Összefoglaló a határon átnyúló munkaerő-kölcsönzésre irányuló tevékenység munkaügyi ellenőrzése tárgyában hozott Mfv.III.10.003/2017/5. számú határozatról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Dátum: 
2018. február 13.

Az elsőfokú közigazgatási szerv a felperes telephelyén tartott munkaügyi ellenőrzés eredményeként határozatával megállapította, hogy a felperes és a lengyel munkavállaló között 2012. április 2-tól munkaviszony állt fenn, kötelezte, hogy a munkavállalót a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) szabályai szerint foglalkoztassa, tegyen eleget a munkaviszony létesítésével kapcsolatos, a NAV felé fennálló bejelentési kötelezettségének és – az Mt. 42. § (1) bekezdése és 44. §-a, valamint az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.). 16. § (4) bekezdés a) pontja megsértése miatt – a felperest 80.000 forint munkaügyi bírsággal sújtotta. A másodfokú közigazgatási szerv az elsőfokú határozatot – az indokolás módosításával – helybenhagyta. Megállapította, hogy a régi Mt. szabályai szerint a lengyel honosságú cég 2011. július 31-ig – jogszabályi lehetőség hiányában – nem folytathatott munkaerő-kölcsönzési tevékenységet, az ezt követő időszakban pedig magyarországi kölcsönzőként nem vetette nyilvántartásba magát, így Magyarországon ilyen tevékenységet jogszerűen 2011. augusztus 1. előtt és után is csak a határon átnyúló szolgáltatás, a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71/EK irányelv (Posting irányelv) által biztosított keretek között végezhetett. A régi Mt, a munkaerő-kölcsönző tevékenység ideiglenességéről 2011. december 1-ig nem rendelkezett, a tevékenység szabályozás tekintetében azonban különbséget kell tenni a határon belül és a határon átnyúló szolgáltatás keretében megvalósuló munkaerő-kölcsönzés között. Az elsőfokú szerv helyesen állapította meg, hogy a Szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet (Szociális biztonsági rendelet) 12. cikk (1) bekezdésében írt 24 hónapos időtartam elteltét követően a kiküldött munkavállaló munkaviszonyát a felperesnek az adóhatósághoz be kellett volna jelenteni. A munkaügyi bíróság ítéletével a határozatokat hatályon kívül helyezte. Megállapította, hogy az alperes megalapozatlanul hivatkozott arra, hogy a jogviszony bejelentésére a felperes azért köteles, mert a lengyel cégre a magyar munkajog és szociális biztonsági rendszer hatálya nem terjed ki, illetve mert a munkavégzés a felperes javára történt. A felperes és a munkavállaló közötti munkaszerződés, munkaviszony hiányában a felperes a bejelentésre nem kötelezhető. Mivel a felperes az Art. 16. § (4) bekezdését nem sértette meg, a munkaügyi ellenőrzésről szőlő 1996. évi LXXV. törvény (Met.) 6/A. § (1) bekezdés b) pontjában írt feltételek hiányában a munkaügyi bírság kiszabása is jogszabálysértő volt. A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. A Kúria rögzítette, hogy az alperes felülvizsgálni kért határozatban foglalt döntése, a határozat szerinti jogkövetkezmények alkalmazása a lengyel munkavállaló állami adóhatósághoz való bejelentésének elmulasztásán, az Art. 16. § (4) bekezdése által előírt kötelezettség felperes általi megsértésén alapult. A felperes keresete alapján a perben mindenek előtt arról kellett állást foglalni, hogy a munkavállaló bejelentése a felperes kötelezettségét képezte-e, ennek megállapítása esetén pedig további vizsgálatot igényelt az, hogy a bejelentési kötelezettség elmulasztásának további jogkövetkezményeit az alperes helyesen vonta-e le a határozatban. Megállapította, hogy a hatóság a munkavállaló felperes általi foglalkoztatását – a munkavégzés céljából történő átengedése alapjául szolgáló jogviszony, a tényleges foglalkoztatás alapján létrejött kapcsolat minősítése érdekében – a felperes és a lengyel foglalkoztató közötti vállalkozási szerződés és annak melléklete alapján vizsgálta, ennek során jogszabálysértés nélkül jutott arra a következtetésre, hogy a munkavállaló Magyarországon a szankciók alkalmazásával érintett időszakban – a lengyel munkáltató munkaerő-kölcsönzőként történő nyilvántartásba vétele hiányában – munkaerő-kölcsönzés keretében jogszerűen nem volt foglalkoztatható. A fentiek alapján a munkaügyi bíróság a Met. 1. § (5) bekezdésébe ütközően foglalt állást arról, hogy a munkavállaló foglalkoztatásának jogszerűségét – a munkaszerződést kötő felek szerződési szabadsága, a felek rendelkezési joga elsőbbsége alapján – kizárólag arra a tekintettel kellett megítélni, hogy a munkavállaló Magyarországon ténylegesen mely munkáltatóval kötött munkaszerződés alapján végzett munkát. A Met. 1. § (2) bekezdés b) pontja munkaügyi bíróság általi megsértése ugyanakkor nem volt megállapítható, mivel a magyar munkajog védelmi szabályainak az Mt. 295. § (1) bekezdésében felsorolt területeken történő érvényesülésével kapcsolatos szabálytalanságot az alperes a határozatban nem rótt a felperes terhére. Az alperes a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében megvalósult munkavégzés, illetve foglalkoztatás alapjául szolgáló jogviszony minősítése szempontjából nem tartotta lényegesnek azt a körülményt, hogy arra a munkavállaló és a lengyel munkáltató közötti, a felpereshez történő kirendelést tartalmazó megállapodás (munkaszerződés) alapján, vagy munkaerő-kölcsönzés keretében került-e sor. A Kúria a munkaügyi bíróság jogértelmezését – a fent kifejtettek szerint – nem osztotta, azzal a következtetéssel azonban, amely szerint a határozatokban felhívott európai uniós és nemzeti jogszabályokból a felperes bejelentési kötelezettsége nem vezethető le, egyetértett. A perben vitás azon kérdést, hogy a magyarországi biztosítási jogviszony létrejöttéhez szükséges bejelentési kötelezettség teljesítésére a felperes köteles-e nem a munkajog szabályai és elvei, vagy a felek rendelkezési joga alapján, hanem az arra irányadó közjogi jogviszonyt szabályozó normák alkalmazásával kellett eldönteni. A foglalkoztató bejelentési kötelezettségét az Art. 16. § (4) bekezdése szabályozza akként, hogy a bejelentésre a munkáltató és a kifizető köteles, ideértve a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény (Tbj.) 56/A. §-a szerinti kötelezettet is; az Art. 16. § (4) bekezdése arról, hogy a bejelentésre munkáltatóként a külföldi foglalkoztató munkavállalójának magyarországi – munkaerő-kölcsönzés, vagy kirendelés/kiküldetés alapján történő – munkavégzése esetén mely foglalkoztató köteles, nem rendelkezik. A hatóságok határozataik meghozatala során a Tbj-t és az Art. további, a Magyarországon kirendelés alapján foglalkoztatott külföldi magánszemély, illetve a munkaerő-kölcsönzés keretében foglalkoztatott munkavállaló bejelentésére irányadó szabályait nem alkalmazták. E rendelkezéseket a jogvita elbírálása során a munkaügyi bíróság sem alkalmazta, azokat a bíróságnak, tekintve, hogy e körben jogszabálysértésre, illetve álláspontja alátámasztására a perben egyik fél sem hivatkozott, nem is kellett alkalmaznia (Mfv.III.10.633/2015/4.). A közigazgatási perben felülvizsgálat határozatok alapjául nem szolgáló jogszabály-alkalmazás vizsgálatára a határozatokban foglaltaktól eltérő jogszabályi rendelkezéseken alapuló döntés meghozatalára nincs jogszabályi lehetőség, mert az kívül esik a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti per és a jogerős ítélet felülvizsgálata keretein is. Mindezek alapján a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

A döntés elvi tartalma

A közigazgatási perben felülvizsgált határozatok alapjául nem szolgáló jogszabály-alkalmazás vizsgálatára, a határozatokban foglaltaktól eltérő jogszabályi rendelkezéseken alapuló döntés meghozatalára nincs jogszabályi lehetőség, mert az kívül esik a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti per keretein.

Budapest, 2018. február 13.

A Kúria Sajtótitkársága