GAYGUSUZ AUSZTRIA ELLENI ÜGYE (17371/90.)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

GAYGUSUZ AUSZTRIA ELLENI ÜGYE
AZ 1996. SZEPTEMBER 16-ÁN KELT ÍTÉLET ÖSSZEFOGLALÁSA


Az osztrák hatóságok által a munkanélküli kérelmező részére sürgősségi ellátás kiutalásának megtagadása azon a címen, hogy nem osztrák állampolgár, megsértette az Egyezmény 14. cikkét (a diszkrimináció tilalma) az 1. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkével összefüggésben. A Bíróság úgy döntött, hogy nem szükséges az ügyet a 6. cikk 1. pontja (a tisztességes bíróság eljárás) alapján vizsgálni és a 8. cikk (a magán- és a családi élethez való jog) körében sem merüt fel más kérdés. Az 50. cikk (az igazságos elégtétel) alapján 200 ezer schillinget kártérítés, 100 ezer schillinget pedig költségekre és kiadásokra megítélt.

 

A tényállás lényege:

 

1987. június 6-án a kérelmező a munkanélküli-ellátásról rendelkező törvény (Arbeitslosenversinherungsgesetz - ALVG) alapján sürgősségi ellátásként (Notstandshilfe) előleg kiutalását kérte.

A linzi munkaügyi hivatal és a felső-ausztriai regionális munkaügyi hivatal a kérelmezőt azzal utasította el, hogy az ALVG 33. cikke 2/a pontjában megfogalmazott követelményeknek nem felel meg, amelyek szerint kizárólag osztrák állampolgárok részesülhetnek ebben a fajta ellátásban. Az érintett ekkor az Alkotmánybírósághoz fordult, ahol 1988. február 26-án elutasították keresetét azzal az indokkal, hogy az ügy nem vezetett volna eredményre és azt nem lehet a közigazagtási bíróság hatásköréből elvonni.

1989. szeptember 19-én a közigazgatási bíróság, ahová áttették az ügyet, azzal az indokkal utasította el a keresetet, hogy a törvények alkotmányosságát érintő döntés az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik.

A kérelmező 1990. május 17-én fordult a Bizottsághoz 1994. január 14-én elfogadták panaszát.

1995. január 11-én a Bizottság elfogadta a jelentését, amelyben a 6. cikk 1. pontjának megsértését nem állapították meg (tizenkét szavazattal egy ellenében), ellenben a 14. cikknek az 1. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkével együttesen történt megsértését egyhangúlag megállapították, valamint ugyancsak egyhangúlag úgy döntöttek, hogy a 8. cikk szemszögéből nem kell vizsgálni az ügyet.

Az ügyet a Bíróság elé a kérelmező török állampolgár 1995. április 20-án az Egyezménynek az Ausztria által is ratifikált 9. kiegészítő jegyzőkönyvével módosított 48. cikke alapján terjesztette.

1995. szeptember 5-én az Egyezménynek a 9. kiegészítő jegyzőkönyvvel módosított 48. cikke alapján a Bíróság elé utalt ügyek tárgyalhatóságáról döntő testület (comité de filtrage) úgy határozott, hogy az ügyet nem utasítja el, és a Bíróság elé terjeszti vizsgálatra.

 

Az ítélet lényege:

 

I. Az Egyezmény 14. cikke

A) Az Egyezmény alkalmazható rendelkezéséről

A Bíróság állandó joggyakorlat szerint az Egyezmény 14. cikke az Egyezmény és jegyzőkönyvei egyéb rendelkezéseit egészíti ki. Önállóan nem lehet hivatkozni rá, mivel csak azon "jogok és szabadságok" mellett érvényesül, amelyeket az Egyezmény biztosít.

A Bíróság rámutatott, az események idején a sürgősségi ellátást azoknak ítélték meg, akik kimerítették a munkanélküli-járadékra való jogukat, és a munkanélküli-ellátásról szóló 1977. évi törvény 33. cikkében felsorolt egyéb követelményeknek is megfeleltek.

E szociális juttatás kiutalásához való jog tehát a munkanélküli-ellátás kasszájába történő befizetésekhez kapcsolódik, a munkanélküli-járadék folyósításának ez az elsődleges feltétele. Ebből az következik, hogy a hozzájárulás nem fizetése esetén a sürgősségi segélyhez kapcsolósó minden jogból ki van zárva.

A jelen esetben senki sem vitatta, hogy a kérelmező ezeknek a feltételeknek ne felelt volna meg. A szociáli juttatás kiutalásának megtagadása kizárólag azon ténymegállapításon alapult, hogy nem volt osztrák állampolgár, és nem szerepelt azon személyek között, akik felmentést kaptak e feltételnek való megfelelés alól.

A Bíróság úgy ítélte meg, hogy a sürgősségi juttatásra való jog - az alkalmazható jog szerint - az 1. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke szerint vagyoni jog. Következésképpen ezt a rendelkezést kell alkalmazni anélkül, hogy egyedül arra a kapcsolatra kellene alapítani, amely a sürgősségi juttatás és az "adók és egyéb hozzájárulások" megfizetésének kötelezettsége között fennáll.

B) Megjegyzések

A Bíróság esetjoga szerint az Egyezmény 14. cikke értelmében a megkülönböztetés akkor diszkriminatív, ha az "nélkülözi az objektív ésszerű" indokolást, vagyis ha nem "törvényes célt" követ, vagy ha nincs "ésszerűen arányos kapcsolat a szándékolt cél és az alkalmazott eszközök" között. A Bíróság elsősorban azt állapította meg, hogy a kérlmező törvényesen tartózkodott és dolgozott bizonyos idegi Ausztriában, fizetve a munkanélküli-ellátás kasszájába a hozzájárulást, ugyanazon a jogcímen és alapon, mint az osztrák állampolgárok.

Emlékeztetett arra is, hogy a hatóságok részéről a sürgősségi juttatás megadásának visszautasítása kizárólag azon a ténymegállapításon alapult, hogy nem rendelkezett osztrák állampolgársággal, ahogy azt a munkanélküli-ellátásról szóló 1977. évi törvény 33. cikkének 2/a pontja előírta. Egyébként nem állította senki, hogy a kérelmező ne felelt volna meg a szóban levő szociális juttatásához szükséges egyéb feltételeknek. Ennélfogva e szociális juttatás megkapásához való jogot illetően az osztrák állapolgárokéhoz hasonló helyzet állt fenn a kérelmező számára is.

Ezért a Bíróság úgy ítélte meg a Bizottsággal egyetemben, hogy a sürgősségi juttatás kiutalását illetően az osztrák állampolgárok és az idegenek közötti különböző bánásmódot - amelynek áldozata volt a kérelmező is - semmiféle "objektív és ésszerű indokok" nem igazolják. Az események idején Ausztriát nem kötötte Törökországhoz kölcsönösségi egyezmény e tekintetben, azzal azonban, hogy aláíra az Egyezményt, kötelezettséget vállalt arra, hogy "biztosítsa a joghatósága alatt álló minden személy számára" az Egyezmény 1. fejezetében meghatározott jogokat és szabadságokat.

Ebből következően a Bíróság egyhangúlag arra a döntésre jutott, hogy az Egyezmény 14. cikkét az 1. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkével együttesen megsértették,

II. Az egyezmény 6. cikke 1. pontja

A kérelmező továbbá azt is panaszolta, hogy nem fordulhatott olyan bírósághoz, amely teljes joghatósággal dönthetett volna az ügyben, és nem volt tisztességes az eljárás. Az osztrák kormány és a Bizottság is vitatta ezt az állítást. A török kormány nem nyilvánított véleményt a kérdésről. A Bíróság mivel a 14. cikknek az 1. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkével együttesen történt megsértését állapította meg, ezért nem tartotta szükségesnek az ügyet a 6. cikk 1. pontja alapján is vizsgálni.

III. Az Egyezmény 8. cikke

A kérelmező a családi életének a 8. cikkbe ütköző módon törénő megsérését is kifogásolta.

Figyelemmel a már fentebb, a II. pont alatt említett jogsértés megállapítására, a Bíróság a Bizottsággal egyetértően úgy ítélte meg, az Egyezmény 8. cikkét érintően nem merült fel vizsgálandó kérdés.

IV. Az Egyezmény 50. cikke

A Bíróság méltányosságot gyakorolva, nyolc szavazattal egy ellenében a kérelmezőnek anyagi kártésítés címén 200 ezer schillinget, míg költségekre és kiadásokra egyhangúlag 100 ezer schillinget ítélt meg.

Az ítélethez az ügy elbírásában hivatalból részt vevő osztrák bíró részben eltérő különvéleményt csatolt. Véleménye szerint a Bíróság az igazságos elégtétel címén 200 ezer schillinges anyagi kártérítés megítélésével legalább a kétszeresét állapította meg annak az összegnek, amelyet rendes körülmények között e sürgősségi juttatás címén a kérelmezőnek kapnia kellett volna. Úgy látja, hogy napjainkban valamennyi társadalomban a szociális állam kihasználása igen elterjedőben van, és ez nem csupán a külföldi vendégmunkásokra korlátozódik. Ezért sajnálja, hogy a Bíróság döntésével ezeket a tendenciákat erősíti.

 

A Bíróság hivatkozott joggyakorlata

 

28.10.1987., Inze v. Austria; 23.10.1990., Darby v. Sweden; 18.7.1994. Karlheinz Schmidt v. Germany;