MCCANN ÉS TÁRSAI EGYESÜLT KIRÁLYSÁG ELLENI ÜGYE (18984/91.)

MCCANN ÉS TÁRSAI EGYESÜLT KIRÁLYSÁG ELLENI ÜGYE
AZ 1995. SZEPTEMBER 27-ÉN KELT ÍTÉLET
ÖSSZEFOGLALÁSA


Az Egyesült Királyság hatóságai megsértették az Egyezmény 2. cikkében foglalt jogot (az élethez való jog) azzal, hogy 1988. március 6-án Gibraltárban a brit hadsereg Különleges Légi Szolgálata [Special Air Service, (SAS)] tagjai lelőttek három terrorista gyanús személyt, akik a kérelmezők gyermekei voltak.

A Bíróság meggyőződése szerint nem volt feltétlenül szükség az Egyezmény 2. cikke 2/a. pontjában meghatározott - a három terrorista halálát eredményező - "személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében" alkalmazott fegyverhasználatra.

Döntése meghozatalánál a Bíróság figyelembe vette, bár a hatóságoknak tudomásuk volt arról, hogy az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) bombamerénylet elkövetésére készül, nem akadályozták meg a gyanúsítottak Gibraltárba történő belépését, továbbá "a hatóságok nem megfelelő módon értékelték a titkosszolgálati jelentésekben rejlő, bizonyos szempontból fennálló esetleges tévedések lehetőségét, és ezért a katonáknak automatikusan a halált eredményező fegyverhasználathoz kellett folyamodniuk".

Az igazságos elégtételre vonatkozóan úgy vélte, nem helyénvaló ilyen címen kártérítés megítélése, mivel a három meggyilkolt terrorista-gyanús személy Gibraltárban bombát szándékozott robbantani.

A tényállás lényege:

Az ügy abból a Bizottsághoz 1991. augusztusában három brit, illetve ír állampolgár - Margaret McCann, Daniel Farrelle és John Savage - által benyújtott kérelemből ered, amelyet az 1988. március 6-án Gibraltárban a brit hadsereg Különleges Légi Szolgálatának tagjai (Special Air Service, SAS) által gyermekeik - Daniel McCann, Mairead Farrell és Sean Savage - Gibraltárban történt lelövése miatt nyújtottak be.

1988. március 4-ét megelőzően a brit, a spanyol és a gibraltári hatóságok tudomást szereztek arról, hogy az Ideiglenes Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) tagjai Gibraltárban merényletet terveznek. Ezen a napon jelezték, hogy az IRA egyik "aktív csoportját" észlelték Spanyolországban, Malagában. Március 5-én a brit és a gibraltári hatóságokhoz olyan információk jutottak el, amelyek alapján azt feltételezhették, hogy az IRA azonosított egysége gépkocsiba rejtett, valószínűleg távirányítással működtetett bombával merényletet készít elő. Elhatározták, hogy az egység tagjait letartóztatják, miután az autót Gibraltár területére bevitték, ami lehetővé teszi, hogy a későbbi perhez bizonyítékot szolgáltassanak. Mindemellett az egység tagjait felfegyverzett, veszélyes terroristákként tartották nyilván, akik amennyiben a biztonsági erőkkel találnák magukat szemben, készek lennének fegyvereiket használni és a bombát felrobbantani.

Sean Savage-ot március 6-án délután vették észre, miközben Gibraltárban egy autóval parkolt le éppen. Később Daniel McCann és Mairead Farrell társaságában látták a parkoló gépkocsi környékén. Miután mind a hárman eltávolodtak a gépkocsitól, egy tűzszerész a gépkocsi külső megszemlélése alapján kijelentett, hogy valószínűleg bomba van benne.

Ekkor határozták el, hogy letartóztatják a három gyanúsítottat, ezért a SAS civilruhás emberei a környéken tartózkodtak. A gibraltári rendőrség vezetője a művelet irányításával a SAS parancsnokát bízta meg.

McCann és Farrell elváltak Savage-től. Két katona követte őket. Amikor McCann visszatért, egyikük előrántotta a fegyverét és megállásra szólította fel őket. McCann a zsebéhez nyúlt kezével, míg Farrell hirtelen mozdulatot tett táskája felé. Mivel arra gondoltak, hogy a gépkocsiba rejtett bombát akarja felrobbantani valamelyikük a távirányítóval, a katonák tüzelni kezdtek és a két gyanusítottat megölték.

Savage-t két katona követte. Amikor kitört a McCann és Farrell halálát okozó lövöldözés, hirtelen azt őt követőkkel szembe fordult. Egyikük megállásra szólította fel és elővette fegyverét. Savage kezét a csípője felé közelítette. Attól való félelmükben, hogy a távirányítót akarja működésbe hozni, a katonák tüzet nyitottak és megölték.

A boncolóorvosok jelentése szerint Farrell nyolc golyót, McCann ötöt és Savage tizenhatot kapott.

A három gyanúsítottnál nem találtak sem fegyvert, sem robbantószerkezetet. A Savage által leparkolt autó nem tartalmazott se robbanószerkezetet, se bombát. Azonban a spanyol rendőrség által később Marbellában megtalált autóban 64 kg Semtex nevű robbanószert találtak 200 fegyvertöltény között és két időzített órát. Farrell bérelte ezt az autót hamis név alatt.

1988. szeptember 6-án a gibraltári vizsgálóbíró nyomozást rendelt el a lövöldözés miatt. A tárgyalásokon ő elnökölt és a helyi lakosságból álló esküdtszék is részt vett ezen. 79 tanút hallgattak ki, ide értve a katonákat, a rendőröket és az akcióban részt vett biztonsági embereket is, továbbá a boncolóorvosokat, az igazságügyi orvosszakértőket és a robbantási szakértőket. A kormány által adott garanciák értelmében bizonyos információkat, mint például a hadsereg, a rendőrség és a biztonsági szolgálat tagjai személyazonosságát, képzettségét, csapatteste nevét és foglalkozását nem fedték fel. 1988. szeptember 30-án az esküdtszék ítéletében törvényesnek nyilvánította a fegyverhasználat eredményeként bekövetkezett halált.

A kérelmezők, mivel nem fogadták el ezt az ítéletet, 1990. március 1-én az észak-írországi Felsőbíróság előtt eljárást indítottak a védelmi miniszter ellen. A külügyminiszter azonban olyan tanúsítványt adott, amely kizárt az állam elleni mindenfajta keresetindítást. A kérelmezők hiába kérték a tanúsítvány törvényességének bírói felülvizsgálata engedélyezését. Keresetüket 1991. október 4-én végérvényesen törölték a lajstromból.

A Bizottsághoz 1991. augusztus 14-én címzett beadványukban azt panaszolták, hogy gyermekeik fegyver okozta halála megsértette az Egyezménynek az élet védelmét célzó 2. cikkét. A Bizottság 1993. szeptember 3-án elfogadhatónak nyilvánította a panaszt. Jelentésében tizenegy szavazattal hat ellenében és három különvélemény mellett azt állapította meg, hogy nem sértették meg a 2. cikket.

A Bizottság terjesztette az ügyet a Bíróság elé 1994. május 20-án.

Az ítélet lényege:

A) Általános megközelítésként a Bíróság mindenekelőtt arra mutatott rá, hogy 2. cikk az Egyezmény legfontosabb rendelkezései közé tartozik.

Úgy ítélte meg, a 2. pontban meghatározott kivételek mutatják, hogy a 2. cikk azokra az esetekre vonatkozik, amikor valakit szándékosan fosztanak meg életétől, azonban nem ez az egyetlen tárgya. A 2. cikk egészének megfogalmazása világosan megmutatja, hogy a 2. pont mindenekelőtt nem azokat a helyzeteket szabályozza, amikor megengedett az élettől való szándékos megfosztás, hanem azokat, amikor lehetőség van az "erőszak alkalmazására", és amely elvezethet az élettől való nem szándékos megfosztáshoz. Az erőszak alkalmazásának az a), b) és c) pontokban megjelölt célok elérése érdekében "feltétlenül szükségesnek" kell lennie.

A Bíróság kijelentette, különösen figyelmesen kell megvizsgálni az eseteket, amennyiben az erőszak szándékos alkalmazása az élet kioltását eredményezi, nem csupán az állam embereinek cselekedeteit, hanem az ügy összes körülményeit, különösen a szóban forgó cselekedetek előkészületeit és ellenőrzését is figyelembe kell venni.

Az élet védelmének a 2. cikk 1. pontjában megfogalmazott kötelezettségét, valamint az Egyezmény 2. cikke követelményeinek a belső joggal és ítélkezési gyakorlattal való összeegyeztethetőségét illetően utalt arra a Bíróság, hogy Gibraltár Alkotmányának 2. cikke az Egyezmény 2. cikkéhez igen hasonlóan fogalmaz, azzal az eltéréssel, hogy a halálos eredményre vezető erő alkalmazásának "ésszerűen indokoltnak" kell lennie az előbbi szöveg szerint, míg az Egyezményében "feltétlenül szükségesnek". Meglehet, a norma egyezménybeli megfogalmazása első ránézésre sokkal szigorúbbnak tűnik, mint a belső jogban való megfogalmazás, a kormány szerint nincs jelentős eltérés a két megfogalmazás között, arra is figyelemmel, ahogy a nemzeti bíróságok alkalmazzák és értelmezik ezt a szabályt.

A Bíróság azonban úgy vélte, hogy a két normaszöveg közötti eltérés nem annyira jelentős, hogy ennek az egyszerű ténynek az alapján a 2. cikk 1. pontjának a megsértését meg lehetett volna állapítani.

Arról, hogy a lefolytatott bírói vizsgálat megfelelt-e a nyomozás mechanizmusának, a Bíróság azt állapította meg, hogy az állam embereinek az emberi élet önkényes kioltását általánosságban megtiltó törvény a gyakorlatban alkalmazhatatlan lenne, ha nem lenne olyan eljárási szabály, amely lehetővé, hogy az állami hatóság által alkalmazott halált okozó erőszak törvényességét ne lehetne felülvizsgálni. Az élethez való jog védelmének kötelezettsége magában foglalja azt is, hogy megfelelő vizsgálati eljárást folytassanak le akkor, ha az állam emberei által alkalmazott erőszak emberi életek kioltásához vezetett.

Mindemellett nem lehetett meghatározni, hogy milyen formában kell ezt a vizsgálatot végezni, sem a feltételeit, mivel biztos, hogy volt olyan bírói vizsgálat, amelynek során a kérelmezőknek biztosított volt az igazságszolgáltatás előtti képviselete és hetvenkilenc tanút kihallgattak. Ezen túlmenően a kérelmezők érdekében eljáró ügyvédek kihallgattathatták és maguk is kihallgathatták a koronatanúkat, így azokat a katonákat és rendőröket, akik a terrorista ellenes akció előkészítésében és végrehajtásában részt vettek, azonfelül az eljárás során érveiket is kifejthették.

Ezért a Bíróság nem állapíthatta meg, hogy a bírói vizsgálat különböző hiányosságai komolyan meghiúsíthatták volna a teljeskörű, pártatlan vizsgálat lefolytatását és a gyilkosságok elkövetésének körülményei feltárását. Ebből következően ezen indokból nem lehetett az Egyezmény 2. cikk 1. pontja megsértését megállapítani.

B) A 2. cikknek a jelen ügyben történő alkalmazhatóságára vonatkozóan a Bíróság a tanúvallomások értékelése általános módszerénél utalt arra, hogy sem a kormány, sem a kérelmezők nem kísérelték meg, hogy a Bizottság által megállapított tényállást vitassák, jóllehet az Egyezmény 2. cikkére vonatkozó, ebből levonható következtetéseket illetően radikálisan különböző nézőpontot vallottak. Úgy vélte, hogy a Bizottság által lefektetett tényállás és az abból levont megállapítások az ügy megtörténtének pontos és hihető verzióját nyújtják.

A kérelmezők állítását illetően, mely szerint a gyilkosságok előre megfontolt szándékkal történtek, a Bíróság kinyilvánította, hogy számára meggyőző bizonyítékokra van szükség ahhoz, hogy a gyanúsítottak meggyilkolásának tervét létezőnek fogadják el.

Nem találta bizonyítottnak, hogy a védelmi minisztérium vagy a kormány legmagasabb szintű parancsnokságán határozták volna el a terroristákkal való leszámolást. Ugyancsak nem találta megállapíthatónak, hogy A, B, C és D katonákat felbujtották volna erre, avagy parancsot kaptak volna rá feletteseiktől az akció megkezdését megelőzően, sem azt, hogy saját elhatározásuk alapján ölték meg a gyanúsítottakat, anélkül, hogy ne tették volna fel magukban a kérdést, vajon a fegyverhasználat indokolt volt-e vagy sem és nem mond-e ellent ez annak a parancsnak, amely szerint a gyanúsítottakat le kellett volna tartóztatniuk. Ezen túlmenően sem volt bizonyíték a hatóságok részéről arra, hogy akár hallgatólagosan kezdeményezték, avagy utaltak, illetve céloztak volna a három gyanúsított megsemmisítésére.

Az akció előkészítése és lebonyolítása kapcsán a Bíróság arra utalt, hogy az Egyezmény 2. cikke alapján lefolytatott vizsgálat alapján nem lehet elfelejteni, hogy a brit hatóságoknak továbbított információk nehéz helyzetbe hozták őket. Egyrészt kötelességük volt Gibraltár polgárai életét - ide értve az itt tartózkodó brit katonákét is - védelmezni, másrészt a belső és a nemzetközi jogból eredő kötelezettségeiknek megfelelően a gyanúsítottakkal szembeni fegyveres erőszak alkalmazását a minimumra kellett csökkenteniük.

Egyébiránt más tényeket is figyelembe kellett venni. Először is a hatóságok az IRA egyik, bombamerénylet miatt már elítélt személyekből és egy robbantási szakértőből álló aktív csoportjával álltak szemben. Múltjuk azt mutatta, hogy az IRA tagjai az emberi élet miatt, de még a magukért sem aggódtak.

Másodszorra, a hatóságokat előzetesen értesítették a készülő merényletekről. Így megfelelő idő állt rendelkezésükre, hogy a válaszlépéseket előkészítsék, és a gibraltári hatóságokkal együttműködve meghiúsítsák a merényletet és letartóztassák a gyanúsítottakat. Mindemellett a biztonságért felelős személyek sem lehettek tisztában az összes ténnyel, így stratégiájukat a hiányos feltételezésekre kellett alapítaniuk.

A katonai akcióról a Bíróság megállapította, hogy a gyanúsítottakra lövést leadó A, B, C és D katonákat feletteseik tájékoztatták arról, hogy az autóba helyezett bombát a három gyanúsított akármelyike a nála elrejtett távirányítóval felrobbanthatja, továbbá annak veszélyéről, hogy a sarokba szorított terroristák a bombák felrobbantásával nagyon sok személynek okozhatnak súlyos sérülést és valószínűleg fel vannak fegyverezve és letartóztatásuk esetén ellenállást tanúsíthatnak.

Eközben az derült ki, hogy a gyanúsítottak nem voltak felfegyverkezve, nem hordtak maguknál robbantószerkezetet és semmiféle bomba nem volt az autóban.

A Bíróság elfogadta, hogy a katonák - figyelembe véve a kapott információkat - jóhiszeműen gondolták, hogy lőni kell a gyanúsítottakra ahhoz, hogy megakadályozzák a számos emberi életet kioldó bomba felrobbantását. Feletteseik parancsainak engedelmeskedve teljesítették feladatukat amikor feltétlenül szükségesnek vélték az ártatlan emberi életek védelmében a fegyverhasználatot.

Úgy vélte a Bíróság, hogy az állam emberei által alkalmazott erőszak a 2. cikk 2. pontjában megjelölt célok elérése érdekében akkor indokolt e rendelkezés szerint, ha azt tisztességes - az események idejére vonatkozó megfelelő, de később tévesnek bizonyult - meggyőződésre alapították.

Figyelemmel arra a dilemmára, amellyel a jelen esetben a hatóságok szembekerültek, önmagukban a katonák cselekményei nem valósították meg a 2. cikk megsértését.

Az akció szervezése és ellenőrzése vizsgálatának kapcsán a Bíróság első helyen mutatott rá arra, hogy a hatóságok a gyanúsítottak megfelelő időben történő letartóztatását szándékolták és a vizsgálat során tett tanúvallomásokból következett, hogy a katonák március 6-a előtt a letartóztatásra készültek fel és igyekeztek olyan biztonságos helyet keresni, ahol a gyanúsítottakat letartóztatásuk után őrizhették volna.

A Bíróság feltette a kérdést, vajon a hatóságok miért nem tartóztatták le a gyanúsítottakat Gibraltárba érkezésükkor a határon és miért nem döntöttek úgy, hogy megakadályozzák Gibraltárba történő belépésüket, mivel feltételezték, hogy bombamerényletre készülnek. Előzetesen értesülve a terroristák szándékáról, a hatóságok biztos, hogy meg tudták volna szervezni a letartóztatást. A biztonsági szolgálatok, valamint a spanyol hatóságok rendelkeztek fényképekkel a három gyanúsítottról, ismerték valódi nevüket, továbbá felvett nevüket is, így tehát tudták, milyen útleveleket kell keresniük.

A Bíróság ezen túlmenően utalt arra, hogy a hatóságok több, különböző feltételezést állítottak fel. Különösen arra hívta fel a figyelmet, amely szerint jelezték, hogy a terroristák nem fognak autót használni a tér blokkolásához és hogy a bombát távvezérléssel fogják robbantani. Avagy a robbantást egyszerűen egy gombnyomással indítják el, illetve a gyanúsítottak kihallgatásuk esetén fogják beindítani a robbantást. Az is felmerült, hogy fel lesznek fegyverezve és a rendőrséggel való összeütközés esetén használn9i fogják fegyvereiket.

Mindezek a lényeges feltételezések, amelyek arra irányultak, hogy a terroristák merényletet szándékoznak elkövetni, a jelen ügyben tévesnek bizonyultak.

A Bíróság számára úgy tűnt, hogy nem vették figyelembe a különböző hipotéziseket. Például a merénylet elkövetése csak március 8-ára, az őrségváltási ceremónia idejére volt jelezve, lehetséges, hogy a három terrorista felderítő akciót hajt végre. Egyébként nem volt hihető, hogy a gyanúsítottak a több civil halálát okozó bombát felrobbantanák akkor, amikor közülük kettő a határ felé tart, mivel így fokozódna annak veszélye, hogy felismerik és lefogják őket. Ugyancsak kevésbé hihető, hogy ebben a szakaszban a gyújtószerkezetet kiélesítenék óvatosságból, hogy ha a rendőrséggel kerülnek szembe, rögtön működésbe hozhassák a bombát.

Ezen felül, még az IRA technikai képességeit is figyelembe véve, túl egyszerű lett volna kijelenteni, hogy a gyújtószerkezetet egyszerű gombnyomással működésbe lehetett volna hozni, anélkül, hogy hozzátették volna a később lefolytatott bírói vizsgálat során beszerzett szakértői véleményekben kifejtett pontosításokat.

Sőt, aggasztó, hogy azt a feltételezést, mely szerint bombát gyanítottak náluk, a katonáknak bizonyosságként jelezték.

Figyelemmel az egyéb körülmények nem megfelelő értékelésére és arra, hogy bizonyosnak vették a bomba működésbe hozását egyszerű gombnyomással, A, B, C és D katonák egy sor munkahipotézist mutattak be mint bizonyosságot, ezzel mintegy elkerülhetetlenné téve az erőszak alkalmazását.

A Bíróság szerint ehhez a tévedéssorozathoz és a katonák felkészítéséhez kell kapcsolni, hogy miután tüzet nyitottak, mindaddig folytatták, amíg a halál be nem állt. Ahogy a vizsgálóbíró megállapította, mind a négy katona tüzelt. Ebben az összefüggésben a hatóságoknak ahhoz, hogy a gyanúsítottak élethez való jogának tiszteletben tartási kötelezettségüknek megfelelhessenek, a legnagyobb óvatossággal kellett volna kezelniük a birtokukba került információkat, mielőtt átadták volna azokat a katonáknak, akiket fegyverrel szereltek fel és automatikusan tüzet nyitottak.

A katonák reflex-cselekedete nem felet meg azoknak az elvárásoknak, amelyeket a fegyverhasználat terén egy demokratikus államtól el lehet várni, még akkor sem, ha veszélyes terroristákról is volt szó.

Ez a hatóságok részéről tanúsított hanyagság jelzi a letartóztatási akció megszervezésénél és ellenőrzésénél fennállt hiányosságokat.

Összefoglalva, figyelemmel arra a döntésre, hogy nem akadályozták meg a gyanúsítottak Gibraltár területére történő belépését, továbbá, hogy a hatóságok nem vették kellőképpen számba az információk terén fennálló téves értékelés lehetőségét legalább néhány ponton és automatikusan fegyvert használtak a katonák, a Bíróság meg volt meggyőződve arról, hogy a három terrorista halálát az Egyezmény 2. cikke 2/a. pontja szerinti személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében történő, a feltétlenül szükségesnél nagyobb erő alkalmazása eredményezte.

Minderre tekintettel tíz szavazattal kilenc ellenében az Egyezmény 2. cikke megsértését állapította meg.

C) Az 50. cikk alkalmazására vonatkozóan egyhangúlag úgy értékelte a Bíróság, hogy igazságos elégtétel címén nincs helye kártérítés megállapításának, tekintettel arra a tényre, hogy a három lelőtt terrorista-gyanús személy bombát akart elhelyezni Gibraltárban. Következésképpen elutasította a kérelmezők erre irányuló kártérítési kérését. A költségekre és kiadásokra 38 700 fontot ítélt meg.

Az ítélethez kilenc bíró által közösen kifejtett ellenvéleményt csatoltak, amelyben nem értenek egyet a megállapított jogsértéssel. Véleményük szerint a Bizottság helyesen vonta le a következtetést a megállapított tényállásból, hogy nem történt jogsértés. Meglátásuk szerint az elkövetés idején ismert tényekre hivatkozva az erőszak alkalmazása, bármilyen sajnálatos legyen is, elkerülhetetlen volt, így az Egyesült Királyság az Egyezmény által támasztott követelményeket nem sértette meg.

A Bíróság hivatkozott joggyakorlata

18.1.1978, Ireland v. the United Kingdom; 6.9.1978, Klass and Others v. Germany; 21.2.1986, James and Others v. the United Kingdom; 7.7.1989, Soering v. the United Kingdom; 20.3.1991, Cruz Varas and Others v. Sweden; 22.9.1993, Klaas v. Germany; 9.12.1994, The Holly Monasteries v. Greece; 23.3.1995. Loizidou v. Turkey (Preliminary Objections).