Vahat Bayatyan Örményország elleni ügye (23459/03 sz. kérelem)
A kérelmező a Jehova Tanúi közösség tagja. 17 éves korában katonai szolgálatra alkalmasnak találták, és 2001 tavaszán behívhatóvá vált. 2001. április 1-jén az örmény legfőbb ügyészhez, a katonai biztoshoz illetve a Nemzetgyűlés Emberi Jogi Bizottságához címzett levelében azt állította, hogy keresztényként nem végezhet katonai szolgálatot, de készen áll alternatív polgári szolgálatra. 18 éves korában, 2001. május 15-re szóló behívót kapott, de nem vonult be. 2001. május 29-én a Nemzetgyűlés Állami és Jogi Ügyi Bizottsága arról tájékoztatta, hogy mivel Örményországban nincs jogszabály az alternatív szolgálatról, köteles a hadseregben szolgálni, hiszen mind az Alkotmány, mind a Hadkötelezettségről szóló törvény előírja a 18 és 27 év közötti alkalmas férfiak számára a hadkötelezettséget. 2001. augusztus 1-jén az örmény Btk. 75. cikke értelmében büntetőeljárás indult a kérelmező ellen a hadkötelezettség alóli kibúvás vádjával. A Semmítőszék által 2003 januárjában hatályában fenntartott határozatban a kérelmezőt két és fél év letöltendő szabadságvesztésre ítélték. A tárgyalás során a kérelmező ismét kérte, hogy tegyék lehetővé számára az alternatív szolgálatot, azzal is érvelve, hogy az társadalmilag is hasznosabb lenne, mintha a börtönben töltené az idejét. 2003 júliusában, tíz és fél hónap után, feltételes szabadlábra helyezték.
Az alternatív szolgálatról szóló örmény törvényt, mely lehetőséget ad a sorkötelezettséget lelkiismereti okokból megtagadók számára az alternatív szolgálatra, 2003. december 17-én fogadták el és 2004. július1-jén lépett hatályba.
A kérelmező - az Egyezmény 9. cikkére hivatkozással - azt sérelmezte, hogy a hadkötelezettség alóli kibúvás miatt elítélték lelkiismereti okból fennálló tiltakozása ellenére.
A Bíróságnak az üggyel foglalkozó kamarája 2009. október 27-én hozott ítéletet, melyben megállapította, hogy a 9. cikket nem sértették meg. 2010. május 10-én az ügyet a kérelmező kérésére a Nagykamara elé terjesztették.
A Bíróság esetjoga alapján a Kamara megállapította, hogy a 9. cikket a 4. cikkel együttesen kell értelmezni, amely a tagállamokra bízza a katonai szolgálat lelkiismereti okból történő megtagadásának elismerését. A Kamara érvelése szerint a 9. cikk nem biztosítja a katonai szolgálat lelkiismereti okból történő megtagadásának jogát, ezért nem alkalmazható a kérelmező esetében.
A Nagykamara azonban hangsúlyozta, hogy az Egyezmény egy élő eszköz, amelyet a demokratikus államokban uralkodó feltételek és gondolatok fényében kell értelmezni. A szóban forgó időszakban, 2002-2003-ban, Örményországon kívül csupán négy másik tagállam nem ismerte el a katonai szolgálat lelkiismereti okokból való megtagadását, s azok közül már három az alkotmányban rögzítette ennek lehetőségét, csupán a végrehajtásra vonatkozó törvények elfogadására nem került még sor. A legtöbb tagállamban, ahol a katonai szolgálat lelkiismereti okból történő megtagadásának jogát elismerik és alkalmazzák, e jogállást nemcsak a vallási meggyőződés, de a nem-vallásos személyes meggyőződés viszonylag széles köre is megalapozza, kivéve Romániát és Ukrajnát. Néhány tagállamban (Lengyelországban, Belgiumban és Finnországban)a katonai szolgálat lelkiismereti okból történő megtagadásának joga csak békeidőben gyakorolható, míg néhány más országban (Montenegróban és Szlovákiában) csak harckészültség esetén. Végül néhány tagállamban, mint például Finnországban a lelkiismereti szolgálatmegtagadók bizonyos csoportjai a polgári szolgálat alól is menetesíthetők. Az ügyben érintett időszakban az Európa Tanács tagállamainak túlnyomó többsége törvényileg elismerte és alkalmazta a katonai szolgálat lelkiismereti okból történő megtagadásának jogát; utóbb Örményország is elismerte ezt a jogot. Az e téren való jogfejlődését és a releváns nemzetközi egyezményeket tekintve megállapítható, hogy az adott időszakban Európában és azon kívül is konszenzus alakult ki a kérdésben, ezért nem állítható, hogy a 9. cikk értelmezésében bekövetkezett változás 2002-2003-ban ne lett volna előrelátható. A Nagykamara arra a következtetésre jutott, hogy a 9. cikket immár nem a 4. cikk 3. bekezdésének b) pontjával együttesen kell értelmezni; a jelen kérelem kizárólag a 9. cikk alapján kell megítélni.
Az Egyezmény 9. cikke kifejezetten nem utal a katonai szolgálat lelkiismereti okokból való megtagadásának jogára. A Nagykamara azonban úgy ítélte, hogy a katonai szolgálat ellenzése - amikor a hadseregben való szolgálat kötelezettsége és egy személy meggyőződése vagy mélyen és valóságosan tartott vallásos vagy más hite közötti komoly és feloldhatatlan összeütközés indokolja - egy kellőképpen kötelező, komoly, ragaszkodó és fontos meggyőződést vagy hitet jelent, amely megkívánja a 9. cikk biztosítékait. A kérelmező a Jehova Tanúi közösség tagja, egy olyan vallási közösségé, amely ellenzi még a fegyver nélküli katonai szolgálatot is. A Nagykamarának ezért nem volt kétsége afelől, hogy a katonai szolgálat ellenzését vallásos hite indokolta, amelyet hitelesen megélt, és amely komoly és feloldhatatlan ellentétben állt a katonai szolgálat teljesítésére való kötelezettségével; a 9. cikk ezzel összhangban alkalmazható.
A Nagykamara úgy ítélte, hogy a kérelmező részéről a katonai szolgálat megtagadása vallásos meggyőződésének egyik megnyilvánulása, ezért e miatt történő elítélése a szabad vallásgyakorláshoz fűződő jogának korlátozása. A Nagykamara nyitva hagyta azt a kérdést, hogy vajon elítélése törvényes volt-e. Olyan törvényeken alapult, amelyek hozzáférhetők és világosak voltak. Az örmény hatóságok azonban elfogadták az alternatív szolgálatról szóló törvényt és felmentették az elítélteket. A Nagykamara nem tartotta szükségesnek, hogy döntsön a Kormányzat azon érvéről, hogy a kérelmező elítélése „törvényes célt” szolgált, nevezetesen a közrendet, illetve mások jogait volt hivatva védelmezni. Ez az érv azonban nem volt meggyőző, különösen azon ígéretükből adódóan, hogy bevezetik az alternatív szolgálatot és a köztes időben tartózkodnak az új lelkiismereti szolgálatmegtagadók elítélésétől.
Annak kapcsán, hogy vajon a korlátozás olyan volt-e, amely „szükséges egy demokratikus társadalomban”, a Nagykamara megjegyezte, hogy az Európa Tanács 47 tagállamának csaknem mindegyike, amely valaha előírta vagy jelenleg is előírja a kötelező katonai szolgálatot, egyéb lehetőségeket vezetett be a katonai szolgálat helyett. Ezzel összhangban egy Államnak, amelyik nem tett így, meggyőző és kényszerítő okokat kell felhoznia egy személy vallásszabadságába való beavatkozás igazolására. A kérelmező, mint Jehova tanúja nem személyes előnyök vagy kényelme kedvéért akarta magát mentesíttetni a katonai szolgálat alól, hanem hitelesen megélt vallási meggyőződése miatt. Mivel abban az időszakban nem volt alternatív polgári szolgálat Örményországban, nem volt más választása, minthogy meggyőződéséhez hűen megtagadja a hadseregbe való besorozását, és ez által magára vonja a büntetőjogi felelősségre vonás veszélyét. E rendszer elmulasztotta megteremteni a társadalom egészének és a kérelmező érdeke közötti tisztességes egyensúly megteremtését. A Nagykamara ezért úgy ítélte, hogy a büntetés kiszabása a kérelmezőre olyan körülmények között, amikor meggyőződésére vagy hitére tekintettel nem tettek engedményeket, nem minősíthető egy demokratikus társadalomban szükséges eszköznek. Még kevésbé tekinthető szükségesnek, figyelembe véve, hogy voltak járható és hatékony alternatívák, amelyek képesek voltak az ütköző érdekek összehangolására, amint azt az európai államok túlnyomó többségének tapasztalatai mutatják.
A Nagykamara elismerte, hogy bármely kötelező katonai szolgálati rendszer súlyos terhet ró az állampolgárokra. Ez azonban elfogadható, ha e terhet egyenlő módon osztják el, és e kötelezettség alóli kivételek szilárd és meggyőző indokokon nyugszanak, mint a kérelmező esetében. A Nagykamara emlékeztetett, hogy a demokratikus társadalom jellemzői a sokszínűség, a türelem és a széleslátókörűség. A demokrácia nem egyszerűen azt jelenti, hogy a többség nézeteinek kell érvényesülnie; meg kell teremteni az egyensúlyt, amely biztosítja a kisebbségek számára a megfelelő és tisztességes bánásmódot és megakadályozza az uralkodó helyzettel való visszaélést. A kisebbségben lévő vallási csoportok (mint a Jehova Tanúi) hitének tiszteletben tartása az Állam részéről oly módon, amely lehetővé teszi számukra a társadalom lelkiismeretük által előírt módon való szolgálatát, messze nem hoz létre igazságtalan egyenlőtlenséget vagy hátrányos megkülönböztetést, ahogy a Kormányzat állította, hanem összetartó és biztos sokszínűséget biztosíthat és előmozdíthatja a társadalomban a vallási összhangot és türelmet.
A kérelmező elleni büntetőeljárásra és elítélésére olyan időszakban került sor, amikor az örmény hatóságok már hivatalosan ígéretet tettek az alternatív szolgálat bevezetésére. Elkötelezettségük, hogy ebben az időszakban nem ítélik el a lelkiismereti szolgálatmegtagadókat, kimondatlanul benne rejlett abban, hogy vállalták: kegyelemben részesítenek minden szabadságvesztésre ítélt lelkiismereti szolgálatmegtagadót. Éppen ezért a kérelmező elítélése a lelkiismereti szolgálatmegtagadásért kifejezetten összeütközésben állt a hivatalos reformpolitikával és az Örményországban a nemzetközi kötelezettségvállalások teljesítése érdekében végrehajtott törvényi változásokkal, továbbá nem lehet azt mondani, hogy nyomós társadalmi szükséglet sürgette. Ezen felül, az alternatív szolgálatról szóló törvényt kevesebb mint egy évvel a kérelmező jogerős elítélése után fogadták el. Nem változtat a helyzeten az a tény, hogy utóbb feltételesen szabadlábra helyezték. Az utóbb elfogadott törvény sem volt hatással az ügyre.
A Bíróság ezért megállapította, hogy a kérelmező elítélése a vallásszabadsághoz való jogába való olyan beavatkozást jelentett, mely nem való szükséges egy demokratikus társadalomban, vagyis az Egyezmény 9. cikkét megsértették. A Bíróság a kérelmezőnek 10.000,-Euró nem vagyoni kártérítést ítélt meg.