Valentin Campeanu részéről eljáró Jogforrásokért Központ Románia elleni ügye (47.848/08. sz. ügy)1
A kérelmet egy nem-kormányzati szervezet, a Jogforrásokért Központ (a továbbiakban kérelmező) nyújtotta be az 1985-ben született és 2004-ben 18 évesen elhunyt Valentin Campeanu (a továbbiakban: beteg) érdekében, akit születésekor szülei elhagytak, így árvaházban került elhelyezésre, később pedig megállapítást nyert, hogy HIV-pozitív és súlyos mentális zavarban szenved. Tizennyolcadik életévének betöltését követően, 2003-ban el kellett hagynia a fogyatékkal élő gyermekek számára létrehozott otthont, ahol addig élt. A megyei gyermekjóléti bizottság egy meghallgatáson, amelyen a beteg nem jelent meg, elrendelte, hogy egy szociális munkás tegye meg a szükséges intézkedéseket a Poiana Mare-i Neuropszichiátriai Kórházba (a továbbiakban: kórház) történő átszállítása érdekében. A beteg egészségi állapotára vonatkozóan két értékelés készült, melyek eltérő következtetésre jutottak a szellemi fogyatékosságának mértékét illetően. 2003 októberében a kórház tájékoztatta a bizottságot, hogy nem veheti fel a HIV-pozitív és szellemi fogyatékos beteget, mivel a kórház nem rendelkezik a kezeléséhez a szükséges felszereléssel. A beteget végül 2004 februárjának elején egy egészségügyi és szociális otthonban (a továbbiakban: otthon) helyezték el, ahol megállapították, hogy alultáplált, előrehaladott szellemi és fizikai leépülésben szenved, és nem kapott antiretrovirális kezelést. A viselkedésében beállt hirtelen változást követően – állítólag ingerült állapotban volt, és agresszív magatartást tanúsított – február 9-én a legközelebbi pszichiátriai intézménybe, a kórházba szállították kivizsgálásra és kezelésre, ahonnan még aznap visszatért az otthonba. Február 13-án ismét a kórházba szállították kezelésre, ahol egy hete tartózkodott, mikor a kérelmező szervezet ellenőreinek egy csoportja meglátogatta. Az ellenőrök jelentése szerint a pizsamafelsőbe öltözött beteg egyedül volt egy fűtetlen szobában, amelyben ágy volt ugyan, de ágynemű nélkül, és ahol az evéshez és a mosdó használatához szükséges segítség sem állt rendelkezésére. A beteg ugyanezen a napon az esti órákban elhunyt.
A kérelmező 2004. február 23-án gondatlanságból elkövetett emberölés miatt feljelentést tett arra hivatkozva, hogy a beteg nem az állapotának megfelelő egészségügyi intézményben került elhelyezésre, a hatóságok tévesen, a korábban több alkalommal is megállapított diagnózissal ellentétben minősítették közepesen értelmi fogyatékosnak. A beteg átszállításakor a hatóságok nem látták el az otthont a szükséges antiretrovirális szerekkel, az otthonból a kórházba történő szállítására pedig feleslegesen és a beteg hozzájárulása nélkül került sor.
A nyomozás 2004 augusztusában indult meg, ennek során igazságügyi szakértői vélemény készült, a beteg holttestét exhumálták és boncolást végeztek rajta. Az ügyész nem emelt vádat; határozatában megállapította, hogy a beteg megfelelő ellátásban részesült, és halálát nem erőszakos cselekmény, hanem a HIV-fertőzés szövődménye okozta. A határozatot később hatályon kívül helyezték, a nyomozást pedig két alkalommal újból megindították, majd megszüntették. A nyomozás újbóli megindítását második alkalommal elrendelő bírósági határozat számos hiányosságra hívta fel a figyelmet, így különösen az alábbiakra: a beteg egészségügyi állapotára vonatkozó, az otthonban való elhelyezését megelőzően készült értékeléseket nem csatolták a nyomozási iratokhoz; a felvételében részt vevő személyek állításaiban mutatkozó ellentmondásokat nem oldották fel, és az antiretrovirális kezelés félbeszakításának körülményei sem tisztázottak. A nyomozás megszüntetését második alkalommal elrendelő határozatot a megyei bíróság 2008 áprilisában helybenhagyta arra hivatkozva, hogy nem volt okozati összefüggés a beteg kezelése és halála között, különös tekintettel az igazságügyi szakértői vélemény és a boncolási jegyzőkönyv következtetéseire.
A kérelmező által benyújtott panaszok folytán eljárva a beteg halálnak körülményeit több testület – többek között a halálának kivizsgálásával megbízott megyei bizottság, valamint a Nemzeti Gyermekvédelmi és Örökbefogadási Hatóság – is vizsgálta, azonban valamennyien arra a következtetésre jutottak, hogy a lefolytatott eljárás általánosságban megfelelő volt, és a beteg jogait nem sértették meg. Az orvosi kamara fegyelmi bizottsága kimondta, hogy nincs oka arra, hogy fegyelmi intézkedést tegyen a kórház alkalmazottai ellen.
A kérelmező beszerezte az Egészségügyi és Emberi Jogi Szervezetek Nemzetközi Szövetségének szakértői véleményét, mely többek között megállapította, hogy a kórházban a beteget fertőző betegségekre szakosodott specialista nem vizsgálta, és lehetséges, hogy a beteg HIV-vírus okozta tüdőgyulladásban szenvedett. Mindezekből a szakvélemény arra következtetett, hogy nagyfokú orvosi gondatlanság okozta a beteg halálát.
A kérelmező által egy másik, a kórházban elhunyt beteg ügyében benyújtott panasz folytán megindult eljárásban a román bíróságok elutasították az ügyész azon kifogását, hogy a kérelmező nem jogosult az eljárás megindítására.
Az Európa Tanács kínzás megelőzésére létrehozott bizottságának (a továbbiakban: CPT) jelentése szerint 2003 és 2004 telén 109 beteg hunyt el a kórházban gyanús körülmények között. Ezekben az esetekben a halál oka többnyire szívmegállás, szívinfarktus vagy gócos tüdőgyulladás, az elhunyt betegek átlagéletkora 56 év – ezek között számos 40 éven aluli – volt. A CPT megállapította, hogy a betegek egy része nem részesült megfelelő ellátásban, és felhívta a figyelmet a fűtés hiányára, valamint az emberi és anyagi források, illetve az élelmezés területén mutatkozó minőségi és mennyiségi hiányosságokra. Az ENSZ egészségügyi biztosa 2004 márciusában kelt levelében aggodalmát fejezte ki a kórházban uralkodó körülmények miatt; e levélre adott válaszában a román Kormányzat kijelentette, hogy a hatóságok osztoznak a biztosnak a kórházzal kapcsolatos aggodalmában, és intézkedéseket fognak tenni az ott uralkodó körülmények javítása, valamint annak érdekében, hogy ilyen helyzet kialakulására más hasonló intézményekben ne kerülhessen sor.
A kérelmező – egyebek mellett – azt állította, hogy a betegnek az Egyezmény 2. cikkében és 13. cikkében biztosított jogait megsértették.
A kérelem befogadhatóságával kapcsolatban a Bíróság elutasította a román Kormányzat kifogását, mely szerint a kérelmező nem jogosult a beteg érdekében kérelmet benyújtani, tekintettel arra, hogy ő maga nem áldozata az Egyezményben biztosított jogok megsértésének, és nem tekinthető a beteg jogi képviselőjének sem. A Bíróság elismerte, hogy az állítólagos jogsértés közvetlen áldozata a beteg volt, és elegendő releváns indok hiányában a kérelmező nem tekinthető közvetett áldozatnak. Ugyanakkor a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az ügy kivételes körülményeire és a vádak súlyára tekintettel lehetőséget kell biztosítani a kérelmezőnek arra, hogy a beteg képviselőjeként eljárjon. E következtetés levonása során a Bíróság figyelembe vette, hogy az Egyezményt úgy kell értelmezni, hogy az gyakorlati és hatékony, nem pedig elméleti és illuzórikus jogokat biztosít. Különös jelentőséget tulajdonított annak, hogy soha semmilyen módon nem kérdőjelezték vagy támadták meg a kérelmezőnek azt a jogát, hogy a román egészségügyi és igazságügyi hatóságok előtt a beteg képviseletében eljárjon, amikor különböző eljárásokat indított a beteg halálához vezető körülmények feltárása érdekében. Ezek a kezdeményezések általában a gondnok vagy a képviselő feladatkörébe tartoznak. A betegnek azonban, akinek a hatóságok egyetlen hozzátartozóját sem ismerték, nagykorúságának elérését követően nem rendeltek ki gondnokot, holott ez törvényben előírt kötelezettségük lett volna. Az önellátásra képtelen beteg jogi segítség és tanácsadás nélkül életében nem volt képes arra, hogy helyzete miatt panaszt tegyen, ezért teljesen más és lényegesen előnytelenebb helyzetben volt, mint bármely más kérelmező, akinek az ügyében a Bíróság korábban eljárt.
Az Egyezmény 2. cikke állítólagos megsértésének vizsgálata kapcsán a Bíróság emlékeztetett arra, hogy nagykorúságának elérésekor nem rendeltek ki gondnokot a beteg részére, azaz vélelem szólt amellett, hogy súlyos szellemi fogyatékossága ellenére cselekvőképes volt. Ha ez valóban így volt, az egészségügyi hatóságok a nemzeti jog szabályaival ellentétes módon jártak el; a mentális egészségről szóló törvény értelmében ugyanis kötelesek lettek volna a beteg hozzájárulását kérni az egyik egészségügyi intézményből a másikba való átszállításához, illetve a kórházba való felvételéhez, azonban minderről nem tájékoztatták és a véleményét sem kérték ki. Ezen túlmenően ezek a döntések inkább azon alapultak, hogy melyik egészségügyi intézmény hajlandó befogadni, nem pedig azon, hogy hol részesülne megfelelő orvosi ellátásban és ápolásban. A Bíróság kiemelte, hogy az otthon nem rendelkezett a szellemi fogyatékos betegek kezeléséhez felszereléssel, és a beteget végül annak ellenére utalták be a kórházba, hogy az a beteg befogadását többször is megtagadta arra hivatkozva, hogy az AIDS kezeléséhez szükséges eszközök nem állnak a rendelkezésére. Az egyik helyről a másikra történő átszállítására megfelelő diagnózis hiányában, aktuális egészségi állapotára tekintet nélkül került sor. Különös jelentősége volt annak, hogy a hatóságok nem biztosították számára az antiretrovirális gyógyszerekkel történő megfelelő kezelést, ehelyett elsősorban nyugtatókat adtak neki, és nem folytattak érdemi vizsgálatot annak érdekében, hogy mentális állapotának, különösen a hirtelen jelentkező agresszív viselkedésének okait feltárják.
A Bíróság hangsúlyozta, hogy a beteg egész életében a hatóságok kezében volt, melyek ezért kötelesek voltak a kezelésével elszámolni és azt meggyőzően indokolni. Ráadásul a hatóságoknak az ENSZ egészségügyi biztosának küldött válaszlevelükben foglaltakból egyértelműen kitűnik, hogy a betegnek a kórházban való elhelyezésekor tisztában kellett lenniük az ott uralkodó – később a CPT jelentésében leírt – körülményekkel. Azáltal, hogy a beteget különösen sebezhető volta ellenére ilyen körülmények között helyezték el, a hatóságok a beteg életét ésszerűtlenül veszélyeztették. A megfelelő ápolás és kezelés biztosításának elmulasztása is egyik döntő tényező volt, mely hozzájárult a beteg idő előtti halálához. Mindezeket a Bíróság elégségesnek találta annak megállapításához, hogy a román hatóságok megsértették az Egyezmény 2. cikkét azáltal, hogy a beteg életét nem részesítették a szükséges védelemben.
A Bíróság ezen kívül megállapította az Egyezmény 2. cikkében előírt eljárási követelmények megsértését is, mivel a hatóságok elmulasztották a beteg halála körülményeinek feltárását és a felelősök azonosítását. A román jog szabályaival ellentétben közvetlenül a halál beálltát követően nem került sor boncolásra, és a nyomozás újbóli megindítását második alkalommal elrendelő bírósági határozat is számos súlyos eljárásjogi hiányosságra – többek között lényeges egészségügyi bizonyítékok beszerzésének, valamint az egészségügyi személyzet ellentmondó állításai tisztázásának elmulasztására – hívta fel a figyelmet. E határozat hatályon kívül helyezése folytán azonban nem került sor ezen hiányosságok orvoslására. Hatályon kívül helyező határozatának rövid indokolásában a megyei bíróság elsősorban az orvosi kamara fegyelmi bizottságának a fegyelmi intézkedés szükségtelenségét kimondó határozatára és az orvosi mulasztást kizáró igazságügyi szakértői véleményre hivatkozott. A bíróság ezeket a következtetéseket meglehetősen tömörnek találta a beteg állapotára vonatkozó dokumentumok csekély számához és kórházban uralkodó általános körülményekhez képest.
A Bíróság megállapította, hogy az Egyezmény 2. cikkével összefüggésben az Egyezmény 13. cikkének megsértésére is sor került, figyelemmel arra, hogy az állam nem biztosított megfelelő jogorvoslati lehetőséget a magukat az Egyezmény 2. cikkben biztosított jogok vonatkozásában áldozatnak valló szellemi fogyatékkal elő személyek számára. A Bíróság e körben figyelemmel volt az Egyezmény 2. cikkének megsértése kapcsán tett megállapítására, mely szerint a hatóságok nem folytattak hatékony nyomozást a beteg halála körülményeinek feltárása érdekében, és arra a tényre, hogy a román Kormányzat nem hivatkozott semmilyen más eljárásra sem, amelyben a hatóságok felelőssége független, nyilvános és hatékony módon megállapítható lett volna.
1Az ítéletet a Nagykamara 2014. július 17-én hozta; az ítélet végleges.