1622/2007. számú gazdasági elvi határozat

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1622

I. A váltókötelezett a váltóban foglalt feltétlen fizetési ígérete alapján köteles a váltóban írt összeg megfizetésére, ezért a jogosult nem köteles bizonyítani, hogy azt az alapjogviszonyt, amelynek fedezetéül a váltó szolgált, teljesítette [1/1965. (I. 24.) IM r. 9. § (1) bek., 47. §, 77. §].


II. A váltókötelezett bizonyíthatja, hogy a váltó jogosultjától nem kapta meg azt a szolgáltatást, amelynek biztosítására a váltót kiállította. Ennek bizonyításához azonban nem elegendő a jogosult szavahihetőségének meggyengítése, hanem azt is bizonyítania kell, hogy miért tett váltójogi nyilatkozatot, ha nem tartozott [Pp. 3. § (2) bek., 164. §].


Az alperes az általa aláírt 2005. július 18-ai keltezésű, bemutatóra szóló saját váltó szerint arra vállalt kötelezettséget, hogy a felperes részére, vagy rendeletére 2 850 000 Ft-ot és ennek évi 25% kamatát megfizeti. A felperes a váltót 2006. január 26-án eredménytelenül mutatta be fizetésre.


A felperes keresetében 2 850 000 Ft és ennek 2005. július 18-ától járó évi 25%-os kamata, valamint az óvással felmerült költségek megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Előadása szerint magánszemélyektől maga is kölcsönt vett fel azért, hogy az alperes részére kölcsönt folyósíthasson. Szóbeli kölcsönszerződés alapján 2 850 000 Ft-ot adott át az alperesnek, majd utóbb az alperes javaslatára került sor a váltó kiállítására. A váltót a peres felek együttes jelenlétében az alperes útmutatásai szerint a felperes töltötte ki, az alperes pedig a kitöltött váltót egyidejűleg aláírta.


Az alperes a kereset elutasítását kérte. Előadása szerint egy kitöltetlen váltót írt alá, melyet a felperes rosszhiszeműen az alperes kárára és hátrányára használt fel, és ezzel megszegte az alperes felhatalmazását. A biankó váltó kiállításával a felek azt kívánták elérni, hogy C. L. vagy dr. G. Gy. a felperesnek hitelt folyósítson. Állította, hogy 2 850 000 Ft tekintetében sem kölcsönszerződés, sem váltószerződés nem jött létre a felek között. Azt elismerte, hogy 2005. június végén kapott a felperestől 130 000 Ft kölcsönt, melyet visszafizetett 2005. november-december folyamán a felperesnek. Előadása szerint e kölcsöntartozás megtérülése érdekében került sor a biankó váltó kiállítására.


Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy 3 napon belül fizessen meg a felperesnek 2 850 000 Ft-ot és ennek 2005. július 18-ától járó évi 25% kamatát, továbbá 45 000 Ft óvási díjat. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az alperes a Vár. 10. §-a és 17. §-a alapján is jogosult volt kifogás előterjesztésére. Azt azonban a perben bizonyítania kellett volna, hogy a kölcsönszerződés mint alapjogviszony a felek között nem jött létre. Ezt az állítását azonban önmagában azért, mert a felperes a per során több ízben tett zavaros, ellentmondásos perbeli előadást már csak azért sem lehet bizonyítottnak tekinteni, mert a felperes az események tényszerű követelésére általában volt képtelen, még a lényegtelen kérdésekben is ellentmondásosan nyilatkozott. Az alperes által megjelölt további bizonyítékok, - tanúvallomá-sok - viszont az alperes állítását nem támasztották alá.


Az alperes fellebbezése alapján eljáró másodfokú bíróság ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet elutasította. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az alperes nem tudta bizonyítani azt az állítását, hogy a 130 000 Ft-os kölcsön biztosítékaként biankó váltó kiállítására került volna sor, így az sem nyerhetett igazolást, hogy a pótlás eltért volna a létrejött megállapodástól.


Az alperes lényegében arra hivatkozott, hogy mivel csak 130 000 Ft kölcsönt vett fel a felperestől és azt teljes egészében visszafizette, a váltó mögött nincs valós fizetési kötelezettség. Ezzel kapcsolatban csak arra szorítkozhatott az alperes bizonyítása, hogy a felperes által előadottaktól eltérőek voltak a váltó kibocsátásának körülményei.


A felperes ellentmondásos nyilatkozatokat tett a perben az alperes részére átadott kölcsönösszeg forrásairól, a kölcsön átadásánál és a váltó kiállításánál jelenlevő személyekről és arról is, hogy dr. G. Gy.-tól a felperes hány alkalommal vett fel kölcsönt. A földhivatalhoz benyújtott jelzálogszerződések érkeztetési időpontja alapján valótlannak kell tekinteni a felperesnek azt az állítását, hogy B. N.-tól is L. M. J.-től 2005. július 18-án vett fel kölcsönt továbbá, hogy dr. G. Gy. 2005 decemberében adott kölcsönt részére. Mindezekre tekintettel a felperes szavahihetősége megdőlt. Emellett a szerződéseket készítő ügyvédeket a felperes nem mentette fel a titoktartási kötelezettség alól, saját édesanyja tanúkénti meghallgatását pedig annak ellenére ellenezte, hogy állításai szerint édesanyja a pénz átadásánál jelen volt.


A bizonyítékok mérlegelése során tévesen hagyta figyelmen kívül az elsőfokú bíróság a fenti körülményeket, elmulasztotta a felek előadásainak és a bizonyítékoknak teljes körű egybevetését és összességében való értékelését, nem értékelte kellő súllyal, hogy a kölcsönszerződéssel és a váltó kibocsátással kapcsolatos felperesi nyilatkozatok valóságtartalma maradéktalanul megdőlt.


Az alperes bizonyította a perben, hogy a váltóban foglalt pénzösszeggel nem tartozik a felperesnek. Önmagában a váltó nem szolgálhat tartozatlan fizetés kikényszerítésére.


A felperes felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős ítélet megváltoztatását és az alperes kereset szerinti marasztalását, másodlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a másodfokú bíróság új eljárásra, új határozat hozatalára utasítását kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet megalapozatlan és a Pp. 3. § (3) bekezdésébe, 206. § (1), (2) bekezdésébe, a Ptk. 338/A. § (1) bekezdésébe, a Vár. 10., 17., 77. §-ába ütközik. Felülvizsgálati kérelmét a következőkkel indokolta:


A felperes ténylegesen átadott az alperesnek 2 850 000 Ft összegű kölcsönt, a kölcsön folyósítása érdekében pedig maga is felvett 2 760 000 Ft összegű jelzáloghitelt. A váltó kiállítását az alperes javasolta, a váltót az alperes jelenlétében és diktálása alapján töltötte ki a felperes. Miután az alperes a vállalt határidő alatt a tartozást nem fizette meg, a felperes saját tartozásának megfizetése érdekében kényszerült újabb kölcsönszerződések megkötésére, és emiatt is összekeveredtek benne az események, időpontok.


A jogerős ítélet szerint a váltó nem volt hiányos a kibocsátásakor, ennélfogva az sem nyerhetett bizonyítást, hogy a felek megállapodásától eltérően került sor a pótlásra.


Teljesen érthetetlen azonban, hogy a másodfokú bíróság miért fogadta el azt a nyilvánvalóan alaptalan és nem bizonyított alperesi védekezést, mely szerint az alperes nem a váltóban szereplő összeggel, hanem csak 130 000 Ft-tal tartozott a felperesnek és azt megfizette. A másodfokú bíróság a váltót egyszerű okirattá degradálta és azzal szemben a felperesi előadás bizonytalanságait vette alapul az ítélet meghozatalakor. A bizonyítékok ily módon történő értékelése törvénysértő és sérti a Pp. 206. § (1) és (2) bekezdésének rendelkezéseit. Még ha a felperes néhány dátumban tévedett is személyes meghallgatása során, a csatolt szerződések alapján pontosan megállapítható volt a kölcsönfelvételek időpontja és a felvett kölcsönök összege. Helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor nem a felperes előadására, hanem a csatolt szerződésekre alapította a tényállást. A fél nyilatkozatára tényállást alapozni nem lehet, mert a fél nem bizonyítási eszköz és a fél álláspontja nem bizonyíték. Ebben a kérdésben a szakirodalom és a bírósági gyakorlat is töretlen.


Nem értékelhette volna a másodfokú bíróság a felperes terhére és az alperes javára azt a körülményt, hogy a váltó kitöltője és aláírója különböző személy volt, mert ez a körülmény a váltó érvényességét nem érinti, ugyanakkor bizonyítja az alperes rosszhiszeműségét. A váltó kitöltésére ugyanis az alperes utasításai alapján került sor, az alperes pedig - saját előadása szerint - a váltó kiállításakor úgy tudta, hogy a különböző személyek által kitöltött váltó érvénytelen.


A kölcsönszerződéseket készítő ügyvédek tanúkénti meghallgatására nem volt szükség, ezért nem értékelhető a felperes terhére, hogy az okiratokat szerkesztő ügyvédeknek titoktartás alóli felmentést nem adott. A felperes azért ellenezte saját édesanyjának a meghallgatását, mert idős, rokkant személy.


A másodfokú bíróság sem vonta kétségbe, hogy a felperes - legalábbis magánszemélyektől - képes volt kölcsönök felvételére, az pedig nem jelentős a perben, hogy a kölcsönt kitől, milyen módon szerezte meg. A másodfokú bíróság a bizonyítékokat helytelenül értékelte, és azokból téves jogi következtetésekre jutott.


Az alperes a jogerős ítélet hatályban való fenntartását kérte.


A jogerős ítélet az alábbiak miatt nem felel meg a jogszabályoknak.


A felülvizsgálati kérelem szerint a jogerős ítélet egyebek mellett eljárási szabálysértés, a Pp. 206. § (1) és (2) bekezdésének megsértése miatt is jogszabálysértőnek minősül. Ezt a hivatkozást a Legfelsőbb Bíróság helytállónak tekintette, mert álláspontja szerint a másodfokú bíróság a bizonyítékokat a felek előadását és egyéb körülményeket nem teljes körűen, a maguk összességében vette figyelembe hanem azok egyoldalú mérlegelésével döntött az elsőfokú ítélet megváltoztatásáról.


A másodfokú bíróság nem találta bizonyítottnak az alperesnek azt az állítását, hogy az alperes biankó váltót írt alá, tehát az volt az álláspontja, hogy nem létezett olyan kitöltetlen váltó, amelyet a felperes rosszhiszeműen, az alperes felhatalmazását megszegve használt volna fel. Ebből viszont okszerűen arra kellett volna következtetnie a másodfokú bíróságnak, hogy az alperes ténylegesen megtette az általa aláírt váltóban foglalt, a váltójogviszony létrejöttét előidéző nyilatkozatot, és feltétlen fizetési ígérete alapján terheli a váltó kifizetésének kötelezettsége. Természetesen a váltóadós hivatkozhat arra, hogy érvényes váltónyilatkozata ellenére azért nem kell teljesítenie kötelezettségvállalását, mert alapjogviszony hiányában tartozatlanul fizetne. Az alperes a keresettel szemben azzal védekezett, hogy nem kapott a felperestől 2 850 000 Ft-ot kölcsönt, tehát a váltóban megjelölt összeggel a felperesnek kölcsön címén nem tartozott. Mivel az alperes érdekében állt, hogy a bíróság ezt az állítást valónak fogadja el, a bizonyítás a Pp. 164. § (1) bekezdése szerint az alperest terhelte, és az esetleges bizonyítatlanság következménye - a Pp. 3. §-ának (2) bekezdése értelmében - is az alperes terhére esett. A jogerős ítéletnek az a megállapítása, hogy az alperes megfelelően bizonyította a perben, hogy kölcsöntartozása nem keletkezett, nem a bizonyítékok teljes körű mérlegelésén alapult.


A másodfokú bíróság túlzott és téves jelentőséget tulajdonított annak, hogy a felperes kölcsönügyleteivel kapcsolatban több ellentmondásos nyilatkozatot tett a per során. A másodfokú bíróság által értékelt ezzel kapcsolatos körülmények - ellentmondásos felperesi előadások az alperes részére átadott kölcsönösszeg forrásairól, a kölcsön átadásánál jelen lévő személyekről és arról, hogy hány alkalommal vett fel kölcsönt a felperes dr. G. Gy.-tól, - ugyan a mérlegelés körébe tartozó körülményeknek minősültek, de csak a felperes előadásának meggyengítésére voltak alkalmasak, nem minősültek viszont a váltóban foglalt feltétlen fizetési kötelezettség-vállalást megdöntő bizonyítéknak. A felperes előadása az okirati bizonyítékokkal nem volt összhangban a tekintetben, hogy adósként mely időpontokban kötött perben nem álló személyekkel kölcsönügyleteket, a szerződéseket készítő ügyvédeket pedig nem mentette fel a titoktartási kötelezettség alól.


Az elsőfokú ítélet indoklása tényként állapította meg, hogy a felperes és édesanyja 2005. június 28-án vett fel B. N.-tól 1 200 000 Ft, L. M J.-tól pedig 1 560 000 Ft kölcsönt 2005. augusztus 28-ai visszafizetési határidővel. Ugyancsak édesanyjával együtt vett fel a felperes 2005. július 18-án dr. G. Gy.-tól 4 290 000 Ft kölcsönt, és ebből az összegből fizette vissza a B. N. és L. M. J. felé fennálló tartozását. Annak érdekében, hogy rendezni tudja a dr. G. Gy. felé fennálló tartozást, a felperes 2006. január 18-án a K. W. Kft.-től 7 130 000 Ft kölcsönt vett fel. Valamennyi kölcsön megfizetésének biztosítására jelzálogjogot jegyeztek be a felperes és édesanyja közös tulajdonában álló ingatlanon. A bejegyzés jelenleg is fennáll K. W. Kft. javára, míg dr. G. Gy. jelzálogjoga 2006. január 18-án, B. N. és L. M. J. hitelezők jelzálogjoga pedig 2005. szeptember 7-én került törlésre az ingatlan-nyilvántartásból. E kölcsönügyleteknek azért volt jelentőségük a jogvita elbírálása szempontjából, mert a felperes állítása szerint egyrészt B. N.-tól, valamint L. M. J. az alperes érdekében vett fel kölcsönt, a felvett 2 760 000 Ft-ot 90 000 Ft összegű saját megtakarításával kipótolta és ily módon adott át az alperesnek összesen 2 850 000 Ft-ot. Másrészt azt hangsúlyozta a felperes e kölcsönügyletekkel kapcsolatban, hogy azért kellett újabb és újabb kölcsönöket felvennie, mert az alperes nem fizette meg a 2 850 000 Ft összegű váltótartozását és emiatt jelenleg már tetemes összegű tartozása áll fenn.


A perben csatolt okiratok és az ingatlan-nyilvántartás adatai kellően alátámasztják, hogy a felperes részéről mikor, kitől, milyen összegű kölcsönök felvételére, illetve visszafizetésére került sor, és az elsőfokú ítéletben ezzel kapcsolatban rögzített tényállás megfelel a perben csatolt okirati bizonyítékoknak. Ehhez képest nem volt jelentősége a felperes pontatlan, zavart, ellentmondásos perbeli előadásainak. Az alperes azon állításával szemben ugyanis, hogy a felperes a kölcsön folyósítására anyagi helyzete miatt képtelen volt, okiratok támasztották alá azt, hogy a felperes a váltó kiállítása előtt nagyobb pénzösszeghez jutott, erre tekintettel pedig nem zárható ki, hogy a felperes az alperes által aláírt váltóba foglalt 2 850 000 Ft összegű kölcsön nyújtására képes volt. Az alperes ugyanakkor nem tudta bizonyítani, hogy a felperes a 2005. június 28-án kölcsönként felvett összesen 2 760 000 Ft-ot a váltó kiállításáig - 2005. július 18-áig - eltelt igen rövid idő alatt saját céljaira elköltötte volna, illetve azt sem, hogy a váltó kiállítására a váltón megjelölt időpont helyett 2005. augusztus 12-én - mint ezt állította - került sor. Hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság, nem a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy anyagi helyzete lehetővé tette a kölcsön folyósítását és, hogy a váltón megjelölt összeggel neki az alperes tartozik, hanem az alperesnek kellett volna bizonyítania, hogy váltótartozása - kölcsönnyújtás hiányában - nem áll fenn. A másodfokú bíróság azt sem értékelhette volna a felperes terhére, hogy ellenezte édesanyja, illetve hogy a kölcsönszerződéseket készítő ügyvédek tanúkénti meghallgatását, mert e személyek meghallgatásának nem volt jelentősége a bizonyítási eljárás során.


Azt, hogy a 2 850 000 Ft összegű váltókötelezettség elvállalása tartozatlanul történt az alperes azzal tudta volna bizonyítani, ha saját ténybeli állításait bizonyítja, tehát azt, hogy mikor és milyen célból került sor az általa aláírt váltó kiállítására, ténylegesen milyen tartalmú kölcsönszerződést kötött a felperessel. Az általa megjelölt bizonyítékok azonban erre - ahogyan az elsőfokú bíróság helyesen megállapította - nem voltak alkalmasak. Az alperes előadása viszont nem adott elfogadható magyarázatot arra, hogy kölcsön felvétele nélkül miért vállalta el egy 2 850 000 Ft-os váltótartozás kifizetését.


Egyetért a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróságnak azzal az álláspontjával, hogy az alperes nem bizonyította sem a biankó váltó kiállítását sem annak megállapodás-ellenes kitöltését. Az alperes 130 000 Ft tartozást ismert el, illetve az erre vonatkozóan létrejött kölcsönszerződést, azonban bizonyítékot nem szolgáltatott erre a pénzátadásra nézve. Önmagában az a körülmény, hogy ezzel közel azonos összeget fizetett vissza részletekben, nem bizonyítja, hogy csak ilyen összeget vett fel a felperestől. Arra sem adott magyarázatot, hogy ha augusztus 12-én írta alá a váltót akkor azon miért szerepeltették a július 18-ai keltezést. Életszerűtlen volt az az alperesi állítás, mely szerint a biankó váltó kiállításával azt kívánták elérni a felek, hogy a felperes az alperes ismerőseitől vehessen fel kölcsönt azért, hogy hozzájuthasson az alperes által részére vissza nem fizetett kölcsönösszeghez. A jövőbeli esetleges kölcsönhöz azonban a váltó csak akkor szolgált volna biztosítékul, ha azt a felperes a hitelezőre forgatja. Ez esetben viszont mint megtérítési váltóadós a Vár. 15. §-ának (1) bekezdése, illetve 47. §-a szerint maga is felelős lett volna a váltó kifizetéséért. Így nem érthető, hogy miért jelentette volna a jogviszony megfelelő rendezését a felperes számára az, hogy a váltó harmadik személyre való átforgatásával váltókötelezetti pozícióba kerül. Végül arra is utal a Legfelsőbb Bíróság, hogy a váltónak a felperessel történő kiállíttatása az alperes által feltételezett jogkövetkezmény miatt az alperes rosszhiszeműségét bizonyítja.


Fentiek alapján azt kell megállapítani, hogy a felülvizsgálati kérelem helyesen hivatkozott a Pp. 206. § (1) és (2) bekezdésében írtak megsértésére, a másodfokú bíróság a felmerült bizonyítékok egybevetése alapján a bizonyítékoknak a maguk összességében való megfelelő, okszerű értékelése esetén nem állapíthatta volna meg, hogy az alperes bizonyította: a váltóban foglalt pénzösszeggel nem tartozik a felperesnek. A jogerős ítélet nem felelt meg a jogszabályoknak, ezért a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdésének alkalmazásával azt hatályon kívül helyezte és az elsőfokú ítélet helybenhagyásáról döntött.


(Legf. Bír. Gfv. IX. 30.001/2007.)