Hirsi Jamaa és mások Olaszország elleni ügye (27765/09. sz. ügy)1
A kérelmezők közül 11 szomáliai és 13 eritreai állampolgárságú. A kérelmezők tagjai voltak annak a 200 emberből álló csapatnak, akik 2009-ben 3 hajó fedélzetén próbálták meg elhagyni Líbiát, és Olaszországba kívántak eljutni. 2009. május 6-án, amikor a hajók 35 mérföldnyi távolságban voltak Lampedusa (Agrigento) partjaitól - amely terület Málta kutatási és mentési körzetébe esik – az olasz partiőrség hajói feltartóztatták őket. Az utasokat átvitték az olasz katonai hajókra és Tripoliba szállították. A kérelmezők elmondása szerint az utazás alatt az olasz hatóságok nem közöltek velük semmilyen információt arra nézve, hogy hova szállítják őket, illetve a személyazonosságukat sem ellenőrizték. Végül Tripoliban – 10 órás utazást követően – átadták őket a líbiai hatóságoknak. Egy 2009. május 7-ei sajtótájékoztatón az olasz belügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy a hajók feltartóztatása a nyílt tengeren és a bevándorlók visszaszállítása Líbiába a 2009. február 4-én hatályba lépett, Líbiával kötött, az illegális bevándorlás elleni harc fordulópontját jelző bilaterális egyezménnyel összhangban került sor.
A Szenátus előtt 2009. május 25-én tartott beszédében a miniszter kifejtette, hogy 2009. május 6-a és 10-e között a bilaterális egyezményben foglaltaknak megfelelően több mint 471 bevándorlót tartóztattak fel a nyílt tengeren és irányítottak vissza Líbiába. Álláspontja szerint ez a „visszairányítási” politika elbátortalanítja az embercsempészettel és emberkereskedelemmel foglalkozó bűnbandákat, emberi életeket ment meg a tengeren és jelentősen csökkenti az olasz partokat elérő illegálisan bevándorlók számát. 2009 folyamán 9 esetben fogtak el illegális bevándorlókat az olasz hatóságok és irányították vissza őket Líbiába a bilaterális egyezményben foglaltaknak megfelelően. 2011. február 26-án az olasz védelmi miniszter bejelentette, hogy a líbiai eseményekre tekintettel felfüggesztik a bilaterális egyezmény alkalmazását.
A kérelmezők képviselői által a Bíróságnak elé terjesztett adatok szerint a kérelmezők közül ketten ismeretlen körülmények között életüket vesztették. 2009 októbere és júniusa között 14 kérelmező menekültügyi státuszt kapott az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának (a továbbiakban: UNHCR) tripoli irodájától. A 2011. februári líbiai lázongások következtében a kérelmezők és képviselőik nem tudták felvenni egymással a kapcsolatot. A jogászok jelenleg 6 kérelmezővel vannak kapcsolatban, közülük négyen Beninben, Máltán, illetve Svájcban élnek; a többiek pedig a nemzetközi védelembe vételükkel kapcsolatos határozatra várnak. A kérelmezők egyike egy tunéziai menekülttáborban van, és Olaszországba történő visszatérését tervezi. 2011. júniusában a kérelmezők egyike Olaszországban menekültstátuszt kapott, miután titokban visszatért oda.
A kérelmezők -az Egyezmény 3. cikkére hivatkozással - előadták, hogy az olasz hatóságok - azzal, hogy visszairányították őket Líbiába – embertelen és megalázó bánásmód veszélyének tették ki ott, valamint arra az esetre, ha visszaküldték volna őket származási országukba (Szomáliába, Eritreába). Sérelmezték a Negyedik kiegészítő jegyzőkönyv 4. cikkében rögzített kollektív kiutasítás tilalmának megsértését is. Végül hivatkoztak a 13. cikk megsértésérere is tekintettel arra, hogy a 3. cikk és a Negyedik kiegészítő jegyzőkönyv 4. cikkének állítólagos megsértésével szemben Olaszországban nem állt rendelkezésre számukra hatékony jogorvoslat.
A Bíróság csupán kivételes esetekben fogadja el, hogy egy Szerződő Állam által területén kívül végrehajtott vagy ott hatást kiváltó cselekménye a joghatóság gyakorlásának minősülhet. Abban az esetben, amikor az Állam területén kívül működő ügynökei révén egy személy felett ellenőrzést és hatáskört, vagyis joghatóságot gyakorol, az állam köteles biztosítani e személy számára az Egyezményben biztosított jogokat. Nem vitás, hogy az a hajó, amely a kérelmezőket szállította olasz fennhatóság alatt állt. A Bíróság emlékeztetett azon nemzetközi jogi alapelvre, amely az olasz Hajózási Törvénykönyv is rögzít, miszerint a nyílt tengeren közlekedő hajó azon ország fennhatósága alá tartozik, amelynek zászlaja alatt hajózik. A Bíróság nem fogadhatta el az olasz Kormányzat azon álláspontját, mely szerint a művelet csupán „nyílt tengeri mentőakció”volt, illetve, hogy Olaszország csak csekély ellenőrzést gyakorolt a kérelmezők felett. Az egész esemény az olasz fegyveres erők hajójának fedélzetén történt, a legénység kizárólag olasz fegyveres erők tagjaiból állt. Attól kezdve, hogy a kérelmezők beszálltak a hajókba egészen addig, amíg a líbiai hatóságoknak át nem adták őket, a kérelmezők folyamatosan és kizárólagosan – jogilag és ténylegesen – olasz hatóságok ellenőrzése alatt álltak. A fentiek alapján az állítólagos jogsértéseket megvalósító események az Egyezmény 1. cikke értelmében Olaszország joghatósága alatt történtek.
A Bíróság tisztában van azon ténnyel, hogy a Szerződő Államok egyre nagyobb nyomásnak vannak kitéve az illegális bevándorlók beáramlásával kapcsolatban, amely egy különösen összetett jelenség, ha ez hajóval, a tengeren keresztül történik, de ez nem mentesíti az Államokat az alól a kötelezettség alól, miszerint nem utasíthatnak ki egyetlen olyan személyt sem, aki ez által a 3. cikkben tilalmazott bánásmód veszélyének lenne kitéve a fogadó országban.
Megjegyezvén, hogy 2010. áprilisától líbiai helyzet válságossá vált, a Bíróság úgy döntött, hogy az események időpontjában fennálló líbiai állapotot veszi alapul ítélkezésekor. Megjegyezte, hogy számos nemzetközi szervezet illegális bevándorlókkal való bánásmóddal kapcsolatos felkavaró következtetéseit a Kínzás Elleni Bizottság (CPT) jelentése megerősítette. Az illegális bevándorlók és a menedékjogot keresők között nem tesznek különbséget, őket szisztematikusan őrizetbe veszik és olyan körülmények között tartják fogva, amelyet embertelennek minősítettek a megfigyelők, akik egyebek mellett kínzást is jelentettek. Az illegális bevándorlók ki vannak téve azon veszélynek, hogy őket bármikor visszatéríthetik származási országukba és abban az esetben, ha esetleg visszanyerik szabadságukat, különösen bizonytalan életkörülmények között kell élniük, és rasszista cselekményeknek vannak kitéve.
Az olasz Kormányzat álláspontja szerint Líbia egy biztonságos ország, ahol nemzetközi egyezményeknek köszönhetően elismerik a menedékjogot és védik a menekültek jogait. A Bíróság megállapította, hogy a hazai jogi szabályozás ténye, valamint nemzetközi egyezmények ratifikálása önmagában nem jelent megfelelő, hatékony védelmet az embertelen és megalázó bánásmód veszélye ellen, amikor megbízható források az Egyezménnyel ellentétes gyakorlatról számolnak be. Továbbá Olaszország nem tudja kikerülni az Egyezmény megsértésével kapcsolatos felelősségét azzal, hogy a Líbiával később kötött bilaterális egyezményből fakadó kötelezettségeire hivatkozik. A Bíróság továbbá megjegyzi, hogy a tripoli-i UNHCR irodát a líbiai kormány sohasem ismerte el. A helyzet az adott időszakban jól ismert és könnyen ellenőrizhető volt. Ezért a Bíróság úgy ítélte, hogy amikor a kérelmezőket visszafordították, akkor az olasz hatóságok tudták, illetve tudniuk kellett, hogy olyan bánásmódnak lehetnek kitéve, amely ellentétes az Egyezménnyel. Továbbá az a tény önmagában, hogy a kérelmezők kifejezetten nem folyamodtak menedékjogért, nem mentesíti Olaszországot a felelősség alól. A Bíróság emlékeztetett az Államok nemzetközi menedékjogból származó kötelezettségeire, beleértve a vissza-nem-küldés elvét is, amelyet az Európai Unió Alapjogi Chartája is tartalmaz. A Bíróság különös jelentőséget tulajdonított Jacques Barrot, az Európai Bizottság alelnökének 2009. május 15-ei levelére, amelyben ezen elv jelentőségére külön felhívta a figyelmet.
A Bíróság – figyelembe véve a tényt, hogy nagy számú illegális bevándorló találta magát ugyanilyen helyzetben Líbiában, nem teszi kevésbé egyénivé a szóban forgó veszélyt – úgy ítélte, hogy Olaszország, amikor a kérelmezőket a tények teljes körű ismeretében visszairányította Líbiába, az Egyezmény által tiltott bánásmódnak tette ki őket. A fentebb kifejtettek alapján a Bíróság megállapította a 3. cikk megsértését.
Megállapítható az Állam felelőssége abban az esetben is, ha az illegális bevándorlókat közvetett módon irányította vissza származási országukba, hiszen az Államtól elvárható, hogy a meggyőződjön arról, hogy a „közvetítő” ország hatékony garanciákat nyújt az önkényes visszaküldéssel szemben, és ez különös súllyal esik latba olyan esetekben, amikor a kérdéses ország nem tagja az Egyezménynek. A Bíróságnak azt kellett vizsgálnia ebben az esetben, hogy a fent említett garanciák adottak voltak-e Líbiában. A Bíróság rendelkezésére álló információk alapján első látásra megállapítható, hogy bizonytalan a helyzet Szomáliában – lásd a Bíróság döntését a Sufi és Elmi Egyesült Királyság elleni ügyét – és Eritreában – a személyek kínzásnak és embertelen körülmények közötti fogva tartásnak vannak alávetve kizárólag azért, mert illegálisan hagyták el az országot. A kérelmezők ezért alappal hivatkozhatnak arra, hogy hazatoloncolásuk a megsértette volna az Egyezmény 3. cikkét. A Bíróság megállapította, hogy Líbia nem ratifikálta a Genfi Egyezményt és rámutatott mindenféle menekültügyi eljárás hiányára az országban. A fent kifejtettek alapján nem tudta elfogadni a Kormányzat azon érvelését, miszerint az UNHCR tevékenysége Tripoliban biztosítékot jelentett az önkényes hazatoloncolással szemben. Sőt a Human Rights Watch és az UNHCR számos esetben jelzett olyan eseteket, amikor menedékkérőket és menekülteket erőszakkal küldtek vissza magas kockázatú országokba. Így az a tény, hogy a kérelmezők közül páran menekült státuszt kaptak Líbiában, korántsem megnyugtató, és tovább növeli a veszélyeztetettségüket.
A Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy amikor Olaszország a kérelmezőket visszairányította Líbiába, akkor az olasz hatóságok tudták, illetve tudniuk kellett arról, hogy a kérelmezők részére nem állnak rendelkezésre hatékony garanciák arra nézve, hogy önkényesen ne küldjék vissza őket származási országukba. A visszairányítás így megsértette a 3. cikket.
A Bíróságnak először is azt kellett vizsgálnia a Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyv 4. cikke alkalmazható arra az esetre, amikor a külföldiek harmadik országba való visszatoloncolását az államterületen kívül hajtják végre. Meg kell győződni arról, hogy vajon a kérelmezők Líbiába szállítása értelmezhető-e a Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyv 4. cikkének keretein belül. A Bíróság megállapította, hogy sem az egyezmény szövege, sem az előkészületi munkálatai során született tervezetek nem zárják ki ezen cikk területen kívüli alkalmazhatóságát. Továbbá, ha a Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyv 4. cikke kizárólag csak valamely Szerződő Állam államterületéről való kollektív kiutasításra lenne alkalmazható, akkor napjaink vándorlási szokásainak jelentős összetevői nem esnének e rendelkezés hatálya alá, és a tengerre szálló bevándorlók, akik sokszor az életüket kockáztatják, de nem tudják elérni egy Állam határát, nem lennének jogosultak arra, hogy személyes körülményeiket megvizsgálják, mielőtt kiutasítják őket, a szárazföldön utazóktól eltérően. A kiutasítás fogalma - a joghatósággal kapcsolatban kifejtettekhez hasonlóan – nyilvánvalóan elsődlegesen területi jellegű. Azonban abban az esetben, ha a Bíróság megállapítja, hogy a Szerződő Állam – kivételesen - a joghatóságát az államterületén kívül gyakorolja, elfogadható, hogy a területen kívüli joghatóság gyakorlása a kollektív kiutasítás formáját öltheti. A Bíróság megismétli azon álláspontját, hogy pusztán az a tény, hogy valami a nyílt vizeken történik, még nem jelenti azt, hogy ezen terület kívül esne a jog fennhatóságán. A fentiek alapján megállapítható, hogy a kérelem elfogadható.
A Bíróság megállapította, hogy eddig kizárólag a Conka Belgium elleni ügyben állapította meg a Negyedik kiegészítő jegyzőkönyv 4. cikkének megsértését. A Bíróság emlékeztetett, hogy az a tény, hogy számos külföldire vonatkozóan hasonló döntés születik, önmagában nem jelent kollektív kiutasítást abban az esetben, ha minden egyes személy körülményeit külön-külön alaposan megvizsgálták. Jelen ügyben a kérelmezők Líbiába szállítása anélkül történt, hogy a személyes körülményeiket megvizsgálták volna. Személyazonosságukat nem ellenőrizték az olasz hatóságok, amelyek csak beszállították a kérelmezőket, aztán Líbiában kiszállították őket. A Bíróság megállapította, hogy a kérelmezők kitiltása kollektív természetű volt és így megsértette a Negyedik kiegészítő jegyzőkönyv 4. cikkét.
Az olasz Kormányzat elismerte, hogy a katonai hajókon nem volt lehetőség felmérni a kérelmezők személyes körülményeit. A kérelmezők állítása szerint semmilyen tájékoztatást nem kaptak a olasz katonai személyzettől, aki ezáltal hagyták, hogy abban a hitben legyenek, hogy Olaszországba viszik őket és arról sem tájékoztatták őket, hogy milyen eljárást szükséges megindítaniuk annak érdekében, hogy ne irányítsák őket vissza Líbiába. Az események ezen változatát – bár a Kormányzat tagadta – több szemtanú is megerősítette, akiket az UNHCR, a CPT és Human Rigths Watch kutatott fel. A kérelmezőknek ezért nem nyílt lehetőségük arra, hogy az Egyezmény 3. cikke és a Negyedik kiegészítő jegyzőkönyv 4. cikke szerinti panaszukat az illetékes hatóság elé terjesszék, és kérelmüket alaposan és szigorúan értékeljék mielőtt a kiutasítást végrehajtják.
Még ha a hajó katonai legénysége ellen büntető jogi úton jogorvoslat a gyakorlatban elérhető lett volna is, ez nem elégítette volna ki a felfüggesztő hatály követelményét. A Bíróság emlékeztetett a 13. cikkből folyó azon kötelezettségre, hogy az intézkedés végrehajtását le kell állítani, ha az intézkedés ellentétes az Egyezménnyel, és visszafordíthatatlan hatása van. Tekintettel a visszafordíthatatlan következményekre, ha a kínzás vagy bántalmazás veszélye megvalósul, a fellebbezés felfüggesztő hatálya alkalmazandó, amikor egy külföldit küldenek vissza egy olyan országba, ahol alapos okkal feltehető, hogy ilyen bánásmódban lehet részük. A Bíróság megállapította 13. cikk megsértését az Egyezmény 3. cikke és a Negyedik kiegészítő jegyzőkönyv 4. cikke tekintetében.
A Bíróság a kérelmezők javára fejenként 15.000,-Euro nemvagyoni kártérítést ítélt meg.
1Az ítéletet a Nagykamara 2012. február 23-án hozta.