15/2017. számú büntető elvi határozat

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

I. A Be. 327. § (2) bekezdésében meghatározott előzetes letartóztatási ok a Be. 129. § (2) bekezdésében felsoroltakon kívül eső, önálló előzetes letartóztatási ok, amelynek alapján a szökés, elrejtőzés veszélye önmagában, a kiszabott szabadságvesztés tartamára tekintettel vizsgálandó.
II. A nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartama a büntetés olyan súlyossága, amely a vádlottat a szökésre, elrejtőzésre motiválhatja. Ha a bíróság az ügyben ennek veszélyét reálisan fennállónak ítéli, úgy az új helyzet szülte önálló törvényi okból az előzetes letartóztatást elrendeli. E kényszerintézkedés az eljárásnak ebben a szakaszában már a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés esetleges végrehajtásának biztosítását szolgálja.
III. A nem jogerős ítéletben kiszabott 9 év szabadságvesztés – a terhelt által a büntetőeljárás során mindössze 4 hónapi előzetes fogvatartásban töltött időre is figyelemmel – olyan időtartam, amelyre figyelemmel az előzetes letartóztatás elrendelése általában nem mellőzhető, s az elérni kívánt törvényes cél enyhébb kényszerintézkedéssel nem biztosítható [Be. 129. § (1), (2) bek., 327. § (2) bek.].

[1] Az ítélőtábla a 2017. március 10-én meghozott végzésével elutasította a terhelt előzetes letartóztatásának elrendelésére irányuló ügyészi indítványt.

[2] Az ítélőtábla végzése ellen az ügyész a terhelt előzetes letartóztatásának elrendelése érdekében jelentett be fellebbezést.

[3] A Legfőbb Ügyészség átiratában a fellebbezést fenntartotta; az ítélőtábla végzésének megváltoztatására, és – Be. 327. § (2) bekezdésében foglalt ok alapján – a terhelt előzetes letartóztatásának elrendelésére tett indítványt.

[4] Indokai szerint az ítélőtábla figyelmen kívül hagyta, hogy a Be. 327. § (2) bekezdésében meghatározott előzetes letartóztatási ok a Be. 129. § (2) bekezdésében írt indokokon kívül eső, önálló előzetes letartóztatási ok, aminek alapján a szökés, elrejtőzés veszélye önmagában, a kiszabott szabadságvesztés tartamára tekintettel vizsgálandó. Jelen esetben a nem jogerős másodfokú ítéletben kiszabott büntetés az elsőfokú ítéletben kiszabott büntetéshez képest jelentősen súlyosabb, a terhelt személyére konkretizált joghátrány. Ez pedig olyan, új helyzetet eredményezett, ami jelentős mértékben inspirálhatja az érintettet az adott joghátrány elkerülésére; így fokozottan nyomatékosítja a terhelttel szemben a szökés, elrejtőzés veszélyét.

[5] Ezért – az ügyészi álláspont szerint – jelen ügyben a szökés, elrejtőzés veszélye már olyan jelentős nyomatékú, hogy más, az ügyben fellelhető, erre utaló körülmény hiányában is megalapozza a terhelttel szemben a legsúlyosabb kényszerintézkedés alkalmazását (BH 2009.8., BH 2004.403.). Ezzel szemben a támadott végzésben felhozott családi, egzisztenciális körülmények nem olyan súlyúak, amelyekre tekintettel az előzetes letartóztatás mellőzhető, vagy célja enyhébb kényszerintézkedés elrendelésével is elérhető lenne.

[6] A terhelt védője írásbeli beadványban fejtette ki az ügyészi indítvánnyal, és az általa fellebbezéssel támadott végzéssel kapcsolatos álláspontját. Ebben hangsúlyozta, hogy a terhelt az eljárás teljes eddigi folyamán át végig együttműködött a nyomozó hatósággal, az ügyészséggel, valamint az első- és a másodfokú bírósággal is. Megjelenési kötelezettségének minden esetben eleget tett, annak ellenére, hogy – ha valójában ki akarta volna vonni magát az eljárás hatálya alól – azt az előzetes letartóztatásának megszüntetését követően bármikor, éveken keresztül megtehette volna. A harmadfokú eljárásban azonban ugyanúgy – a másodfokú ítélet ismeretében is – feltétlenül személyesen részt kíván venni.

[7] Ezért – a védő álláspontja szerint – a Be. 129. § (2) bekezdés a), c) és d) pontjában meghatározott előzetes letartóztatási okok bármelyike a terhelt esetében fel sem merülhet; a hivatkozott törvényhely b) pontja szerinti kényszerintézkedési indok fennállását pedig a terhelt eddigi eljárási magatartása önmagában cáfolja meg.

[8] A védő utalt továbbá arra, hogy a terhelt két nagykorú, de nappali tagozatos egyetemi tanulmányokat folytató, valamint három kiskorú gyermekét saját háztartásában neveli, és jövedelemszerző tevékenységéből őket anyagilag is támogatja. Ezért szoros a családi kötődése, és családfenntartói szerepe sem indokolja személyi szabadságának korlátozását; ellenkező álláspont esetén is azonban nem a terhelt személyes szabadságát teljesen elvonó, hanem legfeljebb a mozgási szabadságát korlátozó, enyhébb kényszerintézkedés elrendelése kerülhetne szóba; a védő álláspontja szerint viszont az sem indokolt.

[9] Végül a védő azt az álláspontját fejtette ki, miszerint arra tekintettel, hogy mivel mind az ügyben hozott első-, mind a másodfokú ítélet is súlyos fokban megalapozatlan, a harmadfokú eljárásban kizárólag azokat hatályon kívül helyező, és az elsőfokú bíróságot új eljárás folytatására utasító határozat születhet; ezért egy indokolatlanul elrendelt, szabadságelvonással járó kényszerintézkedés a terhelttel szemben jóvátehetetlen károkat eredményezne.

[10] A fellebbezés alapos.

[11] A Kúria annyiban osztotta az ítélőtábla álláspontját, hogy bármiféle, a személyes szabadságot korlátozó vagy elvonó kényszerintézkedés alkalmazása az eljárás egyetlen szakaszában sem köthető kizárólagosan az eljárás tárgyát képező bűncselekmény tárgyi súlyához, így – fellebbezési szakban – a nem jogerős ítélettel kiszabott büntetés mértékéhez sem. Ilyen rendelkezést valóban tartalmazott a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 1999. március 1. napját követően hatályos 223. § (2) bekezdése, valamint a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (azaz a jelenlegi Be.) 327. § (2) bekezdésének az Országgyűlés által elfogadott, de hatályba nem lépett, eredeti szövege is; az Alkotmánybíróság azonban a 19/1999. (VI. 25.) AB számú határozatával mindkét rendelkezést alkotmányellenesnek találta, és megsemmisítette.

[12] Ugyanakkor a Be. jelenleg hatályos 327. § (2) bekezdését az Alkotmánybíróság a 3017/2016. (II. 2.) AB számú határozatában már az Alaptörvénnyel összhangban állónak találta; és jelen ügyben kizárólag ennek van jelentősége. Arra ugyanis a védő helyesen hivatkozott, hogy a terhelttel szemben a Be. 129. § (2) bekezdés a)-d) pontjában meghatározott előzetes letartóztatási okok egyike sem merült fel. Az ügyészi indítvány is kizárólag a Be. 327. § (2) bekezdése szerinti ok megállapítására vonatkozott, ami a kényszerintézkedés önálló, elkülönült indoka (BH 2012.116., BH 2009.8., BH 2008.238., BH 2004.272., BH 2004.135., BH 2004.134., EBH 2004.1015., EBH 2003.842.); a Kúria ugyancsak ezen kényszerintézkedési ok fennállását találta érdemben vizsgálandónak.

[13] Annak kapcsán pedig az Alkotmánybíróság az utóbb említett határozata indokolásának [42] bekezdésében rámutatott arra, miszerint kétségtelen, hogy valamely büntetőeljárás tárgyát képező bűncselekmény – az elsőfokú eljárás lezárását megelőzően csupán a büntetőjogi fenyegetettségben testet öltő – absztrakt súlya az elsőfokú, nem jogerős ítéletben a terhelt számára konkrét és egyéniesített formában megnyilvánuló joghátrányban ölt testet, amely bizonyos esetekben valóban növelheti a szökés vagy elrejtőzés veszélyét. Ezzel párhuzamosan az elsőfokú ítélet meghozatalát követően azonban a büntetőigény hatékony érvényesítésének elemei közül – más elemek (például az eljáráson való személyes jelenlét biztosításának) háttérbe szorulása mellett – a büntetés későbbi végrehajthatóságának a biztosítása kerül(het) előtérbe. Emellett a speciális, jogalkotó által nevesített feltétel (a végrehajtandó szabadságvesztés mértéke), valamint a támadott rendelkezés – az Alkotmánybíróság által Alaptörvénnyel összhangban állónak elismert – jogalkotói célja (a szabadságvesztés esetleges végrehajthatóságának a biztosítása) között releváns összefüggés állapítható meg. Ennek megfelelően alkotmányosan nem kifogásolható önmagában az a jogalkotói döntés, hogy az elsőfokú nem jogerős ítélet meghozatalát követően alkalmazható előzetes letartóztatási okként kodifikálja azt az esetet, ha az elsőfokú ítéletben kiszabott szabadságvesztés mértéke reálisan a szökés, elrejtőzés veszélyének megnövekedéséhez vezethet.

[14] Határozatában az Alkotmánybíróság kiemelte azt is, hogy a támadott rendelkezésben a jogalkotó által nevesített feltétel ugyan kiemelt jelentőségű, de nem kizárólagos és automatikus indoka a szökés vagy elrejtőzés veszélyének, hiszen a kényszerintézkedés tárgyában eljáró bíróságnak kötelezően vizsgálnia és értékelnie kell az ügyben felmerült minden egyéb (akár a kényszerintézkedés szükségességét alátámasztó, akár az az ellen ható) körülményt is.

[15] Ezzel áll összhangban a bírói gyakorlat is. A nem jogerős ítélet meghozatalát követően a szökés, elrejtőzés veszélyére a kiszabott büntetés súlyossága nyújt következtetési alapot (EBH 2003.842.), ami azonban nem eredményezhet automatizmust; az egyéb szempontok figyelembevétele mellett kell állást foglalni a kényszerintézkedések szükségessége felől {BH 2015.219. indokolás [20] bekezdés}. A kényszerintézkedés alkalmazásának szükségessége mellett és ellenében ható, illetve az alkalmazandó kényszerintézkedés típusát meghatározó tényezők azonban nem eleve eldöntöttek és adottak az eljárás egésze során; ebben az esetben elegendő lenne minden ügyben csupán egy ízben dönteni arról. Ezzel szemben azonban a törvény a személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedések hivatalból szigorú időközönként való, indítványra pedig szinte bármikor kötelezően lefolytatandó felülvizsgálatának, újbóli elbírálásának rendjét szabályozza (Be. 131-133. §).

[16] Ehhez képest a Be. 327. § (2) bekezdése csupán kiemel egy, a szökés, elrejtőzés veszélye mértékének növelésére alkalmas körülményt, a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés mértékét, mint amit a bíróságnak a büntetőeljárás adott – fellebbezési – szakaszában már a kényszerintézkedés szükségességére és típusára kiható más körülményekhez képest nagyobb nyomatékkal kell vizsgálnia. Az ítélőtábla ezt mulasztotta el, amikor kizárólag a terhelt eddigi eljárási magatartását és családi körülményeit értékelte, nem kitérve a nem jogerős – jelen esetben: másodfokú – ítélettel létrejött új helyzetre.      

[17] Kétségtelen ugyanis, hogy míg a nyomozás során a megalapozott gyanú, a vádemelést követően pedig a vád tárgyává tett bűncselekmény tárgyi súlya még csak büntetési tételben fejeződik ki, addig a nem jogerős első- és esetleges másodfokú ítéletben már a személyre konkretizált fenyegetettség ölt testet. Mind a törvényi fenyegetettségnek, mind pedig a személyre konkretizált fenyegetettségnek a terhelt személyére hatása van, ami – értelemszerűen – függ a fenyegetettség mértékétől, és nyomatéka az eljárás előbbre haladtával, a fenyegetettség konkretizálódásával növekszik.

[18] Az ítélőtábla, amikor a terhelt személyi körülményeit és korábbi eljárási magatartását önmagában vizsgálta, figyelmen kívül hagyta, hogy a kényszerintézkedés elrendelésének és fenntartásának indokoltsága szempontjából a nem jogerős ítélet meghozatala mindenképpen új jogi helyzetet teremt azzal, hogy a szökés, elrejtőzés veszélyének megítélésénél vizsgálandó körülményként a vád tárgyát képező bűncselekmény absztrakt tárgyi súlya helyébe a nem jogerősen kiszabott (konkrét) szabadságvesztés tartama lép (BH 2006.144.). Ez következik egyébként már önmagában abból is, hogy bár a szökés, elrejtőzés veszélyét a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontja az eljárás egészére nézve előzetes letartóztatási okként határozza meg, azonban a Be. 327. § (2) bekezdése – kizárólag az eljárás másod- és harmadfokú szakaszára vonatkozóan – olyan további, önálló kényszerintézkedési okot nevesít, ami ugyancsak a szökés, elrejtőzés veszélyét – de eltérő feltételrendszerhez kötve – határozza meg okként (BH 2009.8.).

[19] Fokozottan irányadó ez nem jogerős másodfokú ítélet esetében, ami – ha a terhelt bűnösségének további bűncselekményben való megállapítása nem nyitotta volna meg a harmadfokú eljárás lehetőségét – már jogerős és végrehajtható is lenne.

[20] Jelen esetben mindennek azért is különös nyomatéka van, mert a vádirati minősítés alapján irányadó büntetési tétel – a halmazatra figyelemmel két évtől tizenkét évig terjedő szabadságvesztés – még a bűnösség váddal egyező megállapítása esetén is, akár az ún. enyhítő szakasz [Btk. 82. § (1) és (2) bek.] alkalmazása nélkül is magában hordozta még a végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés kiszabásának lehetőségét is. E fenyegetettséget az elsőfokú bíróság nem jogerős ítéletében – az általa megállapított minősítéshez igazodóan – jóval enyhébb büntetési tétel (egy évtől hét év hat hónapig terjedő szabadságvesztés) keretei között is már a terheltre vonatkozóan jelentős tartamú végrehajtandó szabadságvesztésben konkretizálta, majd a másodfokú bíróság e büntetési tartamot az eredeti büntetési tételhez visszatérve – a bűnösség kérdésének mindkét eljárási fokon egybehangzó megítélése, de súlyosabb minősítés és a bűnösség körének bővülése mellett – több, mint a kétszeresére növelte. Ez pedig ekként már olyan jelentős nyomatékú, hogy – jogerőre emelkedése esetén – a végrehajtásából fakadó hátrányokkal az az előli szökésből, elrejtőzésből az ötgyermekes, családos terheltre háruló következmények is arányosak lehetnek (amit egyébként a terhelt egzisztenciális körülményei is megkönnyíthetnek).   

[21] Ezzel szemben nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az eljárás jelen szakaszában a kényszerintézkedés célja – a Be. 327. § (2) bekezdésében meghatározott ok esetén – főszabályként már nem a terhelt eljárási cselekményeknél való jelenlétének biztosítása, hanem az esetleges büntetés végrehajthatóságának, foganatba vétele feltételeinek a megteremtése (BH 2004.135.). Ehhez képest az leginkább a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény 37. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott jogintézménnyel mutat hasonlóságot; annak alkalmazására pedig a törvény már 5 évi szabadságvesztés nem jogerős kiszabása esetén lehetőséget ad.

[22] Ezért jelen esetben, a másodfokú ítélettel nem jogerősen 9 évi szabadságvesztésre ítélt, és előzetes letartóztatásban csupán 4 hónapot töltött terhelt esetében a kényszerintézkedés elrendelése nem mellőzhető, és az előzetes letartóztatással elérni kívánt cél enyhébb kényszerintézkedéssel sem valósítható meg.

[23] A terhelt rendezett személyi körülményeinek pedig azért is egyre csekélyebb a jelentősége, mert a büntetés esetleges jogerőre emelkedése és végrehajthatósága esetén a védői beadványban jelzett hátrányok – a terhelt bűnelkövetésére visszavezethetően – szükségképpen realizálódnak; márpedig ennek elvi lehetősége az eljárás egyes szakaszainak nem jogerős befejezésével egyre inkább közelibbé válik, és konkrét tartalommal telítődik. Az is egyértelmű a törvény szövege alapján, hogy konkrét fenyegetettségnek a terhelt személyére ható nyomatékát mindig az éppen adott, nem jogerős ítélet tartalma alapján kell megítélni; a harmadfokú bíróság a kényszerintézkedésről rendelkező végzés felülbírálata során nem bocsátkozhat az ítélet elleni másodfellebbezések érdemi elbírálásába, és nem „előlegezheti meg” ügydöntő határozatának tartalmát. Ezért a védői beadványban a harmadfokú bíróság várható érdemi határozatával kapcsolatban kifejtettek a kényszerintézkedés kapcsán közömbösek; azok tekintetében a Kúria csupán arra utal, hogy amennyiben a harmadfokú bíróság nem dönt érdemben a vádról, úgy a Be. 395. § (2) bekezdése alapján a kényszerintézkedésről újból határozni köteles, már csak azért is, mert annak tartama a harmadfokú eljárás befejezésével lejár.

[24] Ekként a Kúria megállapította – a szükségesség és arányosság elvét is szem előtt tartva –, hogy a terhelttel szemben az előzetes letartóztatás elrendelésének a Be. 327. § (2) bekezdésében szabályozott oka fennáll, és úgy találta, hogy enyhébb kényszerintézkedés alkalmazása nem szolgálná kellően az előzetes letartóztatással elérni kívánt konkrét cél megvalósulását.

[25] A fentiekre tekintettel a Kúria a Be. 400. §-a szerint eljárva, a Be. 396. § (1) bekezdése, és – a Be. 385. §-ára figyelemmel – a Be. 372. § (1) bekezdése alapján a Fővárosi Ítélőtábla végzését megváltoztatta; a terhelt előzetes letartóztatását a Be. 327. § (1) bekezdésére tekintettel, a Be. 131. § (4) bekezdés harmadik fordulata szerinti tartamra elrendelte.

(Kúria Bpkf. III. 466/2017.)