás része, kifejtette, hogy a hivatalból indított versenyfelügyeleti eljárás a 70. § (1) bekezdése alapján megjelölt vizsgálandó tevékenységek és körülmények kapcsán az 50. §, az 52.§, valamint a 70. § (5) bekezdésében megfogalmazottak szerint azonosítható ügyféllel szemben legkésőbb a Tpvt. 65/A. § (6) bekezdése szerint közölt végzéssel indulhat. Hivatkozva a Tpvt. 67. § (4) bekezdésére megállapította, hogy perbeli esetben a VI., VII. és VIII. rendű felperesek bevonásakor a IV-VI. Fejezet rendelkezéseibe ütköző magatartás elkövetése óta több, mint öt év eltelt. Elfogadta, hogy a vizsgálat lefolytathatóságával és az eljárás megindíthatóságával szemben a jogalkotó ugyanazon feltételeket állította. Ha a jogalkotó az eljárás, valamint a vizsgálat megindulásakor megnevezett ügyfél esetében a 67. § (4) bekezdését alkalmazni rendelte, ugyanezeket a feltételeket a később bevont ügyfelekkel szemben is alkalmazni kell. Bár az ügyféllé válás az 53. § (4) bekezdése alapján a vállalkozások bevonásával is történhet, ezt a döntést esetükben a velük szembeni eljárás megindításaként kell értelmezni. A jogalkotó az eljárás megindulásakor megnevezett ügyfél és a bevonással ügyféllé váló ügyfelek között nem tehet, de nem is tett különbséget. Álláspontja szerint a Tptv. 53.§ (4) bekezdését, valamint a 70.§ (4) bekezdését kizárólag a 67.§ (4) bekezdésével összhangban és arra tekintettel kell és lehet értelmezni. Az eljárásba bevonni az 53. § (4) bekezdése alapján azt az ügyfelet lehet, illetve azzal az ügyféllel szemben lehet az eljárást, a vizsgálatot a 70. § (4) bekezdése szerint kiterjeszteni, akivel szemben, illetve amelyre nézve a 67. § (4) bekezdésben megállapított határidő még nem telt el. Csak ez az értelmezés felelhet meg az Európai Unió Tanácsa 2002. december 16-i 1/2003/EK rendelete (a továbbiakban: EK rendelet) 25. és 26. cikkeinek, amelyben a Tanács a versenyellenes magatartások, valamint a szankciók kiszabásának elévüléséről rendelkezett.
[12] A másodfokú bíróság a közigazgatási iratanyagból kiindulva rögzítette, hogy a VI. rendű felperes jogsértése 2007. január 30. napjáig tartott, az eljárásba történő bevonására a jogsértést követő öt éven túl, 2012. november 19. napján került sor. A VII. rendű felperes jogsértése 2007. december 31. napjáig, míg a VIII. rendű felperes jogsértése 2007. augusztus 20. napjáig tartott, eljárásba történő bevonásuk ugyancsak 5 éven túl – 2013. szeptember 3-án – történt meg. A fentiek alapján megállapította, hogy mindhárom felperest a Tpvt. 67. § (4) bekezdésébe ütköző módon vonták be az eljárásba. Ezért a VI., VII. és VIII. rendű felperes vonatkozásában a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján – figyelemmel a Pp. 339. § (1) bekezdésére – az elsőfokú ítéletet és az alperes határozatát hatályon kívül helyezte.
[13] A másodfokú bíróság vizsgálta a védett tanúkkal kapcsolatos felperesi kifogásokat és rögzítette, hogy a felperesek sérelmezték a Ket. 54. § (4) bekezdése, indirekt módon a Ket. 39/A. § (1) bekezdése alkalmazását. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a Ket. 39/A. § (1) bekezdése szerinti tanú esetében a Ket. 54. § (4) bekezdése szerinti követelmény automatikusan alkalmazandó, ezért kiemelkedő jelentősége van a védett tanúi minősítés megfelelőségének. Az alperesi határozat 378. és 379. pontjaira, továbbá a Ket. Nagykommentár vonatkozó részére utalva úgy foglalt állást, hogy a védettséghez komoly félelem keltése szükséges.
Megállapította továbbá – jogkövetkezmények levonása nélkül –, hogy az alperesnek a tisztességes eljárás érdekében biztosítania kell a jegyzőkönyvben – az ügyfelek kényszerű távolléte miatt – a meghallgatás előzményének, körülményeinek leírását, a hatóság és tanú részéről elhangzottak szó szerinti rögzítését, és a meghallgatás során az indokolt kérdések feltevését. Hangsúlyozta, hogy az ügyfeleknek elegendő határidőt kell biztosítani a kifogásaik, észrevételeik előterjesztésére, a kérdések feltevésére.
Következtetése szerint az elsőfokú bíróság a zárt iratokat külön nem vizsgálta, a zárt adatkezelésre irányuló kérelmek pontos tartalmát sem ismerte, ezáltal az elsőfokú bíróság nem vizsgálta a Ket. 39/A. § (1) bekezdésében foglalt feltételek teljesülését. Megállapította, hogy az 1. számú védett tanúhoz köthető kérelem formai és tartalmi szempontból nem felel meg a követelményeknek. Az 1. számú védett tanú természetes személyazonosító adatainak és lakcímének zárt kezelésére úgy került sor, hogy nincs olyan zárt irat, amely e tanú jogi képviselőjének meghatalmazását igazolná, vagy azt hivatalos irat bizonyítaná. A kérelmező ügyfél neve hiányzik, ezáltal nem állapítható meg az előterjesztő személye, továbbá tartalmi szempontból sem megfelelő, mert okok ismerete nélkül hátrány bekövetkezte nem valószínűsíthető.
[14] A 2. és 3. számú tanú adataik zártan történő kezelését – az alperes által készített hivatalos feljegyzések szerint – telefonon kérték. A 2. számú tanú esetében azzal az indokkal, hogy „a jövőbeni esetleges piaci tevékenységét egy, a jelenlegi piaci szereplőkre vonatkozó negatív tartalmat is magában hordozó nyilatkozat súlyosan akadályozhatná”, a 3. számú tanú esetében pedig azzal, hogy „a jövőbeni elhelyezkedését egy, a piaci szereplőkre vonatkozó esetlegesen negatív nyilatkozat súlyosan akadályozhatná”. A törvényszék a 2. és 3. számú tanú esetében sem találta valószínűsítettnek a hátrányok bekövetkeztének lehetőségét, ezért úgy foglalt állást, hogy a 2. és 3. számú tanú a kérelmét nem indokolta, a kérelmük alapjául szolgáló körülményeket nem valószínűsítették, a megjelölt okokat az alperes a valószínűsítés szintjén sem vizsgálta. Emellett a kérelmek azonossága alapján valószínűsítette, hogy az okokat nem a kérelmezők jelölték meg. Mindezekből a Fővárosi Törvényszék arra a következtetésre jutott, hogy az alperes a Ket. 39/A. § (1) bekezdésébe ütköző módon kezelte az 1., 2. és 3. számú tanúk adatait zártan, és a Ket. 54. § (4) bekezdését megsértve hallgatta meg őket. A másodfokú bíróság nem látott jogi lehetőséget arra, hogy a védett tanúk státuszát megváltoztassa, hiszen rájuk nézve – a felperesi hivatkozással ellentétben – a Pp. 172. § (5) bekezdése nem alkalmazható, ezért mindössze a védetté nyilvánításról szóló döntések jogsértő voltát állapította meg, illetve a jogsértő módon beszerzett tanúvallomásokat a bizonyítékok sorából kizárta. A védett tanúk vallomásának kiemelése folytán levonta azt a következtetést, hogy nincsen egyetlen olyan bizonyíték sem, amely önmagában vagy más bizonyítékokkal együtt alátámasztaná az alperes által megjelölt időtartamra vonatkozóan a felperesek jogsértését. Álláspontja szerint az alperes a tényállás tisztázási kötelezettségének ezért nem tett eleget, a megmaradó bizonyítékok a megállapított tényállást nem támasztják alá, ennélfogva a II.-V. rendű felperesek tekintetében a rendelkező rész szerint döntött. Az új eljárásra adott iránymutatásában a tényállás kiegészítése kapcsán a védett tanúk védetté nyilvánítására vonatkozó szabályok betartását és ismételt meghallgatásukat írta elő. Utalt a Ket. 72. § (1) bekezdés előírásaira, amelyet a határozat szerkesztésénél az alperesnek figyelembe kell vennie.

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

[15] Az alperes a jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében annak hatályon kívül helyezését, és helyette az elsőfokú ítélet hatályában fenntartását kérte.
[16] A III. és V. rendű felperesek egymással megegyező tartalmú csatlakozó felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő, melyben elsődlegesen a jogerős ítéletnek az elsőfokú ítéletre is kiterjedő történő hatályon kívül helyezését és a jogszabályokkal összhangban álló új határozat meghozatalát, másodlagosan a jogerős ítélet hatályában fenntartását, harmadlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése mellett a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérték, az utóbbit azzal, hogy a másodfokú bíróság a III. és V. rendű felperesek kereseti kérelmét és érveit érdemben és teljes körűen vizsgálja. A csatlakozó felülvizsgálati kérelmen túl a felülvizsgálati ellenkérelmüket azzal indokolták, hogy a védett tanúk indokolatlanul jutottak e státuszhoz, az erre irányuló kérelmek súlyos formai és tartalmi hibákban szenvednek.
[17] A II. rendű felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
[18] A IV. rendű felperes felülvizsgálati ellenkérelmében, illetőleg annak kiegészítésében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
[19] A VI. rendű felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
[20] A VII. rendű felperes a jogerős ítélet rá vonatkozó részének hatályában fenntartását kérte és kizárólag az elévülés vonatkozásában tett alperesi előadást észrevételezte.
[21] A VIII. rendű felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.

A Kúria döntése és jogi indokai

[22] Az alperes felülvizsgálati kérelme részben – az alábbiak szerint – alapos. A III. és V. rendű felperesek csatlakozó felülvizsgálati kérelme nem alapos.
[23] A Kúria álláspontja szerint a másodfokú bíróság a Tpvt. 67. § (4) bekezdése értelmezése tekintetében jogszerű és megalapozott döntést hozott, azonban a tanúk adatainak zártan kezelése, továbbá a tanúvallomások bizonyítékok köréből való kirekesztése kapcsán, továbbá ehhez kapcsolódóan a jogsértés bizonyítatlansága körében nem megalapozottan döntött az alábbiak szerint.
[24] A Kúria a jogerős ítélet VI., VII. és VIII. rendű felperesekre vonatkozó rendelkezéseit illetően – a felülvizsgálati kérelemben foglaltakra tekintettel – az alábbiakra mutat rá.
A Kúria egyetért azzal az állásponttal, hogy az időmúlás jelentőségét az egyes jogágak, az egyes ágazati szabályok eltérően állapíthatják meg. A jelen ügyben – miután a Ket. elévülési szabályai nem alkalmazandók – kizárólag a Tpvt. szabályai a meghatározóak atekintetben, hogy kell-e/lehet-e és milyen jelentőséget tulajdonítani a jogsértő magatartás befejezése óta eltelt hosszabb időnek. A másodfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a VI., VII. és VIII. rendű felperesek elévülésre történő hivatkozása kapcsán az elsőfokú bíróság okfejtése hibás. Nem vitás, hogy a Tpvt. nem tartalmaz elévülési szabályokat, van azonban olyan rendelkezése, amely tükrében az időmúlást mégis vizsgálni kell.
[25] A Kúria vizsgálta a Tpvt. 67. § (4) bekezdésében foglalt szabály jogalkotói célját, alkalmazásának szükséges kereteit, és figyelembe vette az egyenlőségi szabály [Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdés] érvényesülésének biztosítása iránti igényt is.
A Tpvt. 67. § (4) bekezdés kizárja a versenyfelügyeleti eljárás részét képező vizsgálat [Tpvt. 47. § (1) bekezdés a) pont] megindításának lehetőségét, ha a Tpvt. IV-VI. Fejezet rendelkezéseibe ütköző magatartás elkövetése óta eltelt öt év. E jogi szabályozás tehát kizárja a hatósági fellépés, az állami büntető igény érvényesítésének lehetőségét jogsértés esetén ha annak befejezése óta öt év eltelt. E szabályozás értelme, hogy az idő múlásával elnehezedik egyrészt a hatóság bizonyítási kötelezettségének teljesíthetősége, másrészt az ügyfél, eljárás alá vont személy, vállalkozás védekezésének lehetősége is, mert a bizonyítani kívánt tények bizonyítékai hosszú idő múltán elenyészhetnek, továbbá hosszú idő elteltével elenyészik a jogsértés miatti fellépés szüksége, jelentősége.
[26] Kérdésként fogalmazódott meg jelen ügyben, hogy a Tpvt. 67. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezést „felülírhatja-e” az 53. § (4) bekezdése, azaz lehetőséget ad-e arra ez a rendelkezés, hogy a hatóság a jogsértő magatartás befejezését követő öt éven túl is eljárhasson adott személlyel (vállalkozással) szemben. Egyrészt a jogi szabályozás lényegének fenti meghatározása e jogértelmezést önmagában kizárja, másrészt az 53. § (4) bekezdésének tartalmát, célját, jogi normán belül való elhelyezését tekintve is elvethető ez az alperesi álláspont. Az 53. § (4) bekezdése az ügyfélfogalomra vonatkozó speciális rendelkezés. Az 52. § alapján, fő szabály szerint ugyanis a versenyfelügyeleti eljárásban ügyfél az, akivel szemben hivatalból megindult az eljárás, továbbá a kérelmező, illetve akire a kérelem vonatkozik. E rendelkezésben megjelölt ügyféli kört hivatott kitágítani az 53. § (4) bekezdése, mely okból e rendelkezés célja nem a Tpvt. 67. § (4) bekezdésében, hanem az 52. §-ban foglalt rendelkezés értelmezési tartományának bővítése. A Kúria álláspontja szerint az időmúlás jelentőségét rögzítő szabályok megváltoztatása az ügyfélfogalomhoz kapcsolódó norma révén nem következhet be. Ezért más vállalkozás versenyfelügyeleti eljárásba történő későbbi bevonására is csak a Tpvt. 67. § (4) bekezdésében meghatározott időn belül kerülhet sor.
Fentieken túlmenően  arra a következtetésre jutott a Kúria, hogy az általános egyenlőségi szabály érvényesülését gátolná, ha az alperesi határozatban foglaltak szerint kerülne sor a Tpvt. szabályainak értelmezésére, mivel az arra vezetne, hogy ugyan vizsgálatot nem lehetne megindítani a jogsértéstől számított öt éven túl adott vállalkozással szemben, de az eljárásba való bevonásra korlátlan ideig lenne lehetőség. Ez az értelmezés azért sem helyes, mert valójában mind a vizsgálat megindítása, mind a bevonás eredménye az, hogy létrejön a közigazgatási jogviszony, az adott vállalkozással szemben megindul egy hatósági eljárás (versenyhatósági eljárás). Ezt a jogértelmezés támasztja alá az 52. § ügyfélfogalma, a 70. § (5) bekezdésének a versenyfelügyeleti eljárás szétválaszthatóságát engedő szabálya, de az is, hogy a hatósági eljárás, a hatósági jogviszony szükségszerű eleme maga az ügyfél. Tényszerű, hogy az alperes maga is lényegesnek tekintette, hogy a vizsgálat megindításakor az erről szóló végzését a vállalkozások számára megküldje, ezzel kijelölte az ügyféli kört [Tpvt. 52. §]. Az alperes jogértelmezésének elfogadása visszaélésszerű hatósági eljárásra adhatna alapot, hiszen elegendő lenne egy vállalkozással szemben határidőben megindítani a vizsgálatot, és a hatóság korlátlan ideig vonhatná be a többi, jogsértésben részes vállalkozást a már megindított eljárásába. Ez az egyes vállalkozások között eltérő megítélésre, indokolatlan különbségtételre vezet, de sérti a jogbiztonság követelményét is.
Az öt éves időtartam önmagában arra is elegendő – figyelemmel az ügyintézési határidő Tpvt.-beli szabályaira [63. §] –, hogy kellő időt biztosítson a hatóságnak a jogsértésről való tudomásszerzésre, a jogsértés és a jogsértő személyi kör azonosítására, eljárás alá vonásukra.
A Kúria szerint az alperes alaptalanul és minden jogszabályi rendelkezés nélkül hivatkozott arra, hogy az eljárásba később bevont vállalkozások kapcsán az „elévülés” nyugszik. Egyrészt a nyugvásra mindig kifejezett jogszabályi rendelkezés szükséges, másrészt ilyen egyértelmű szabályozás kizárólag az ügyintézési határidő vonatkozásában lelhető fel a Tpvt.-ben [63. § (5) bekezdés], mely eljárási szabály az anyagi jogi szabályra nem alkalmazható.
[27] A másodfokú bíróság – kisebb tévedése ellenére – helytállóan állapította meg, hogy a VI., VII., VIII. rendű felperesek ellen – a jogsértő cselekmény abbahagyásának időpontjához képest – öt éven túl indult meg az eljárás, amely sérti a Tpvt. 67. § (4) bekezdésében foglalt szabályt. Megjegyzi a Kúria, hogy önmagában az is komoly aggályokat vet fel, hogy amikor az alperes az eljárásba a VI., VII. és VIII. rendű felpereseket bevonta, már egyszer a vizsgálati szakaszt lezárta, és az ügynek a Versenytanácshoz történő átadását követően a Versenytanács által elrendelt ismételt vizsgálat lefolytatására került sor. Ekkor már megtörténtek a tanúmeghallgatások, egy sor irat beszerzése, de a bizonyítási eljárás releváns, jelentős részében a VI.,VII. és VIII. rendű felperesek törvényes jogaikat nem gyakorolhatták.
[28] A Kúria a tanúk adatainak zártan történő kezelésének elrendelésével, a tanúk meghallgatásával kapcsolatos kifogások körében a jogerős ítélettel - az alábbiak szerint – nem értett egyet.
A másodfokú bíróság helytállóan rögzítette, hogy a felperesek keresetükben és a fellebbezésükben "direkt (II. rendű) és indirekt (III.,V. rendű) módon" egyaránt sérelmezték egyfelől a tanúk védetté nyilvánításának tényét, módját, másfelől a bizonyítási eljárás lefolytatásának (a védett tanúk vallomásai felvételének és értékelésének) mikéntjét. Az alperes tévesen érvelt azzal, hogy a bíróság túlterjeszkedett a kereseten és a fellebbezési kérelmen, és ezzel megsértette a Pp. 215. §-át és a 253. § (3) bekezdését, amikor ezen eljárásjogi jogsértések következményét valamennyi felperessel szemben alkalmazta. Az alperes arra is tévesen hivatkozott, hogy itt az egységes pertársaság hiányának érdemi jelentősége van. E körben fontosnak tartja hangsúlyozni a Kúria, hogy a pertársaság polgári eljárásjogi fogalma a verseny ügyben hozott határozat bírósági felülvizsgálata során automatikusan és klasszikus értelemben nem alkalmazható. A versenyügyben, de különösen kartellügyben, egységes, komplex, folyamatos jogsértés esetén – mint ahogy jelen ügyben is – a vállalkozások magatartásának tanúsítása összefügg, annak jogi minősítése együttesen vizsgálandó, bizonyítandó, amellett, hogy vannak az egyes vállalkozások eltérő szerepét meghatározó egyéb, önállóan vizsgálandó körülmények is (betöltött szerep, jogsértésben való részvétel ideje, gazdasági potenciál, bírság körében értékelendő további egyedi körülmények). Mivel egyedül nem lehet kartellezni, ahhoz legalább két vállalkozás magatartása szükséges, az eljárás alá vont vállalkozások érdekeltsége a tényállás feltárása, bizonyítékok beszerzése, értékelése és mindezek vitatása körében összekapcsolódhat, mivel a hatóság egy versenyfelügyeleti eljárás keretében vizsgálja valamennyi eljárás alá vont vállalkozás magatartását, annak összefüggéseit. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy ha akárcsak egy vállalkozás által hivatkozott akár eljárásjogi, akár a jogsértéshez kapcsolódó anyagi jogi érvelés megalapozott, az kihat(hat) a jogsértésben résztvevő más vállalkozásokra is. Tekintettel arra, hogy a felperesek egy része a keresetben és a fellebbezésben is kifogásolta a tanúk adatainak zártan kezelését, a védett tanúk meghallgatásának módját, körülményeit, ezek olyan, a bizonyítás körébe eső releváns kérdések, amelyeknek következményeit valamennyi vállalkozásra kihatóan kell(ett) megállapítani, hiszen ezek a bizonyítási eljárás lényeges körülményeinek minősülnek. Ez az elv természeten nem írja felül a kereseti és fellebbezési kérelemhez kötöttség elvét, mert az más jogi szabályokon alapul. Ezért egyetért a Kúria azzal, hogy a bizonyítási eljárás esetleges lényegi hibája kihat a határozattal érintett valamennyi ügyfélre, bármelyikük erre vonatkozó kereseti/fellebbezési kérelme megalapozza és egyúttal kijelöli a bírósági felülvizsgálat irányát.
[29] A Kúria a jogerős ítélettel követett azon elvi tételt is helyesnek tartja, hogy ha a tanú adatainak zártan kezelését indokolatlanul rendeli el a hatóság, akkor az az ügy érdemére kiható lényeges eljárási szabálysértés. Ennek indokát a Kúria abban látja, hogy a tanú védelme azt a célt szolgálja, hogy a tanú jogsértésre vonatkozó ismereteit megossza a hatósággal, a tanúvallomás következményeitől való félelme, esetleg a jogsértőktől származó fenyegetése, fenyegetettsége ne akadályozza meg a vallomástételben, ezzel a hatóságot segítse a jogsértés feltárásában, a hatékony fellépésben. Ebben a helyzetben a tanú önrendelkezéshez, a személyes adatok védelméhez való joga és az eljárás alá vont vállalkozások védekezéshez, tisztességes eljáráshoz való joga kerül szembe egymással, és kellő indokból a védekezéshez való jog szükséges és arányos korlátozása bekövetkezik. Ez a szükséges és arányos korlátozás azonban nem állapítható meg, ha a tanúnak nem kell tartania attól, hogy vallomása miatt őt hátrány érheti. Ebben az esetben nincs valós indok arra, hogy a vállalkozások védekezéshez való joga korlátozásokkal érvényesüljön.
Itt kell megjegyezni, hogy a tanú védelmében és a Ket. 54. § (4) bekezdése alapján a védett tanú meghallgatására az ügyfél és jogi képviselő jelenléte nélkül kerülhet sor, ezért alaptalanok az ezt kifogásoló felperesi érvelések. Ez esetben az ügyfelek közvetett módon, a hatóság közreműködésével élhetnek a kérdésfeltevés jogával. Egyúttal e helyzet azt is eredményezni azonban, hogy a hatóságra hárul olyan lényeges körülmények vizsgálata mint szavahihetőség, bejelentői motiváció, érdekeltség, összebeszélés lehetősége. Mindezen körülmények vizsgálatáról a pontosan, jól követhetően, indokoltan szó szerint vezetett jegyzőkönyv adhat információt, amelyet erre irányuló kereset alapján érdemben a bíróság ellenőrizhet. A másodfokú bíróság e körben tett megállapításait a fentiekben kifejtettek szerint és a Kfv.II. 37.672/2015/28. számú ítélet [120]-[121] pontjaiban foglaltakra utalással pontosítja a Kúria azzal, hogy a vállalkozásoknak joguk van álláspontjaik kifejtésére, de a védett tanúhoz kérdést közvetlenül nem intézhetnek, a hatóságnak azonban kellő időt kell biztosítani arra, hogy a vállalkozások kérdéseiket előterjeszthessék. A másodfokú bíróság jogerős ítéletében ez utóbbi körben feltárt hibát jogilag nem minősítette, annak lényeges, lényegtelen voltáról nem foglalt állást, így ezt a Kúria sem tehette meg.
[30] Tévedett az alperes abban is, hogy a másodfokú bíróság jogsértően nem oktatta ki a „bizonyítási teher átfordulásáról”. Egyrészt az anyagi pervezetés szabályainak alkalmazása e körben fel sem merülhet, a Törvényszék eljárásában nem volt szó az alperesre háruló bizonyításról. Egyrészt a védetté nyilvánítás nem képezi az alperes által megállapított tényállás részét, hanem a tényállás felderítéséhez kapcsolódó eljárási cselekmény, következésképpen a tényállás tekintetében a bizonyítási teher megfordulásáról nem is lehet beszélni. Az érintett eljárási cselekmények az ügy iratanyagában rögzítésre kerültek, a hatósági intézkedéseknek meghozatalukkor kellett törvényesnek és megalapozottnak lenniük, amelyet a közigazgatási iratanyagban szereplő adatoknak kell(ett) igazolni. További bizonyítás e körben szükségtelen, sőt az alperes a védetté nyilvánítás körülményeit – utólag – nem is bizonyíthatta volna. Az azonban kívül esik a bizonyítási teher megfordulásának kérdésén, hogy a Törvényszék alpereshez intézett kérdésfeltevéssel segíthette volna az általa feltárt hiányosságok valós voltának beazonosítását, ez azonban elmaradt, mely végül tévedéshez vezetett.
[31] A Kúria egyetért azzal is, hogy az egyik védett tanú által tett bejelentés nyomán megindult panaszeljárás nem volt része a jelen per tárgyát képező versenyfelügyeleti eljárásnak, de a kettőt összeköti az alperes személye. Ezért a panasz nyomán megszerzett információkat nemcsak a versenyfelügyeleti eljárás lefolytatásához, hanem akár a panaszosból lett tanú képviseletével kapcsolatosan is felhasználhatja az alperes. Az 1. számú védett tanú esetében éppen ez történt, amikor az alperes a panaszeljárásban hatósága előtt 2010. szeptember 2-án készült közhiteles hatósági jegyzőkönyvbe foglalt, korlátozást nem tartalmazó meghatalmazás alapján eljáró ügyvéd későbbi bejelentését (tanú adatainak zártan történő kezelésére irányuló kérelmét) az 1. számú védett tanú nevében megtett nyilatkozatként kezelte, helyesen. A Ket. 39/A. §-a sem támaszt személyes eljárási kötelezettséget, így a szabályos meghatalmazás alapján eljáró jogi képviselő nyilatkozata nem hagyható figyelmen kívül. E körben a másodfokú bíróság téves következtetésre jutott, amikor azt állapította meg, hogy a jogi képviselő meghatalmazás hiányában járt el, a tőle származó nyilatkozatot ismeretlen személytől származóként kell kezelni, az 1. számú védett tanú adatai zártan kezelését nem kérte. Minderre tekintettel a Kúria – szemben a másodfokú bírósággal – úgy értékelte, hogy az 1. számú tanú védetté minősítésére irányuló kérelem arra jogosulttól származott.
[32] A tanúk adatai zártan kezelése körében a felperesek kifogásolták azt is, hogy a tanúk nem megalapozott kérelmet nyújtottak be és az alperes indokolatlanul biztosított számukra védelmet. A másodfokú bíróság tévedett, amikor a felperesek álláspontját elfogadva nem találta a tanúk kérelmét, az annak alapjául felhozott érveket kellő súlyúnak.
A Kúria álláspontja szerint a 104/2010. (VI.10.) AB határozatban büntető ügyhöz kapcsolódóan megfogalmazott elvi tételek, a döntés iránymutatása ebben az ügyben is jelentőséggel bír, figyelemmel a versenyügy büntetőjogias jellegére. A versenyhatósági eljárásban (ahogy más hatósági eljárásban is) a tanúnak megjelenési, – mentességi ok hiányában – vallomástételi és igazmondási kötelezettsége van [lsd. Tpvt. 44. § (1) bekezdés alapján alkalmazandó Ket. 53. § (2) bekezdés és 54. § (1) bekezdés], ugyanakkor a hatósági eljárásban való közreműködése alapvetően érinti személyes adatai védelméhez való jogát. A szabályozás oka, hogy a versenyhatósági ügyben is megnyilvánuló állami büntető igény érvényesítésekor a bizonyításban a tanúzási kötelezettség teljesítéséhez jelentős alkotmányos érdek fűződik. A jogalkotó felismerve, hogy a hatósági eljárásban is szükség van a tanúk bizonyos védelmére, beiktatta a Ket. 39/A. §-át, mely minden, így az alperes előtt folyamatban lévő hatósági eljárásban is alkalmazandó. Miután a Tptv. nem tartalmaz a védetté nyilvánításra vonatkozó külön szabályozást, ezért a Ket. 39/A. §-ának szövegéből kell kiindulni, amely szerint „erre irányuló kérelem esetén a hatóság elrendeli ... a tanú természetes személyazonosító adatainak és lakcímének zárt kezelését, ha a kérelmet előterjesztő valószínűsíti, hogy őt az eljárásban való közreműködése miatt súlyosan hátrányos következmény érheti”. E védettség célja annak biztosítása, hogy a tanú a hatósági eljárásban félelem nélkül legyen képes megalapozott és valósághű nyilatkozat megtételére, és befolyásmentesen tudja gyakorolni jogait és teljesíteni kötelezettségét.
Releváns kérdésként merült fel, hogy milyen nyilatkozat tekinthető elegendőnek e védelem biztosításához. A Kúria álláspontja szerint meghatározó e kérdés megválaszolásánál, hogy a félelem szubjektív, adott személyben a védelem igénye mindig jövőbeni és feltételezett események miatt fogalmazódik meg, és a Ket. szerint is elegendő mindezek valószínűsítése. Szinte lehetetlen pontos határ kijelölése a kérelem tartalmi követelményét illetően. Az azonban biztos, hogy minden esetben egyenként ítélendő meg, hogy az előterjesztett kérelem alkalmas-e a védettség biztosítására. Jelen ügyben mindhárom tanú indokolta kérelmét, szubjektív félelemre és ésszerűen feltételezhető jövőbeni eseményekre hivatkoztak, melyeket az alperes mérlegelési jogkörben elbírálva megalapozottnak ítélt. A Kúria kiemeli, hogy a hatóság az erre vonatkozó kérelem elbírálásánál igen szűk körben mérlegelhet. Egyfelől a hátrányokat a kérelmezőnek elég valószínűsítenie. A valószínűsítés – a bizonyítástól eltérően – nem alkalmas a valóságról való meggyőződés bekövetkeztéhez, mivel célja csupán az állított tény hihetővé tétele. Másfelől a súlyos hátrányok bekövetkezése nemcsak jövőbeni („következmény”) de esetleges is („érheti”). Ezért a védetté minősítés elvárt „szintje” alacsony, melynek a jelen perben érintett tanúk kérelmei megfeleltek, hiszen mindhárman beszámoltak a jövőre vonatkozó, szubjektív félelmeikről, amelyek azonban az ügy összes körülményét figyelembe véve kellően adekvátak voltak (pl. piaci viszonyokra, az adott szakmában további munkalehetőség megszűnésére való hivatkozás). A fentiekre alapozva a Kúria – a védett adatok egyenkénti és összességében való elemzése alapján – megállapította, hogy a tanúk védetté nyilvánítása megalapozott és jogszerű volt. E megállapításnak egyenes következménye, hogy téves és jogsértő a három védett tanú nyilatkozatának a bizonyítékok köréből történő kizárása eljárási hiba miatt, illetve annak megállapítása, hogy az alperes – a fennmaradó bizonyítékok elégtelensége okán – tényfeltárási kötelezettségét nem teljesítette és nem bizonyította a felperesek terhére rótt jogsértést.
[33] Elvi jelentősége folytán rögzíti a Kúria, hogy ha a másodfokú bíróság ítéletében foglalt jogi álláspontja helytállónak bizonyult volna, akkor alaptalan lenne az az alperesi álláspont, hogy egyes bizonyítékok kiesése után a másodfokú bíróságnak kellett volna a „megmaradó” bizonyítékokat a hatóság helyett értékelnie, különösen, ha az a bíróság álláspontja, hogy további bizonyítékok beszerzésére van még reális lehetőség.
[34] A III. és V. rendű felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelme az alperes – vonatkozásukban – sikeres felülvizsgálati kérelme folytán eredményre nem vezethetett. A felvetett kérdések kapcsán a Kúria utal arra, hogy a bíróság döntési kompetenciájába tartozik, hogy él-e a megváltoztatási jogával vagy sem, illetve lát-e további lehetőséget a hatósági eljárásban lefolytatott bizonyítás továbbfejlesztésére, vagy véglegesen lezárja az ügy vizsgálatát. A Kúria álláspontja szerint ha jogsértés bizonyíthatóságának hiányában az eljárás megszüntetésére kellett volna sort keríteni a hatósági eljárásban, ehelyett az alperes határozatban marasztalja el a vállalkozást, de e döntése utóbb hibásnak bizonyul, a bíróság megváltoztatási jogköre arra is kiterjed, hogy a határozat(rész) hatályon kívül helyezése mellett az adott vállalkozás vonatkozásában – döntése meghozatalakor hatályos – Tpvt. 60/A. §-a alapján az eljárást megszüntesse.
[35] Minderre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletnek VI., VII. és VIII. rendű felperesek vonatkozásában hozott rendelkezését a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta, míg a II., III., IV. és V. rendű felperesek tekintetében hozott rendelkezését a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.  (Kúria, Kfv.II.37.364/2017.)