1013/2004. számú büntető elvi határozat

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat



1013

Csalást valósít meg a terhelt, ha a vitatott követeléseinek az ellenérdekű fél hozzájárulása nélkül történő megszerzése érdekében váltó beszedési megbízással idegen váltóként olyan okiratokat mutat be a követeléseket el nem ismerő fél folyószámláját vezető pénzintézetekhez, amelyek az idegen váltó jogszabály szerinti alaki követelményeinek ugyan megfelelnek, de a címzettek elfogadó nyilatkozatainak a hiányában e váltók váltó beszedési megbízás során történő bemutatásra nem alkalmasak. [Btk. 318. § (1) bek.; 1/1965. IM. r. (Vt.); 6/1997. MNB r. (REK)].


Az elsőfokú bíróság a 2002. szeptember 20. napján kelt ítéletében Sz. M. I. r. terhelt bűnösségét többrendbeli, - két esetben kísérletként - különösen nagy kárt okozó, folytatólagosan elkövetett csalás bűntettében, továbbá 2 rendbeli jelentős kárt okozó, üzletszerűen, folytatólagosan elkövetett csalás bűntettének kísérletében állapította meg, ezért őt - halmazati büntetésül - 4 év börtönre, 4 év közügyektől eltiltásra és 6 202 000 forint vagyonelkobzásra ítélte.


Az ügyben másodfokon eljáró megyei bíróság 2003. április 28. napján hozott jogerős végzésével az elsőfokú határozatot helybenhagyta.


Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában rögzíti, hogy az I. r. terhelt az 1990-es évek közepétől részben egyedül, részben másokkal számos vállalkozást alapított, amelyek egy részének ő, illetve édesapja, az ügyben jogerősen felmentett II. r. terhelt voltak a vezetői. Az ítéletből megállapítható, hogy a családi érdekeltségben lévő cégek tényleges irányítását az I. r. terhelt végezte. Egyébként nevezettet 1987-ben sikkasztás bűntette, devizagazdálkodás megsértésének bűntette, csalás vétsége és más bűncselekmény miatt 2 év börtönre, a jelenlegi eljárás hatálya alatt, 2001-ben magánokirat-hamisítás vétsége és más bűncselekmény miatt pénzbüntetésre, ezzel közel egy időben, más ügyben adócsalás vétségének kísérlete és más bűncselekmény miatt ugyancsak pénzbüntetésre ítélték.


A vádbeli időben az I. r. terhelt volt a vezetése alatt álló, illetve tulajdonosi érdekeltségébe tartozó cégek, így többek közt az ügyben szereplő cégek tényleges irányítója. E cégek közül az egyik amerikai bejegyzésű cég volt. Azok a cégek, melyek formailag az I. r. terhelt édesapjának igazgatása alatt álltak, ténylegesen ugyancsak a terhelt irányítása szerint működtek.


1999-től az I. r. terhelt több cége vitatott anyagi kihatású jogviszonyokba került különböző más cégekkel, s e viták lezárására, a kívánt anyagi haszon vagy követelés megszerzésére az I. r. terhelt egy, idegen váltók felhasználásával történő módszert dolgozott ki. Az idegen váltókat valamely cége nevében bocsátotta ki, azokon általában tényleges követelésénél többet, néha annak többszörösét tüntette fel. A cégeivel szemben el nem ismert - jogalapjában, vagy összegszerűségében megalapozatlan - anyagi igényeit idegen váltókba foglalva, s azokat azonnali beszedési megbízással felszerelve nyújtotta be üzleti partnerei (a címzettek) folyószámláit vezető pénzintézetekhez. Mivel e bankok az idegen váltó mögött lévő alapjogviszonyt nem vizsgálhatták, az I. r. terhelt a pénzintézeteket megtévesztve rendszeres jogtalan haszonhoz kívánt jutni, s részben jutott is a követelt tételek jóváírása folytán. Az idegen váltók kibocsátója és rendelvényese is olyan gazdasági társaság volt, melyek egyaránt a terhelt, illetve családja érdekeltségébe tartoztak. Az idegen váltókat a terhelt nem mutatta be a címzetteknek, ekként azokat alá sem írták (tehát nem válhattak váltókötelezetté). Az I. r. terhelt a váltó ún. "toldat" részében különböző, megtévesztésre alkalmas váltójogi megjegyzéseket tett, mint pl.: "elfogadom, de nem garantálom", "óvás nélkül forgatható", "bemutatásra nem kötelező". E bejegyzések - megtévesztő módon - arra engedtek következtetni, hogy az adósok a váltó követelésről tudnak, és azokat elfogadták.


Mindezeken túl az I. r. terhelt a benyújtott váltókhoz számos esetben olyan, a váltó mögötti alapviszonyra utaló iratokat csatolt, amelyek a váltóban foglalt követeléssel direkt összefüggésben nem voltak. Ezek az iratok a pénzintézeteknek a címzettek által történt elfogadására vonatkozó téves feltevését erősítették.


Az elsőfokú ítélet I-VI. pont alatt részletezi az idegen váltók benyújtásával kapcsolatos terhelti magatartásokat, részletezve a terhelt és a későbbi váltó címzettje közt kialakuló jogi vita lényegét, a terhelt által támasztott anyagi követelés hátterét és a cselekménnyel okozott kár összegét.


A jogerős határozat ellen az I. r. terhelt jelentett be felülvizsgálati indítványt, melyet többször kiegészített. Első indítványa a Legfelsőbb Bíróságra 2003. július 22-én érkezett, ez az időpont irányadó az alkalmazandó eljárásjogi szabályok tekintetében (új Be.).


Az I. r. terheltnek a jogerős határozattal kapcsolatos sérelmei két körben csoportosíthatók:


1. A felülvizsgálati kérelemben a terhelt a lefolytatott büntetőeljárás egyes mozzanatait idézve számos sérelmére megvalósult eljárási szabálysértést kifogásolt. Ezek jelentős része a felülvizsgálati okok körén kívül esett.


Kifogásolta azonban azt, hogy az elsőfokú eljárásban eljáró tanács összetétele változott, ám a tárgyalás megismétlésére nem került sor, továbbá, hogy a másodfokú tárgyalásra - kívánsága ellenére - törvénysértő módon nem állították őt elő, így azt távollétében tartották meg.


2. Mindezeken túlmenően a I. r. terhelt bűnösségének megállapítását anyagi jogszabálysértéssel hozta összefüggésbe: érvelése szerint az idegen váltók szabályos kiállításával a váltók szakszerű elbírálására hivatott pénzintézeteket nem téveszthette meg,


- váltói az idegen váltók jogszabályi kellékeinek mindenben megfeleltek, nem voltak hamisak, feltételezése szerint a váltókat a pénzintézetek bemutathatták a címzetteknek, minthogy ez jogszabályilag nem volt tiltva,


- jogtalan haszonszerzési célzata nem volt, mert követelésének váltókkal történő érvényesítése elsősorban a kielégítés gyorsaságát, vita esetén a váltó perek soronkívüliségével akarta biztosítani,


- a kár - kifizetés esetén - nem az állítólagosan megtévesztett pénzintézeteket, hanem a váltók címzettjeit érte volna, ez pedig vélekedése szerint a csalás törvényi tényállása körében nem fogadható el, mert a megtévesztett és a károsult csak azonos személy lehet.


A jogtalan haszon - amennyiben tényleges kifizetések történtek - különböző cégek érdekkörében merült fel, ekként a vagyonelkobzás összege nem az ő személyes hasznaként jelentkezett. Egyebekben vitatta, hogy elkobozható lenne tőle olyan összeg, amely valamely gazdasági társaság tulajdonába került. Kifogásolta, hogy az elkobzott összeg valóságosan a polgári jogi igény fedezete volt.


A Legfőbb Ügyészség átiratában az I. r. terhelt felülvizsgálati indítványát alaptalannak találta, s a megtámadott határozatok hatályban tartására tett indítványt. Észrevételezte azonban, hogy a B. A. Kft. a Bank számlájára telepített összesen 14 693 477 forint összeg beszedésére kibocsátott idegen váltó alapján az A. Kft. bankszámlájára mindösszesen
2 164 519 forintot utaltak át, ez pedig az elkövetéskor hatályban volt Btk. szerint a különösen nagy kár 6 millió forintos értékhatárát nem haladta meg.


A Legfelsőbb Bíróság az I. r. terhelt felülvizsgálati kérelme alapján megállapította, hogy az abban foglalt kifogások egy része (az új) Be. 405. § (1) bekezdés a) és c) pontjában foglaltak szerint megalapozza a határozat érdemi felülvizsgálatát, ezért az ügyet a Legfelsőbb Bíróság nyilvános ülésre kitűzte [Be. 422. § (1) bek.].


A nyilvános ülésen felszólaló I. r. terhelt és védője - utóbbi váltójogi ismereteire hivatkozva - fenntartották és kiegészítették a felülvizsgálati indítvány érveit. Az I. r. terhelt eljárása jogszerűségét hangsúlyozva jóhiszeműségére és váltójogi szakértelmére hivatkozott. Utalt arra, hogy megalapozott követeléseit a törvényben előírt kellékekkel maradéktalanul rendelkező váltók formájában érvényesítette, s nem róható a terhére, hogy a közreműködő pénzintézetek azok bemutatását elmulasztották. E tekintetben határozottan hangsúlyozta, hogy a váltó bemutatása a bankok kötelessége lett volna.


A terhelt és védője bűncselekmény hiányában történő felmentésre tettek indítványt.


A Legfőbb Ügyészség képviselője az írásbeli indítványát fenntartotta.


ad 1. A Legfelsőbb Bíróság az alapügy rendelkezésére álló iratai alapján megállapította, hogy a felülvizsgálati kérelemben sérelmezett eljárásjogi szabálysértések nem valósultak meg.


- Az elsőfokú eljárásban készült jegyzőkönyv tanúsága szerint az egyik ülnök helyett más ülnökbíró került az ügyben eljáró tanácsba. E változás folytán a 2001. október 2. napján megtartott tárgyaláson a tanácsvezető bíró korábbi jegyzőkönyvek anyagát ismertette.


Eljárása szabályszerű volt. A tárgyalás idején hatályban volt - többször módosított - Be. 197. § (2) bekezdése szerint a tárgyalás hat hónapon belül a korábbi tárgyalás anyagának ismertetésével is megismételhető volt, ha a hivatásos bíró személyében nem történt változás.


- Nem volt jogsértő a másodfokon eljáró tanács eljárása sem. A másodfokú tárgyalásról a terhelt értesítése szabályszerűen megtörtént, nevezett a tárgyalásra történő előállítását nem kérte. Nem történt ezért törvénysértés a terhelt távollétében megtartott tárgyaláson, hiszen az alapeljárás idején hatályban volt Be. 254. § (1) bekezdésében foglaltak szerint: ha a vádlottat nem kellett a tárgyalásra megidézni, őt értesíteni kellett. Az értesített vádlottat csupán kifejezett kérelmére kellett előállítani. Az iratokban ilyen - akár utóbb előterjesztett - kérelem nem található.


ad 2. A terhelt felülvizsgálati indítványában részletezett anyagi jogi érveléssel, s ezzel összefüggésben a nevezett bűnösségét vitató érvekkel a Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet.


Az I. r. terheltnek az ítéleti jogértelmezést vitató váltójogi okfejtése téves.


Ezzel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság - a történeti tényállás összefüggéseire tekintettel - az alábbiakat emeli ki:


A vitatott követelésnek a jogszabálytól eltérő módon, az ellenérdekű fél hozzájárulása nélkül való megszerzése jogtalan haszonszerzés. Amennyiben az elkövető a vitatott követelés jogellenes megszerzése végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart és ezzel kárt okoz, a Btk. 318. § (1) bekezdése szerinti csalás bűntettét valósítja meg.


A kötelezett (illetve adós) által el nem ismert egyoldalú követelés a jogszabályban megjelölt módon érvényesíthető.


A terhelt a másik fél által el nem ismert, jogalapjában, illetve összegszerűségében vitatott követeléseit idegen váltó kibocsátása és váltóbeszedési megbízás benyújtása útján kívánta érvényesíteni. A csalás megállapíthatósága kérdésében való állásfoglalás érdekében azt kell vizsgálni, hogy az idegen váltó kibocsátása és váltóbeszedési megbízás benyújtása az ilyen vitatott követelés megszerzésének jogszerű eszköze-e, illetve a terheltnek a váltóbeszedési megbízás benyújtása során tanúsított magatartása alkalmas volt-e (az idegen váltó címzettje pénzforgalmi bankszámláját vezető) hitelintézet megtévesztésére és okozott-e kárt az idegen váltó címzettjének.


E kérdések a váltójogi szabályok szövegének közzétételéről szóló 1/1965. (I. 24.) IM számú rendelet (Vt.), valamint az elkövetéskor hatályos, a pénzforgalomról szóló 6/1997. (MK 61.) MNB rendelkezés (REK.) alapján válaszolhatók meg.


A váltó szigorú alaki előírásoknak megfelelően kibocsátott, meghatározott pénzösszeg később esedékes fizetésére vonatkozó fizetési ígéret (saját váltó) vagy felszólítást (idegen váltó) megtestesítő, forgatható értékpapír. A váltó kiállításának (kibocsátásának) alapjául valamely tartozással járó polgári jogviszony szolgál, amely alapjogviszonytól a váltójogviszony - a váltó kibocsátása és a váltó speciális szabályai révén - függetlenedik. Mivel a terhelt a másik fél által el nem ismert követeléseket idegen váltó kibocsátása útján kívánta megszerezni, a cselekményét az idegen váltó kibocsátására és elfogadására vonatkozó szabályok alapján kellett vizsgálni.


A terhelt által kiállított idegen váltók a Vt. 1. §-a szerinti alaki követelményeknek megfeleltek, a tartalmi követelményeknek azonban nem.


Az e váltókon megjelölt rendelvényesek, akinek a részére történő fizetésre a címzettet a váltó kiállításával a terhelt felszólította, nem harmadik személyek, hanem a terhelt és családja tulajdonosi körébe tartozó olyan cégek voltak, amelyek felé a terheltnek valós tartozása nem volt. A kibocsátott idegen váltók tényleges tartalma tehát nem az volt, hogy a terhelt a neki tartozó címzettet arra szólította fel, hogy e tartozást olyan harmadik személynek (rendelvényesnek) fizesse meg, akinek a terhelt is tartozik, hanem az, hogy a címzett közvetlenül neki teljesítsen fizetést.


A Vt. 1. § 2. pontja szerint az idegen váltó alaki kelléke az is, hogy abban határozott pénzösszeg fizetésére szóló feltétlen meghagyás szerepeljen. Az idegen váltó tartalmi követelménye, hogy e fizetésre szóló feltétlen meghagyás teljesítésének meg legyen a reális lehetősége, mivel csupán ez esetben függetlenedhet a váltójogviszony a váltó kibocsátása alapjául szolgáló polgári jogviszonytól és válhat a váltó a fizetési felszólítást megtestesítő forgatható értékpapírrá. Mivel a terhelt el nem ismert követelést foglalt idegen váltóba, a fizetésre szóló meghagyás teljesítésének semmi esélye nem volt, így a terhelt által is tudottan a váltó ezen tartalmi követelménye nem érvényesült.


A Vt. 1. §-a szerint a címzett elfogadó nyilatkozata az idegen váltónak nem alaki követelménye. A Vt. 28. § (1) bekezdése szerint a címzett az elfogadással vállal kötelezettséget arra, hogy a váltót az esedékességkor kifizeti. A címzett tehát akkor válik váltóadóssá, a váltó egyenes adósává, ha a váltókötelezettséget a váltón tett nyilatkozata útján elfogadja. A bírói gyakorlat egységes abban, hogy a címzett elfogadó nyilatkozat hiányában nem válik váltókötelezetté (EBH 2002/651., BH 2001/585., EBH 2001/558., BH 2001/386.). A terhelt által kibocsátott idegen váltókon a Vt. 25. § (1) bekezdése szerinti elfogadó nyilatkozatok nem szerepeltek, ezért a címzettek nem váltak váltókötelezetté. Mivel a terhelt a váltókat vitatott követelésekre bocsátotta ki, reális lehetősége sem volt annak, hogy e váltók a címzettek váltókötelezettségét megtestesítő értékpapírrá váljanak. A terhelt ezeket mégis váltóbeszedési megbízással nyújtotta be a hitelintézeteknek. A REK. 7. § (2) bekezdés 6/3. pontja külön fizetési módszerként említi a váltóbeszedési megbízását (váltóinkasszó), ezzel biztosítva a váltón alapuló követelések pénzforgalmi úton történő teljesítését.


A REK. 12. § (1) bekezdése szerint váltóbeszedési megbízás benyújtásának a pénzforgalmi bankszámla ellen akkor van helye, ha a váltót a váltójogi előírások szerint - lejáratkor - fizetés végett az idegen váltó elfogadója, illetve a saját váltó által megjelölt hitelintézetnél bemutatják.


A váltóbeszedési megbízás benyújtásakor az idegen váltó bemutatása akkor felel meg a váltójogi előírásoknak, ha a váltó nemcsak a Vt.-ben meghatározott alaki feltételeknek, hanem a tartalmi követelményeknek is megfelel: vagyis a címzett a váltójogviszony alanya, a váltó kötelezettje. Ez a kötelezettség pedig azáltal keletkezik, hogy a címzett a Vt. 25. § (1) bekezdés szerinti nyilatkozatával a váltót elfogadja [Vt. 29. § (1) bek.].


Az idegen váltónak a címzett részéről való elfogadása azért feltétele a váltóbeszedési megbízás benyújtásának, mert a REK. 12. § (6) bekezdés nem teszi lehetővé, hogy a hitelintézet a váltóbeszedési megbízásról - annak teljesítése előtt - a kötelezettet értesítse. A hitelintézet a címzett kiértesítése nélkül olyan váltó alapján nem teljesíthet fizetést, melynek a címzett ténylegesen és elismerten nem a kötelezettje.


A Vt. 21. §-a alapján a váltó elfogadásra bemutatása a váltó birtokosának, jelen esetben a kibocsátójának a feladata, tehát azt a terheltnek és nem a hitelintézetnek kellett volna elvégezni.


A terhelt a hitelintézeteket megtévesztette részben azáltal, hogy a váltóbeszedési megbízás során a Vt. 1. §-a szerinti alakisággal idegen váltóként olyan okiratokat mutatott be, melyekről tudta, hogy az idegen váltó tartalmi követelményeinek nem felelnek meg, és tisztában volt azzal, hogy a hitelintézetnek e tartalmi követelmények ellenőrzésére nincs lehetősége. Tudta továbbá, hogy elfogadó nyilatkozat hiányában a címzettek nem váltókötelezettek, így e váltók váltóbeszedési megbízás során történő bemutatásra nem alkalmasak. A bemutatott idegen váltókon azért szerepeltetett olyan, a Vt. szerint szükségtelen megjegyzéseket, illetve csatolt felesleges, hivatalosnak látszó mellékleteket, hogy az elfogadó nyilatkozatok hiányát leplezze és ez által a hitelintézeteket megtévessze. E megtévesztő magatartás három váltó tekintetében eredményes volt és a címzetteknek kárt okozott. A terhelt cselekménye a Btk. 318. § (1) bekezdése szerinti csalás tényállási elemeit ekként maradéktalanul megvalósította, büntetőjogi felelősségének megállapítása a büntető anyagi jog szabályainak megfelel. A Btk. 16. §-a szerinti kísérleti cselekményeknél a Btk. 17. § (2) bekezdés szerinti alkalmatlan eszközzel történt elkövetés sem állapítható meg.


A terhelt cselekményei minősítése kapcsán a Legfőbb Ügyészség indítványa helytállóan utalt arra, hogy a tényállás II. pontja szerinti cselekménnyel okozott tényleges kár
2 164 519 forint, amely nem éri el a különösen nagy kár megállapításához szükséges 6 millió forintot meghaladó összeget, az e pontban leírt cselekmény ezért - figyelemre a megszerezni kívánt összegre is - nem befejezett bűncselekménynek, hanem kísérletnek tekintendő. Mivel a Be. 405. § (1) bekezdésének b) pontja szerint a cselekmény törvénysértő minősítése akkor felülvizsgálati ok, ha emiatt törvénysértő büntetés kiszabására került sor, és a Btk. 17. § (1) bekezdése szerint a kísérletre a befejezett bűncselekmény büntetési tételét kell alkalmazni, - az e minősítéssel kapcsolatos tévedés felülvizsgálati okként nem értékelhető.


Tévedett a terhelt a vagyonelkobzás mellékbüntetést sérelmező felülvizsgálati okfejtésében is.


Az alapügyben eljárt bíróságok - a Btk. 2. §-ának helyes alkalmazásával - a terhelt cselekményeinek elbírálása során a bűncselekmények elkövetésekor hatályban volt anyagi jogszabályokat alkalmazták. Ezt figyelembe véve a vagyonelkobzás mellékbüntetés kiszabása törvényes ítéleti rendelkezéssel történt: az elkövetéskor hatályban volt Btk. 62. § értelmében vagyonelkobzás mellékbüntetés a bűncselekményét haszonszerzés céljából elkövető terhelttel szemben volt alkalmazható, a Btk. 63. § (1) bekezdése szerint pedig e mellékbüntetés meghatározott pénzösszegben meghatározva is kiszabható volt. (A vagyonelkobzásra vonatkozó jogszabályok későbbi változása a Btk. 2. §-ának alkalmazása folytán az alapeljárásban nem volt figyelembe vehető.)


Mindezt figyelembe véve a Legfelsőbb Bíróság a terhelt által előterjesztett felülvizsgálati kérelem valamennyi érvét alaptalannak találta, ezért az abban foglaltak ellenére a sérelmezett alapítéleteket a Be. 427. § alapján hatályukban fenntartotta.


A felülvizsgálati kérelem ismételt előterjesztésének tilalma a Be. 410. § (3) bekezdésében foglaltakon alapul.


(Legf. Bír. Bfv. II. 2080/2003. sz.)