AZ 1996. FEBRUÁR 8-ÁN KELT ÍTÉLET
ÖSSZEFOGLALÁSA
A Bíróság tizennégy szavazattal öt ellenében úgy döntött, hogy az angol hatóságok nem sértették meg Észak-Írországban az Egyezmény 6. cikke 1. és 2. pontját (a tisztességes eljáráshoz való jog) azzal, hogy a rendőrségi nyomozás és a bírósági eljárás során a kérelmező a vallomástételt megtagadta és emiatt ránézve kedvezőtlen döntések születtek.
A Bíróság továbbá tizenkét szavazattal hét ellenében megállapította, hogy a 6. cikk 1. pontját a 3/c. ponttal összefüggésben megsértették azzal, hogy letartóztatása első negyvennyolc órája alatt a kérelmezőtől megtagadták a védővel való érintkezést.
A kérelmezőt 1990. január 7-én abban a házban tartóztatták le, ahol az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) Ideiglenes szárnyának informátorát, L.-t fogvatartották. A rendőrörsre kísérték, ahol a főkapitány az 1987. évi Észak-Írországi szükségállapotról szóló törvény (Emergency Provisions Acte) alapján 48 órára késleltette a kérelmezőnek a védővel való érintkezését, feltételezve, hogy ez a találkozó a rendőrség terrorista ellenes munkáját gátolná.
Észak-Írországban a büntető bizonyításra vonatkozó 1988. évi rendelet [Criminal Evidence (Northern Irland) Order] ("a rendelet") alapján a rendőrség figyelmeztette a kérelmezőt, amennyiben nem válaszol még a tárgyalás előtt a feltett kérdésekre, ebből rá nézve kedvezőtlen döntések születhetnek. 1990. január 8-án és 9-én tizekét alkalommal hallgatták ki a kérelmezőt. Minden egyes kihallgatás előtt az említett figyelmeztetés elhangzott avagy emlékéztették rá. A kihallgatás egész időtartama alatt nem szólalt meg a kérelmező. Csupán az utolsó két kihallgatás előtt vált lehetővé számára, hogy ügyvéddel találkozzon, akinek mindeközben nem engedték meg, hogy a kihallgatáson részt vegyen.
1991. május 8-án Észak-Írórszág Főbírája (Lord Chief Justice) esküdtszék nélküli eljárásban nyolc év időtartamú börtönbüntetésre ítélte a kérelmezőt, mint tástettest L. személyi szabadságától megfosztása bűntette miatt. A bíró a rendelet által biztosított diszkrécionális lehetőség alapján abból a tényből következően hozta meg a vádlott számára hátrányos döntést, hogy nem adott magyarázatot arra, miért tartózkodott abban a házban, továbbá az eljárás egész időtartama alatt hallgatott. Az fellebbviteli bíróság 1992. júliusában elutasította a kérelmező fellebbezését.
A Bizottsághoz 1991. augusztus 16-án fordult a kérelmező. A Bizottság 1994. január 18-án elfogadta panaszát.
A Bizottság megállapította a tényállást és ez alapján készített jelentésében arra a következtetésre jutott tizenöt szavazattal kettő ellenében, hogy nem sértették meg a 6. cikk 1. és 2. pontját; tizenhárom szavazattal négy ellenében pedig úgy döntött, hogy a 6. cikk 1. pontját a 3/c. ponttal összefüggésben megsértették, valamint nem szükséges a 14. cikknek (a hátrányos megkülönböztetés tilalma) a 6. cikkel összefüggésben történő vizsgálata (tizennégy szavazattal három ellenében).
Az ügyet a Bizottság és az angol kormány terjesztette a Bíróság elé.
A Bíróság megállapítása szerint semmi kétség nem fért ahhoz, hogy - bár az Egyezmény 6. cikke kifejezetten nem is szól róla - általánosan elismert nemzetközi szabály a rendőrségi kihallgatáson a vallomástétel megtagadásának joga és az, hogy saját megvádolásához adatokat nem köteles szolgáltatni. Mindezek a 6. cikkben biztosított tisztességes eljárás fogalmának központi elemei. A vádlottnak a hatóságok részéről történő kényszerítésével szemben e védelemmel történő felruházása hozzájárulhat a bírói tévedések elkerüléséhez és a 6. cikk által megkívánt eredmény biztosításához. Annak vizsgálata, vajon megsértették-e a 6. cikket a valomástétel megtagadása eredményeként született, a vádlottra nézve kedvezőtlenebb döntések, figyelembe kell venni az eset összes körülményeit, különös tekintettel azokra az esetekre, amikor olyan súlyú következtetésekre lehet jutni, amelyeket a nemzeti bíróságok a bizonyítékok és a helyzetnek betudható kényszerítés fokának értékelésével ezeknek tulajdonítanak.
Ami pedig a jelen ügyben a kényszerítés fokát illeti, a Bíróság szerint emlékztetni kell arra, hogy a kérelmező ténylegesen megtagadta a vallomást. Jóllehet többször is elhangzott a figyelmeztetés, hogy hallgatása következményeként hátrányos döntéseket hozhatnak, nem tett semmiféle vallomást a rendőrségen és a tárgyaláson sem. Egyébként a kérelmező a rendelet 4. cikke 5. bekezdése szerinti tanú volt, akit nem lehet kényszeríteni a vallomástételre (non-compellable witness). Végig az eljárás során folytatott következetes hallgatása nem valósított meg bűncselekményt avagy a bíróság megsértését (contempt of court). Ezen túlmenően, amint a nemzeti bírói határozatok is kiemelték, a vallomástétel megtagadása önmagában nem lehet a bűnösség beismerése. A Bíróság kiemelte a következtetéseknek a büntetőeljárásban és különösen az elítélésben játszott szerepét.
Ennek kapcsán emlékeztetett a Bíróság arra, hogy a jelen ügyben esküdtszék nélkül eljáró bíróságról volt szó, egy tapasztalt bírót bíztak meg az ügy letárgyalásával. Mindemellett a rendelet a döntés meghozatalát számos, a védelem jogainak tiszteletben tartásának garanciájához és az említett döntés súlyának behatárolásához kötötte.
Előszőr is a rendelet 4. és 6. cikkei szerinti döntések meghozatalát megelőzően megfelelőképpen figyelmeztetni kell a vádlottat a vallomástétel megtagadásának esetleges jogi következményeire. A vádnak elsődlegesen tartalmaznia kell a vádlott elleni bizonyítékokat.
Minden egyes ügyben vizsgálni kell, vajon az előterjesztett terhelő bizonyítékok megfelelőek-e arra, hogy válaszolni lehessen rájuk. A nemzeti bíróság csupán azon egyszerű ténynél fogva nem juthat arra a következtetésre, hogy a vádlott bűnös, mivel az inkább a hallgatást választotta. Ez csak akkor következhet be, ha a terhelő bizonyítékok olyanok, hogy azokra a vádlottnak - ha abban a helyzetben van - magyarázatot kell adnia, és a magyarázat hiánya "egyszerű józan ésszel végiggondolt indokolással lehetővé teszi azt a következtetést, hogy nem létezik semmiféle lehetséges magyarázat és a vádlott bűnös". Ezzel ellentétben, ha az ügyész nem hoz fel olyan megfelelően komoly bizonyítékokat, amelyekre választ kell adni, a válasz hiánya nem indokolhatja a bűnösségre való következtetést. Összefoglalva, a Bíróság álláspontja szerint a rendelet alapján csak és kizárólag a bíró juthat a józan ész diktálta olyan döntésre - a terhelő bizonyítékok figyelembevételével - amelyet ő megfelelőnek talál.
A jelen ügyben a fellebbviteli bíróság a vádiratban foglalt bizonyítékokat "megdönthetetlennek" találta. Amikor a rendőrség a kopogást követő viszonylag hosszú idő után behatolt abba a házba, ahol az IRA fogva tartotta L.-t, látták a lépcsőn lejönni a kérelmezőt. L. olyan vallomást tett, mely szerint kényszerítették, hogy hangszalagra rögzített vallomásokat tegyen, és abban az pillanatban, amikor a rendőrség megérkezett a helyszínre - miután a szemét bekötő kendőt éppen eltávolították - észrevette a kérelmezőt a lépcső tetején. Murray azt mondta neki, hogy lemegy televíziót nézni. A kérelmező ekkor éppen egy kazettából távolította el a szalagot. Később a helyszínen egy megrongált szalagot és a magnót megtalálták.
A Bíróság szerint - figyelemmel a kérelmező ellen szóló terhelő bizonyítékok súlyára - a letartóztatása, kihallgatása és a tárgyalás során a házban való tartózkodására adandó magyarázat megtagadása következményeként hozott döntéseket a józan ész diktálta és jelen esetben ezek nem tekintehetők méltánytalannak vagy indokolatlannak. A bizonyítékok szabad mérlegelését megengedő több országban a bíróságoknak lehetőségük van e mérlegelés során figyelembe venni minden releváns tényt, ide értve a vádlott magatartását vagy azt a módot, ahogyan védelmét folytatta.
Ebben az összefüggésben a Bíróság nem jelenthette ki, hogy a kérelmező magatartásából levont indokolt következtetéseknek olyan hatása volt a vád bizonyítási terhének a védelemre való áthelyezésére, hogy az az ártatlanság vélelme elvét megsértette volna.
Ebből következően a Bíróság nem állapította meg az Egyezmény 6. cikke 1. és 2. pontjainak megsértését.
A védővel való érintkezést illetően a Bíróság rámutatott arra, hogy a 6. cikknek - és különösen annak 3. pontjának - az első fokú bírósági eljárást megelőzően is nagyon fontos szerepe van, olyannyira, hogy figyelmen kívül hagyása a kezdetekkor komolyan veszélyeztetheti az egész eljárás tisztességes jellegét.
A Bíróság elismerte, hogy a nemzeti jog az egész - később lefolytatandó - büntetőeljárás során a védelem jövőbeni kilátásaira vonatkozóan meghatározó következményeket kapcsolhat a vádlottnak a rendőrségi kihallgatások kezdetén tanúsított magatartásához. Hasonló körülmények között a 6. cikk rendes esetben azt követeli meg, hogy a vádlott ügyvéd segítségét vehesse igénybe rögtön a rendőrségi kihallgatás kezdeti stádiumában. Ezt a jogot - amelyet bár az Egyezmény kifejezetten nem mondd ki - valós indokok miatt korlátozásoknak lehet alávetni. Azonban minden egyes esetben meg kell vizsgálni, vajon az eljárás egészét tekintve a korlátozás nem fosztotta-e meg a vádlottat a tisztességes eljárástól.
A Bíróság úgy vélte - figyelemmel a rendeletben meghatározott rendszerre is - a védelem jogaihoz elengedhetetlen, hogy a vádlott a rendőrségi kihallgatás kezdetétől fogva érintkezhessen ügyvéddel. Erre vonatkozólag megjegyezte, hogy a rendelet szerint a rendőrségi kihallgatás kezdetétől a vádlott a védelmét illetően mély dillemmába ütközik. Amennyiben a hallgatást választja, a rendelet szabályai szerint vele szemben hátrányos döntéseket hozhatnak. Ellenben ha kihallgatása során e magatartással szakít, kiteszi magát védekezése veszélyeztetésének.
E körülmények között a Bíróság megállapítása szerint az Egyezmény 6. cikkében foglalt tisztesség fogalma megköveteli, hogy a vádlott az ügyvéd segítségét igénybe vehesse már rögtön a rendőrségi kihallgatás kezdetétől. A kihallgatás első 48 órájában ettől megfosztani a vádlottat - bármi legyen is az indoka - akkor, amikor a védelem jogai igencsak helyrehozhatatlan sérelmeket szenvedhetnek el, összeegyeztethetetlen azzal a joggal, amit a 6. cikk biztosít a vádlott számára.
Ennek alapján a bíróság megállapította, hogy a vádlottnak az ügyvéddel (solicitor) való érintkezés megtiltása miatt a 6. cikk 1. pontját a 3/c. ponttal összefüggésben megsértették.
Mivel a Bíróság arra a döntésre jutott, hogy jelen esetben a védővel való érintkezés megtiltása a 6. cikk 1. pontjának a 3/c. ponttal összefüggésben történt megsértéseként értékelhető, nem volt szükség a hátrányos megkülönböztetés tilalmának külön vizsgálatára.
A kártérítést illetően a Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a 6. cikk megsértésének megállapítása önmagában igazságos elégtételt szolgáltatott az 50. cikknek megfelelően. A felmerült ügyvédi kiadásokra pedig az alperes állam bizonyos összeget köteles megfizetni a kérelmezőnek.
Az ítélethez három bíró fűzött különvéleményt.
29.11.1988, Brogan and Others v. the United Kingdom; 25.2.1993, Funke v. France; 24.11.1993, Imbrioscia v. Italy.